Julius Avery ismét haknizik: szupranaturális horrorfilmjéből hiányzik bármiféle fantázia, alig kifogásolható profizmusának köszönhetően mégsem marad teljesen érdektelen. Hála Istennek és Russell Crowe-nak.
Huszonöt évet kellett várnia annak, aki meg akarta tudni, hogy mi történt a Birodalom kórház ápoltjaival, dolgozóival és kísérteteivel Lars von Trier és Morten Arnfred kultikus sorozatában.
„Minden történet előbb-utóbb visszatér az eredeti formájához” – mondta Álom Hob Gadlingnek, miközben több száz éven át tartó barátságuk derekán újból találkoztak egy félhomályos londoni kocsma egyik asztalánál, hogy az örökléten át szemléljék a korok múlását. Ugyan mi nem élünk olyan sokáig, mint Morpheus nagyúr, hogy nyomon követhessük, hogyan öröklődik generációról generációra Shakespeare Lear királya, de megadatott, hogy megtapasztaljuk az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb kult-képregényírójának saját művének való újbóli nekiveselkedését, képregénysorozat után immár mozgóképen is.
A Matt Ruff regényén alapuló Lovecraft Countryban a Jordan Peele-i (aki egyébként J.J. Abramshez hasonlóan producerként részt is vett a sorozat elkészítésében) nyomvonalon haladva a rasszizmus témaköre a horror szolgálatába áll. A sorozat azonban korántsem csak erről szól: a feminizmus, az identitás kérdése és a félelem természete ugyanúgy kiemelt szerepet kap.
Egy hagyományos horror, ahol egyetlen szereplő sincs teljes biztonságban és helyenként olyan rémségekkel találkozunk, amelyeket hirtelen nem is tudunk hova helyezni vizuálisan… szerencsére.
A The Possession of Hannah Grace egy félelmetesen klisés történet, amiben a legnagyobb probléma az, hogy míg a természetfeletti jelenségekre megpróbál valamiféle magyarázatot adni, addig a hétköznapi helyzetek teljesen irracionálisnak hatnak.
Jeff Wadlow már első filmjével, a 2005-ös Cry_Wolffal is bizonyította, hogy értő és szórakoztató módon tudja a klasszikus slasher-sémát a kortárs tinifilmes trendekhez igazítani. Legújabb horrorjával, a Felelsz vagy mersszel sem okoz tehát csalódást, bár annál több örömet sem, minthogy a film végén jólesően nyugtázhatjuk, hogy a régi rutin segítségével ezúttal is sikerül felmondania a leckét.
Titkon arra vágytunk, hogy Lynch visszahipnotizál minket az 1991-ben elkaszált sorozat világába, ahol a kedvesen megidősödött szereplőket nézve nosztalgiázhatunk, s élvezhetjük valahol az ezoterikus sci-fi, a krimi és a szappanopera Bermuda-háromszögében létrejött Twin Peaks-feelinget. Reménykedtünk benne, de nem gondolhattuk komolyan azt, hogy ez így is lesz.
