Hella Joof legújabb filmje arról mesél, mi történik a szerelemmel nyugdíjaskorban, amikor már rájövünk, hogy eljött mindannak az ideje, amit eddig csak a szőnyeg alá sepertünk, mondván: „majd akkor tesszük meg, ha öregek leszünk!”
A színésznőből rendezőnővé vált Hella Joof kétségkívül egyedi színfoltja a dán filmkészítésnek, filmjeire sok közös markáns jegy jellemző, így az időskori újrakezdés is egy visszatérő tematika. Ugyanolyan könnyed, természetes humorral tud elmesélni egy kamaszkori felnövéstörténetet a Lina esti naplójában (Linas kvällsbok), mint ahogyan arról mesél, hogyan bukdácsol a társkeresés világában egy sikeres harmincas nő (Majdnem tökéletes szerelem/Sover Dolly på ryggen?) vagy válás után egy hatvan éves nő (Szerelem Máltán/All Inclusive). Karakterei erős, de kicsit elveszett nők, akikkel mindig könnyű azonosulni. A Majdnem tökéletes szerelemben még csak egy rövidke párbeszédben találkozunk azzal, hogy egy házaspár 70 évesen dönt a válás mellett, a Szerelem Máltán már bemutat egy alternatívát arra, hogyan lehet a válást idős korban feldolgozni, az Újrakezdők pedig ismét ezt a témát emeli a középpontba, ezúttal a férfi oldalát is bemutatva. Hella Joof a szexualitásról is szabadon beszél filmjeiben, nem öncélúan használja, nem is erőltetett tabudöntögetés a célja: azt igyekszik megmutatni, hogy a szexualitás teljesen természetes része lehet a nők életének is, ha ők úgy döntenek, és valaki méltóságát nem az határozza meg, hogy kivel, mikor, mennyi vagy milyen szexuális életet él.
Az Újrakezdők női főszereplője, Helle (Birthe Neumann) alig várja, hogy munkamániás férje, Peter (Kurt Ravn) végre nyugdíjba menjen és együtt élvezhessék a hátralevő éveket, utazgatva Európában, amire eddig a férj munkája miatt nem volt idejük. Ám amikor eljön a várva várt nap, Peter utolsó munkanapján bejelenti, hogy új vállalkozásba kezd, a teljes közösen megtakarított pénzüket befektette egy osztrák borászatba és bort fog importálni Dániába. Ezután természetesen elválnak Helle és Peter útjai. Először csak „szünetet” tartanak (amiről már a Jóbarátok óta tudjuk, hogy nem jó ötlet), végül pedig a válás mellett állapodnak meg. Itt kezdődnek az izgalmas részek: mihez kezdhet két ember külön-külön, 50 együtt töltött év után? Milyen lehetőségek várnak rájuk, újra lehet-e egyáltalán kezdeni mindent, képesek-e meghatározni önmagukat a másik nélkül?
Míg Peter először elkezd esetlen, figyeleméhes kamaszként viselkedni, addig Helle megtanulja nem csupán egy hiányállapottal meghatározni a létezését, magára ölt egy már régóta porosodó szerepet: a független, egyedül is boldoguló nőét. Azt látjuk, hogy végsősoron mindkettőjükre pozitív hatással van a hirtelen jött gyökeres változás, hogy valami kibillentette őket a berozsdásodott egyensúlyi állapotukból és arra kényszerültek, hogy újra megtalálják a helyüket. Nem azt hirdeti a film, hogy törvényszerűen csak az az ideális, ha 60 évesen fogjuk magunkat, elválunk a társunktól és teljesen új lapokat osztunk magunknak – azt viszont kihangsúlyozza, hogy nem érdemes csak a megszokás miatt folytatni valamit, teljesen normális az, ha valami már nem okoz akkora örömet nekünk, mint régen, és azt is meg kell engednünk magunknak, hogy az útkeresés bármilyen életkorban, bármekkora felhalmozott élettapasztalattal a hátunk mögött is nehéz, fájdalmas legyen.
Az említett tanulságot persze nem ilyen szigorúan tálalja a film, műfaját tekintve valahol a romantikus vígjáték környékére határolja be magát, könnyedebb drámai elemekkel. A kiváló 2015-ös 45 évvel összevetve például felfedezhetünk közös tematikai elemeket, és az is közös, hogy mindkét film hihetetlenül természetes történetvezetést használ, az Újrakezdők viszont nem a 45 évre jellemző melankolikus, lassú realizmust képviseli, inkább egy humorosabb, üdítőbb, felemelőbb hangvételt üt meg. A műfaji eszköztárnak megfelelően Hella Joof filmje több sztereotipikus tulajdonsággal megrajzolt karaktert vonultat fel: természetesen jelen van a kötelező viagrás poénkodás is, és akad sután megírt jelenet is az egyik szereplő haláláról (ami azt a célt szolgálja, hogy átlendítse a főhősöket a vergődéseiken és rádöbbentse őket arra, hogy túl rövid az élet és érdemes továbblépniük, valahogy mégis öncélúan és kicsit erőltetetten hat az egész). A rendezőnő stílusára továbbá jellemző a markáns zenehasználat, ami helyenként túl erősnek és zavarónak hat. A színészvezetés viszont kiváló, ez egyértelműen Joof egyik legnagyobb erőssége az eddigi életmű alapján is, Birthe Neumann pedig zseniálisan jól játszik.
Ha egy szélesebb közönséghez szóló, de nem túl közönséges, szórakoztató, pozitív üzenetet közvetítő filmre vágynánk, akkor bátran beülhetünk az Újrakezdőkre, és akár a rendezőnő nem annyira népszerű, előző alkotásaiból is szemezgethetünk, ha van rá lehetőségünk.
