Talán még az igazán nagy Tarantino-rajongók közül is kevesen emlékeznek, hogy amikor annak idején megjelent a két filmből „összevarrt” Grindhouse, a Terrorbolygó és a Halálbiztos között sosem létező filmek előzetesei is helyet kaptak, megidézvén a 80-as évekbeli moziélmény hangulatát. Ezek közül az egyik, az Eli Roth által rendezett Thanksgiving, (szó szerint) Hálaadás mostanra valódi filmmé nőtte ki magát, talán még jobbá, mint amilyen elképzelt elődje lehetett volna.
A Micimackó: vér és méz rossznak nem elég rossz, helyette igazi felejthető tucatáru. Nem az a fajta szemét, amit kikotrunk a kukából és bekeretezünk – mondván, elképesztő ez a mértékű romlás –, inkább csak szimplán hagyjuk a szemetes közepén rohadni, hogy elszállítsa a kukásautó.
A Pearl nem csak előzményfilmként, mesteri horrorként, egy fantasztikus karakter eredeti látleleteként és stílusbravúrként állja meg a helyét, hanem tudatosan tovább mélyíti a hasonlóan kiemelkedő „utózmányfilmet” is.
Szűk ötven év alatt sikerült teljesen felélni az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás pompás örökségét: a vérfagyasztó kultklasszikust csupa bűnrossz folytatás követte, melyek nem tettek egyebet, pusztán egymásra licitáltak a szenzációhajhász erőszakábrázolásban. Hány bőrt lehet még lehúzni láncfűrészes mészárosunk sötétbe burkolózó arcáról?
Az új Sikoly már sajnos nem Wes Craven értő kezei közül került ki, ám a horror mestereként is aposztrofált rendező szelleme szerencsére még nem költözött el a nagyvászonról.
Michael Myers a továbbra is 2018-ban játszódó Gyilkos Halloweenben már hatvanegyedik életévét tapossa, ám egyelőre nem kell a nyugdíjas időkre készülnie. Nemcsak azért, mert egy rágyújtott házból kiszabadulva is fenemód elemében van, vagy mert egy férfi erejével bír ugyan, de belül megmaradt hatévesnek, hanem azért sem, mert Haddonfield lakosai mindent megtesznek, hogy az ikonikus mészáros már a következő Halloweent se érhesse meg.
