Talán még az igazán nagy Tarantino-rajongók közül is kevesen emlékeznek, hogy amikor annak idején megjelent a két filmből „összevarrt” Grindhouse, a Terrorbolygó és a Halálbiztos között sosem létező filmek előzetesei is helyet kaptak, megidézvén a 80-as évekbeli moziélmény hangulatát. Ezek közül az egyik, az Eli Roth által rendezett Thanksgiving, (szó szerint) Hálaadás mostanra valódi filmmé nőtte ki magát, talán még jobbá, mint amilyen elképzelt elődje lehetett volna.
Hátborzongató elektronikus zene, egy ajtóhoz közelítő szubjektív kamera, egy kopogás – majd nem történik semmi különös, Eric Newlon (Patrick Dempsey), Plymouth sheriffje érkezik hálaadásnapi vacsorára a dúsgazdag üzlettulajdonos, Thomas Wright házába. Miközben gazdagék vacsoráznak, a kispénzűek a Wright Mart előtt gyülekeznek tömegesen, a Fekete Péntekre beígért ingyen gofrisütőért. Hogy, hogy nem Wrighték lánya, Jessica (Nell Verlaque) és baráti köre is tesz egy megállót mozizás előtt az üzletben, Jessica pedig a még zárva tartó üzletbe beengedi barátait. Az amúgy is feszült kinti tömeg a besurranó kiváltságos kölykök láttán megrohamozza a boltot, és kezdetét veszi egy őrült vérengzés a kenyérpirítókért és gofrisütőkért, amiben a legijesztőbb, hogy ez a jelent korántsincs annyira messze a valóságunktól, amennyire szeretnénk.
A Hullaadás (kivételesen remekül sikerül a magyar cím) további része már szerencsére igen. A magyar mozikban X-et érdemlő (csak felnőtteknek ajánlott, legmagasabb korhatár-besorolás, amivel meglehetősen ritkán „jutalmaznak” filmet az illetékesek) vérengző slasher egy évvel az említett Black Friday eseményei után folytatódik, amikor egy maszkba öltözött alak vadászni kezd a büntetlenül maradt konzumer-hőzöngés kirobbantói és résztvevői után. És innentől kezdetét veszi az igencsak kreatív és szórakoztató ünnepi vérengzés, ami szinte mindvégig maradéktalanul szórakoztató lehet a műfaj kedvelői számára.
Korántsem véletlen a filmet indító, az eredeti Halloween-filmet megidéző jelenet: Eli Roth szintén egy tipikusan amerikai ünnepet és annak jól ismert kellékeit használja fel a gyilkolászás háttérül, megtarva az eredeti hamis előzetes nagyon is tarantinói humorát is. De az se essen kétségbe, aki esetleg nem sokat tud erről az ünnepről, hiszen a remekül felépített forgatókönyv szépen mutatja be a kifigurázott, vérrel telefröcskölt verzió mellett a hétköznapi verzióját is ennek a november negyedik hetén tartott népünnepélynek.
És ha már a forgatókönyv: a Hullaadás le sem tagadhatná, hogy a John Carpenter-klasszikus mellett Wes Craven Sikoly-filmjeiből is meríti az ihletet, hiszen a struktúra és a karakterek is szinte egy az egyben ugyanazok: kisváros, gimisek, maszkos gyilkos, akinek a kiléte folyamatos találgatások tárgya, gyanakvás és „final girl” – minden itt van, amit már ismerünk a még mindig futó horrorszériából, leszámítva annak metahumorát. És hát eggyel magasabbra tekert brutalitás-mérővel.
Rémálmok rendezője – Wes Craven-portré
Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.
Ugyan teljesen megérdemelt a X-es besorolás (főképp a filmvégi vacsorajelenetet látva, ami után grantáltan elmegy a kedve bármilyen étkezéstől, még a popcorn-ropogtatástól is a mozinézőnek), azért érezhető az is, hogy a hentelés legnagyobb része poénra veszi magát, ugyanakkor néhány jelenet bőven túlmegy a már emlegetett Tarantino-filmek eltúlzott vérzuhatagának szintjén. Néhány helyen (például az említett vacsorajelenetnél is) pedig talán túlságosan is húsbavágó a hatás, és még azoknak is sok lehet, akik számítanak rá.
Ami pedig szintén „old schoolá” teszi a Hullaadást, az éppen a történet és szereplői, utóbbiakból rengeteg van egy átlagos slasherhez képest, de szinte mindegyikük jól felépített, életszagú és szórakoztató. Például egyáltalán nem létfontosságú a történetben a kiskorúak számára piás bulikat szervező, a hálószobájának különböző pontjain fegyvereket dugdosó, suliból kibukott McCarthy (Joe Delfin), a sportos diákok számára pénzért dolgozatokat író Jacob (Jordan Poole), vagy éppen a városba éppen megérkezett, nagydarab és intelligens seriff-segéd, Mitch Collins (Ty Olsson) karaktere, de itt vannak. És amellett, hogy növelik a potenciális gyanúsítottak listáját, egyáltalán nem sematikusak vagy unalmasak, tőlük és a hozzájuk hasonló szereplők jelenlététől tényleg élőnek tűnik a Massachusetts-beli kisváros.
A film utolsó harmada ugyanakkor kissé kaotikusra sikeredett (a két főbb helyszín között mintha hiányozna néhány perc a filmből, és ettől az egész finálé ritmusa megbicsaklik kissé), és a gyilkos kilétét is ki lehet találni nagyjából a film felétől, de ez mégsem vesz el igazán a Hullaadás általános élvezeti értékéből. A kitalálhatóság amúgy is jellemzője egy jól felépített sztorinak, sokkal inkább, mint egy olyan nagy csavar, amire azért nem lehet rájönni, mert a kirakós darabjait nem adja meg a film. És ha a vége nem is fog talán mindenkinek tetszeni, az azt felvezető kétharmad kellően őrült, humoros és véres ahhoz, hogy akinek bírja a gyomra az olyan ünnepi vacsorákat, ahol nem pulyka van felszolgálva az asztal közepén, annak kellemes élményben legyen része.
.jpg)
