A tökéletes társ valójában csak egy mítosz, egy romantikus képzet, amiben kicsik és nagyok egyaránt ringatják magukat. A Társban az ember tökéletes másik felét házhoz szállítja a gyártó, indulhat a móka és a vérengzés.

A film a mesterséges intelligenciát tematizáló sci-fik, a kamarathrillerek és a feminista horrorok keresztmetszetében helyezkedik el, de a zsánerek találkozási pontjára téved néha a fekete komédia is. A történet klasszikus horrorsablonokkal indít: úgy fél tucat ember kiruccan egy mindentől távol eső hétvégi házba, a karakterek között alapvető feszültség érezhető, az egyik személyt megöli valaki, elkezdődik a túlélésért folytatott harc. A Társ ehhez az origóhoz csatol még két megközelítési módot, amely insta-filtereket az alaptörténetre helyezve máris egy sokkal másabb képet kapunk, mintha csak megmaradna sima slasher-horrornak. Az egyik a mesterséges intelligencia fejlődése és annak lehetőségei, a másik pedig társadalomi torztükör: a toxikus kapcsolatok kritikája.

Önmagában a robottárs nem egy formabontó narratív elem. Itt viszont nem az ember számára felfoghatatlan szuperintelligenciával és erővel rendelkező gépként vagy A nő féle szintetikus lelkitársként jelenik meg a szalaggyártott humanoid, inkább A stepfordi feleségek elméleti koncepciójának újrajátszásaként. A robot gyönyörű, engedelmes, megtévesztésig emberi, és egyetlen célja, hogy párját minden szinten kielégítse. A Társban viszont nem egy hús-vér ember helyettesítője a robot, hanem árucikk, amely a végletekig szerelmes lesz abba, aki installálja, és fogalma sincs róla, hogy ő valójában csak egy komplex, mechanikus szerkezet. Josh (Jack Quaid) számára Iris (Sophie Thatcher) leginkább szexrobotként funkcionál, egészen addig, amíg át nem programozza egy gyilkosság elkövetésére. A film egy ideig fenn akarja tartani azt a látszatot, hogy Iris igazi nő, aki egész lényével odáig van tiszteletet nem mutató párja iránt – viszont annyira igazi nő senki sem lehet, hogy teljesen épen maradjon a tusvonala zuhanyozás közben.

Az AI-robotok ábrázolása újabban olyan, mint amilyen eddig a vámpíroké volt: azonos az alap, viszont minden filmben és sorozatban vannak eltérések, a képességeiket illetően más-más szabályok vonatkoznak rájuk. Hancock robotjai számára például a maximális intelligenciaszint egy nagy presztízsű egyetemen végzett személyével lehet egyenlő, szóbeli parancsokkal lehet ki- és bekapcsolni őket, és jár hozzájuk egy alkalmazás, amelyen beszédnyelvtől a szemük színén át az agresszivitásuk fokáig minden változtatható – ezt használja ki az állítólagos barát, de tulajdonképpen tulajdonos arra, hogy az alapbeállítása szerint ártalmatlan Irist rávegye a piszkos munka elvégzésére, és ebből a „jellembeli gyengeségből” profitál később maga a gépnő is.

A Társ a viszonylag egyedi koncepció mellett nem hibázott a szereposztással sem. Az eddig főleg horrorfilmekben szerepeket vállaló Sophie Thatcher főszereplőként a hátán viszi a filmet, minden megnyilvánulása hiteles a pasztellszínekbe öltöztetett, bizarr hatású lágy nőiességtől a zsánertipikus final girl-akcióig. Változatos munkát kapott rajta kívül még a Patricket megtestesítő Lukas Gage is, aki az érzelmi skála egyik pólusáról pillanatok alatt képes megingás nélkül a másikra szökni. A nagyjából tucatnyi színészt tömörítő stáblistáról a Josh-t játszó Jack Quaid is említésre méltó velejéig utálható férfiként.

Josh karaktere az incel-kultúra allegóriájaként értelmezhető. A férfi nárcisztikus személyiségjegyeket hordoz magán, úgy beszél és viselkedik, mint akinek alanyi jogon minden kijár, és nemcsak a robotokat kezeli tárgyként. Iris vele szemben eleinte a társfüggőség elnagyolt szimbóluma, akinek a párja jelenti az életet, a haláltól is azért fél, mert Josh nélküle kellene éljen. Kettejük kapcsolata rendeltetésénél fogva is az egyirányú (ki)használáson alapszik, és programozási alapon eltérőek az erőviszonyaik is. Hogyha aTársat szatíraként nézzük, akkor egyértelmű, hogy a mérgező párkapcsolatokról is szól, specifikusan olyan helyzetekről, amikor az egyik fél kész a teljes önfeláldozásra, ebből a másik fél pedig rendszeresen hasznot húz, visszaél a kapott szeretettel. Hogyha az értelmezés egy még konkrétabb rétegét akarjuk nézni, akkor azt is mondhatjuk, a Társ a nők tárgyiasításáról (vagy szó szerint és humorosabban véve a tárgyak nőiesítéséről – tekintve, hogy Iris egy robot) szól, és ezt egy 21. századi incel szemüvegén keresztül mutatja be.

Ezeket a nyomasztó témákat fekete humort is tartalmazó sci-fi-horrorban feldolgozni nem rizikómentes, de Hancock és csapata jól helytállt. A szereplők közti viszony tragédiáját olyan eseménysorozatba helyezték, ahol nyilvánvaló, hogy ki a rossz és ki a jó – ebben a műfajban és tematikában nem is várhatunk ennél mélyebb drámai karakterformálást. Amíg a negatív karaktert elítéljük és a bukására várunk, addig a pozitívat felmentjük vétkei alól, győzelméért szorítunk, és a cselekmények gyors egymásutánjában nincs elég idő a kapcsolaton évődni.

És bár nem szánunk a nagyjából másfél óra alatt túl sok energiát a Josh és Iris közti birtoklási viszonyra, etikai kérdések sora lepheti el az agyunkat. Ezek két fő csoportba tagolhatók. Az egyik a humanoid robotokhoz való viszonyulásunkat veszi górcső alá, például azzal, hogy elgondolkodtat: amitől emberi viselkedést várunk el, emberi tettekkel és érzelmekkel, azzal van-e jogunk tárgyként viselkedni? A másik kérdéstömb inkább egy társadalmi kísérlethez hasonlít: meddig vagyunk hajlandóak elmenni valakivel, hogyha az illető nem ellenkezik, és odaadóan teljesíti bármilyen kérésünket? Ennek a gondolatmenetnek olyan hatása van, mint Marina Abramović Ritmus 0 című performanszának, amely megmutatta, az ember maradéktalanul kegyetlen tud lenni, hogyha lehetősége adódik azt megélni.

Nem mondhatjuk azt, hogy ha nem lenne  a Társ, feltétlenül ki kellene találni, hiszen ott van nekünk az Ex Machina, ha minőségi robotemancipációs thrillerre fáj a fogunk, amely ugyancsak sokszor rábír, hogy megkérdőjelezzük, mit is jelent igazából az, hogy „emberi”. A tematikán belül hiánypótlónak tehát nem nevezhetjük az alkotást, azt viszont kijelenthetjük, hogy megugrott minden olyan mércét, amelyet a leírás és műfajok alapján várhatunk tőle, sőt, ezeket ezt kellő humorral és agresszióval meg is haladta.