Huszonöt évet kellett várnia annak, aki meg akarta tudni, hogy mi történt a Birodalom kórház ápoltjaival, dolgozóival és kísérteteivel Lars von Trier és Morten Arnfred kultikus sorozatában.
Amint arról már idestova tizenöt évvel ezelőtt rigregéltünk a Filmtett (akkor még papírra nyomtatott) hasábjain, a Riget (Birodalom, The Kingdom) című tévésorozat mindössze két, egyenként négyrészes évadot ért meg 1994-ben, illetve 1997-ben: a 2000-re tervezett harmadik szezon több fontosabb szereplő halála – a legkorábbi, 1998-as a zseniális Ernst-Hugo Järegårdé, aki a puffaszkodóan dángyűlölő svéd idegsebészt („dansk jevlar!!”) alakította – miatt maradt el, holott a történet befejezését már megírták a huncut dánok.
Tri-er-helyzet – Lars von Trier: A Birodalom
1994-ben Lars von Trier a dán televíziótól kapott megbízást a négyrészes A Birodalom leforgatására, hazájában osztatlan siker fogadta, így 3 év múlva még 4 résszel egészült ki az opusz. A 2000-ben beígért folytatás már nem valósult meg. Mi sem bizonyítja jobban máig tartó hatását, minthogy 2004-ben Stephen King készítette el a széria remake-ét Kingdom Hospital címen, melyet a horrormester írt és rendezett. A Birodalom egyaránt mérföldkő a trieri életműben és a tévésorozatok történetében, na és "a Jó és a Rossz közötti évezredes küzdelemben".
Trier egyik inspirációja bevallottan a Twin Peaks volt 1990-ből, és úgy tűnik, hogy az időközben botrányhőssé, cannes-i persona non grata-vá és sajnos Parkinson-kórossá is lett provokatív rendező még a nagy lynchi hiátust is megtartotta: ugyanúgy 25 évvel az eredeti sorozat befejezése után zárta le egy harmadik, utolsó évaddal a Riget cliffhangerét, mint David Lynch a saját kultikus sorozatáét, ám míg utóbbi (a 2017-es Twin Peaks: The Return) a televíziózás írott-íratlan szabályai – no meg a józan ész – ellen indított, már-már punkosan fittyethányós hadjáratnak tűnik, addig a Riget: Exodus egy sokkal konzervatívabb, akár fanservice-nek is minősíthető lekerekítettséggel rendelkezik. (Hála a jóistennek! – rikolt fel az agresszíven narancssárgára szűrőzött és ugróvágásokkal posztmodernesített, de ma már pont ezért öreges képi világ e sorok írójában is rejtőző rajongója.)
Mivel oly sokan elhaláloztak az eredeti szereposztásból (szám szerint öten), Triernek és a 25 év után szintén visszatérő Niels Vørsel forgatókönyvírónak külön kis kerettörténetet kellett írnia, hogy az új színészeket a régi szerepekbe „átadaptálják”, miközben a régiek közül is szinte mindenkit megtartottak legalább egy nyúlfarknyi szerepben. Így aztán a Riget: Exodus azzal az érdekes írói megoldással büszkélkedik, hogy az eredeti két évad minden fontosabb figurája jelen van, ám ez nem egy egyszerű színészcserével történik (mint ahogy az Amerikában általában megszokott, teszemazt a Dallasban, a Jóbarátokban, de még a Trónok harcában is), hanem az is meg van mutatva, hogy az új színészekkel együtt az új karakterek is hogyan veszik fel a régiek szerepét, pontosabban fogalmazva szerepkörét. Az említett dángyűlölő sebész, Stig Helmer helyére például annak fia, Stig Jr. (a szintén svéd Mikael Persbrandt remek alakításában) érkezik, és ugyan önálló, önmagában is érdekes személyisége van, rendelkezik ugyanazokkal a kvalitásokkal a sorozat dramaturgiáját illetően (kívülről érkező új szemszög, kivagyiság, összeesküvésekre hajlamosság), amelyek miatt effektíve átveheti a már huszonöt évvel ezelőtt megírt szerep fontosabb funkcióit. De például a tudomány érdekében öncsonkításra is kapható diagnózis-orvos Bondo (Baard Owe) „szerepkörét” is egy új kollega, a fura szentenciákban fogalmazó Naver (Nikolaj Lie Kaas) veszi át részlegesen, ahogyan egy új – ugyanúgy jóindulatú, szórakozott és főnöknek teljesen alkalmatlan – intézményvezetőre is szükség van: itt jön be az Einar (Holger Juul Hansen) szerepére kísértetiesen emlékeztető Pontopidan (Lars Mikkelsen, Mads bátyja) figurája. S így tovább, a többiekkel is. Ez a forgatókönyvírói megoldás azért remek, mert akarva-akaratlanul is rímel arra a ciklikusságra-sorsszerűségre, ami a Riget történetének egyik mozgatórugója.
Ezekkel a szerep-újraosztásokkal eltelik az évad első két epizódja, azonban Trierék nem csak erre használják ezt a „holtidőt”, hanem valamennyire a cselekményt is előregördítik, no meg az azóta lezajlott társadalmi változásokra is adnak egy-két frappáns választ: erre is tökéletes a kívülről, a „fejlettebb” Svédországból érkező „woke” orvos figurája, aki bajt okoz az új idők új dalainak kritika nélküli elgajdolásával (pl. egy erőltetett gendersemlegességi elv miatt kevernek össze két pácienst), de szenvedő alanya is azoknak egy már-már kafkaian abszurd szexuálisbántalmazás-per miatt, ahol ugyanaz a svéd „klozetügyvéd” foglalkozik al- és felperes védelmével egyszerre. Trierék meglátásai túlzásaikban is tűpontosak és mondani sem kell, hogy irtózatosan szórakoztatóak 1994-ben és 2022-ben egyaránt. Ami miatt jót tett a sorozatnak az elmúlt 25 év, az a természetfeletti ábrázolásmódja: új filmes technikákkal tudtak szintet lépni, ami az Udo Kier arcával fémjelzett szörnyszülött megjelenítését illeti, ennek köszönhetően még több izgalmas bibliai ihletésű metafizikai mellébeszélés és felfejtésre váró (vagy felfejthetetlenségre kárhozott) okkult titok várja a nézőket.
Az egyes sorozatrészek szinte ugyanúgy fejeződnek be, mint 1994-1997-ben, egy-egy pár mondatos Lars von Trier-féle talányos összefoglalással – csak ezúttal az időközben lebetegedő rendező most konkrétan és átvitt értelemben is egy függöny mögé rejtőzve foglalja össze a látottakat, a helyét az előtérben pedig átveszi egy adventi koszorú, amin természetesen epizódonként újabb gyertya gyúl meg. Ennél a kör alakú koszorúnál jobb szimbólumot nem is találhattak volna a már említett ciklikusság kihangsúlyozására: a kereszténység által újra- és újraelmesélt történetek (pl. karácsonykor a megszületésé) ugyanúgy működnek és örökítődnek tovább, mint a „gonosz” profán történetei, és egyik sem létezhet a másik nélkül: a profán a szent mesékkel konfliktusban, de elválaszthatatlan szimbiózisban fejlődik tovább, mint a Birodalom kórház jó- és rosszindulatú szellemei. Az adventi gyertya kontrollált, szende lobogását bármikor felválthatja a kaotikus, mindent elnyelő pokoltűz, és időnként fel is kell váltania – ez a történetmesélés ősöreg szabálya.
Mondani sem kell, hogy Trierből ezúttal sem az angyalka, hanem a kisördög bújik elő, de amellett, hogy szinte kamaszosan provokál, meglepően konzisztens módon tartja a 25 évvel ezelőtti évadok tökéletes műfaji elegyét: olyan remek ritmusban váltakozik a Rigetben a kórházi dráma, a fekete komédia, a természetfeletti thriller és a szociális kommentár, amilyent nemigen látni, még a mostani „peak peak TV” korszakában sem. Persze, ha csak egyet kellene a sorozat hangvételei közül kiemelni, akkor talán az abszurd szatírát a legérdemesebb. Az már csak hab a tortán, hogy Trierék olyan sok apróságot elrejtettek az új évadban, amelyekre csak úgy kapkodják a fejüket nemcsak a sorozat régi rajongói, de a filmsznobok is (felbukkannak például – nem mondom meg, hogyan és hol – Ingmar Bergman és Carl Theodor Dreyer, mint a „svédség” és a „dánság” filmtörténeti kabalafigurái), hogy az jócskán növelheti az Exodus újranézhetőségi faktorát.
A sorozat legfontosabb tanulsága pedig most, a huszonegyedik század első negyedvége felé közeledve, Lars von Trier elismert, „komoly filmrendezői” és nagyközönség előtt gondosan eljátszott(?) „polgárpukkasztó” perszónáinak dualizmusát, no meg a cancel culture jelenségét vizsgálgatva még fontosabb, mint valaha: ne feledjük, hogy a jóval a rossz is együtt jár.
