Az Örökké című film alapötletét tekintve aktuális üzenetet hordozó ökofilm akar lenni, ám sekélyes cselekményéből és szirupos romantikájából csak afféle „zöld giccsre” futja.
Ulaa Salim dán forgatókönyvíró, producer és rendező második, Örökké című nagyjátékfilmjének felütése a klasszikus sci-fiké: a tudomány számára ismeretlen és megmagyarázhatatlan baljós jelenség bemutatásával indít, amely köré a cselekmény épül majd. Egy öregurat látunk, amint gyanútlanul sétáltatja kutyáját az izlandi óceánparton. Hirtelen egy óceán mélyéről érkező földmozgás következtében a magas part beomlik. A bácsi megmenekül ugyan, de az aranyos border collie odavész. Pár jelenettel később, amelyek a két főszereplő, Elias és Anita megismerkedését és szerelmét követik végig, egy gyors előjáték közben Anitával együtt megtudjuk, hogy a földrengést, egy, az óceán mélyén, a földkéregben keletkezett repedés okozta, amely a klímaválsággal van valamilyen összefüggésben, és ennek a kutatására vállalkozik Elias.
Hamar egyértelművé válik, hogy a film középpontjában a két fiatal szerelme és az ismeretlen eredetű repedés közti rejtélyes kapcsolat áll majd, ami izgalmas ötletnek ígérkezik. Kár, hogy a cselekmény előrehaladtával a kíváncsiságunk egyre apad. Elias és Anita ordítóan sematikus, elnagyolt karakterek, akik ráadásul a legkonvencionálisabb nemi sztereotípiák mentén épülnek fel. Elias az okos, tudomány iránti szenvedéllyel megáldott komoly fiú, aki egész életét az ökológiai rejtély megfejtésére teszi fel, míg Anita a szenvedélyes, életvidám lány, akinek három vágya van: élvezni az életet, énekelni és gyereket szülni. (Ez a felosztás nem sokban különbözik attól, mint amilyet a chatGPT írna, csekkoltam.) Megismerkedésükkor Elias lelkesen ecseteli Anitának, hogy az az álma, hogy klímakutatóként tengeralattjáróval lemenjen a repedéshez, és megoldja a hozzá kapcsolódó rejtélyt. A lány álma viszont mi más is lehetne, mint egyszerűen boldognak lenni. A kapcsolatuk nem lesz hosszú életű, hiszen a vágyaik nem igazán találkoznak: a kockafejű Elias naphosszat a kutatásán dolgozna, míg Anita folyton bulizni akar. Amikor Anita véletlenül terhes marad, és Elias képtelen vállalni az apaságot, mindenki a maga útján megy tovább.
A szerelmesek csak tizenöt év elteltével találkoznak újra, amikorra mindkettejüknek teljesült a vágya: Anita énekesnő lett és családanya, Elias pedig épp a tengeralatti expedícióra készül megfejteni a repedés titkát. Szokatlan (és talán nem túl szerencsés) megoldás a rendező részéről, hogy a fiatal és az idősebb szerelmespárt más-más színészek játsszák, akik még csak nem is igazán hasonlítanak egymásra. A fiatal Anitát és Eliast Anna Søgaard Frandsen és Viktor Hjelmsø, míg az idősebbet Nanna Øland Fabricius és Simon Sears alakítják. Szerencsére a szintén Ulaa Salim által jegyzett forgatókönyv annyira szájbarágós, hogy a nézőnek nem okoz gondot kikövetkeztetni, hogy ugyanazokról az emberekről van szó.
Önmagát romantikus sci-fiként definiáló filmként az Örökké tartalmaz némi áthallást Tarkovszkij Sztalkerével vagy Solarisával: amikor először látjuk Eliast alámerülni a tengerfenékre, a különös, természetfölötti jelenség, amelyet ott tapasztal, emlékeztet az említett filmekben látottakra: a repedésből kiszűrődő fény hatására Eliasnak az Anitával való múltjából jelennek meg flashbackek, amelyek saját vágyképeivel keverednek; mintha a repedés afféle zónaként funkcionálna, ahol az ember vágyai megelevenednek. A tenger alatt játszódó jelenetek egyébként – a korszerű technikának köszönhetően – eléggé látványosak, képesek megteremteni azt a titokzatos légkört, amelyet a nézőnek kedve lenne tovább nézni. A sci-fi-cselekményszál – épp azáltal, hogy nem megmagyarázni kívánja a jelenséget, hanem a rejtélyességét fokozza – sokkal ígéretesebb, mint a romantikus, azonban mégis az utóbbi kerül túlsúlyba a cselekményben.
Elias végül fiatalkori álmát hajszolva, a tengerfenéken, pontosabban a repedésbe belépve lel rá valódi, mindenkori vágyára, így a „racionális férfi–szenvedélyes nő” közhelyes felosztása felbomlik végül ugyan, de csak azért, hogy egy újabb klisé lépjen a helyébe: mindenki, még egy világhírű klímakutató is csak a boldogságról álmodik. Méghozzá arról a boldogságról, amit a családi tűzhely melege adhat. Lám, a klímaválság csodákra képes!
