Nincs a világon rosszabb dolog annál, mint amikor pusztán udvariasságból sétálunk bele kínkeserves társas szituációkba. Christian Tafdrup sokkoló filmje erre játszik rá, eszméletlenül szemét módon.
A látogatás az utóbbi évek egyik legkellemetlenebb, legfájdalmasabb, legmegrázóbb és legrohadékabb filmélménye, amelyet ajnározni kell, de nem lenne szabad. Christian Tafdrup társadalomkritikus pszichológiai horror-thrillere ugyanis olyan mesterien meríti ki a mozgóképes szadizmus fogalmát, hogy azt néhány galamblelkű, felkészületlen néző büntetendőnek fogja tartani.
Amit Tafdrup csinál, az nem más, mint egy irdatlanul hatásos, kíméletlen játék a nézővel, amelynek sikeréhez sok minden szükséges ugyan, de egy valami nagyon: emberismeret. A rendező – aki a forgatókönyvet testvérével együtt írta – láthatóan mindent tud azokról a szerencsétlenekről és az őket szétcincáló kényelmetlen szociális szituációkról, amelyek A látogatás cselekményének minden egyes percét meghatározzák. Ezek az emberek ugyanis mi vagyunk, a szituációk pedig a mi szituációink, mindenki számára ismerősek, átéltek. A néző folyamatosan, jelentről jelentre kénytelen – egyfajta reflexként – belegondolni abba, hogy mégis mit csinálna hasonló esetekben. A kifejezetten horroridegen fordulat pedig az, hogy – akár be merjük vallani, akár nem – a legtöbbször valami nagyon hasonló dolgot tennénk, mint amit az első pillanattól fogva kárhozatra ítélt főszereplők.
Ahogy a puha, férfiatlan, befolyásolható Bjørn és a valamivel tökösebb felesége (Morten Burian és Sidsel Siem Koch empatikus munkája), úgy mi is odaadnánk egy idegen férfinak a napágyat, amin kislányunk cuccai hevernek. „Persze, csak nyugodtan” – mondanánk mi is, bárgyú mosollyal arcunkon. Fogalmunk sem lenne arról, hogy ez egy teszt volt, amin elbuktunk. Épp annyira tartanánk szimpatikusnak a vad, extrovertált, szabadszellemű holland párt (Fedja van Huêt és Karina Smulders rémisztően részletgazdag és kiszámíthatatlan alakításai), mint amennyire a dánok. Van ugyanis valami irigylésre méltó, valami inspiráló, valami csábító bennük. Pontosan annyira rokonszenvesek, hogy némi fejvakarás, némi értetlenkedés és bizonytalankodás után mi is elfogadnánk meghívásukat vidéki házukba. Elhangozna az érv, miszerint „alig ismerjük őket”, ahogy az is, hogy „mi baj lehet”. A film legfontosabb mondata ekkor hagyja el Bjørn száját: „Lehet, hogy udvariatlan dolog lenne visszautasítani őket”. Tegye fel a kezét az, aki nem ment még bele ugyanígy valami olyasmibe, amihez semennyi kedve nem volt. Ugye? Nincs a világon rosszabb dolog annál, mint amikor pusztán udvariasságból sétálunk bele olyan kínkeserves társas szituációkba, amelyektől aztán napokig viszketünk. A két Tafdrup erre játszik rá, eszméletlenül szemét módon.
A dánok elmennek a hollandokhoz, ami pedig eleinte velük ott történik, ambivalens, kényelmetlen és bizarr ugyan, de semmiképp sem extrém (ellentétben Sune Kølster velőtrázó, disszonánsan üvöltő tipikus horrorzenéjével). Valóságos, érthető és átérezhető szociális homályzónák óvatos körültipegése kezdődik. A házigazdák elfelejtik, hogy egyik vendégük vegetáriánus, Louise viszont nem akar megbántani senkit, megeszi a szájába tolt vaddisznócupákot. Udvariasságból. A dán kislány a holland pár „nyelv nélkül született” – egyébiránt rettenetesen fura – kisfiának ágya mellett kap hevenyészett tábori fekhelyet, amit kelletlenül megköszönnek. Udvariasságból. A nyelvetlen kisfiút megkérdőjelezhető módszerekkel rendszabályozzák szülei, de mégis ki szólna bele abba, hogy mások hogyan nevelik gyereküket? Senki. Udvariasságból. Elviszik őket egy étterembe, ami leginkább csak egy szar kocsma, a számlát pedig Bjørnnel fizettetik ki, aki nyilván ki is fizeti. Udvariasságból. És így tovább, részeg autókázással, hangos zenével, falhoz cseszett csészével, kiborító zuhanyzással. Idővel egy kicsit sok lesz a jóból a dánoknak, de komolyabb konfrontációra alig kerül sor. Udvariasságból. A hétköznapi kellemetlenségek gyűlnek és gyűlnek, várjuk a cérna elszakadását: a suspense nevetségesen jól működik. A vidéki ház közben igazi horrorhelyszínné válik, ahonnan mintha képtelenség lenne lelépni (itt kell kiemelni Erik Molberg Hansen operatőri munkáját, a természetes fények használata és a realista kamerakezelés ugyanis észrevétlenül tompítja a horrormotívumokat).
A „meg nem bántás” kényszere, a kínos helyzetek alamuszi elkerülése, a minél kevesebb súrlódás mentén történő kommunikáció, valamint mások offenzív, visszás szokásainak beletörődött elfogadása Tafdrup olvasatában olyan irgalmat nem ismerő klausztrofób csapdahelyzetet szül, amelyben az áldozatok saját magukat veszejtik el. Ugyanakkor képtelenek vagyunk ezért kárhoztatni őket, hiszen ők egy kicsit mi vagyunk. Mi a halálért viselkedünk így? Miért nem tudunk nemet mondani ilyen helyzetekben? Miért kell mindig megfizetnünk a jószándék árát? Kinek akarunk megfelelni? Miért szopatjuk magunkat feleslegesen az ilyen szituációk ösztönszerű racionalizálásával és normalizálásával?
Ahogy az adekvát, ildomos tettek és az idegenekbe vetett buta bizalom naiv tettei egyre mélyebbre rántják szegény dánokat a pszichés fertőbe, úgy válik egyre sürgetőbbé a kérdés: mire fog kifutni ez az egész? Amikor pedig – és főként ahogy – kiderül, hogy mi ez az egész, az minden idők egyik legelvetemültebb, legpszichotikusabb, legbénítóbb filmbefejezése. Káprázatosan sokkoló és gyomorforgatóan katartikus, akármennyire is hülyén hangzik ez. A látogatás minden mozzanata ide vezetett, ez a vég elkerülhetetlen volt a nyugágy átadásának pillanatától fogva. Mindennek értelme lesz és semminek sem. Tafdrupot nem érdekli a miért. Nincsen kimondott oka a történteknek. Ha lenne, az egyrészt magyarázkodásra kényszerítené a szerzőt, a magyarázkodással pedig csak szétbarmolta volna az amúgy feszes, tömör, letisztult és lényeglátó cselekményvezetés apokaliptikus középtempóját. Másrészről, mégis milyen magyarázatot kellene felmutatni egy olyan történet végén, amelynek kiindulópontja is megmagyarázhatatlan. Az udvariasság ugyanis nem magyarázat semmire.
Az angol címet adó Biblia-részlet a fentiek tükrében ironikus, cinikus viccé korcsosul, és minden értelmét elveszti: „Senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt”. Tafdrup ebben a szelídségben nem lát mást, csak a nagybetűs balekságot. A balekoknak pedig a tápláléklánc alján van a helyük, a szemünk előtt pergő tébolyult, láncrázó borzalmak martalékaként.
Noha végig érezni Az utolsó ház balra, az Angst, a Magasfeszültség, a Midsommar, a Lavina, a Funny Games, a Nyomtalanul, a 2015-ös A meghívás, a Cherry Tree Lane, a Gyilkos kilátások és mondjuk a Hívatlanok hatását, a sátáni szociálpszichológiai kísérletként is felfogható A látogatás mégis frissnek hat. Magabiztosan és ijesztő precizitással építkező nihilista gonoszságában pedig majdhogynem egyedülálló.
