Osgood Perkins a hideget is, meleget is kapó, de cinefil körökben sokáig közbeszéd témáját képező Longlegs – A rém után egy nagyon más filmmel, nevezetesen egy horror-komédiával jelentkezett. A majomnál már jóval kevesebbet fog kelleni törni a fejünket, hogy hideget vagy meleget kapjon-e.
A film nyitányában egy pilótának kinéző alak (a Különválással talán épp tévétörténelmet író Adam Scott megformálásában) egy, a Ponyvaregény legendás zálogházát megidéző régiségkereskedésben szeretne túladni a címbéli halálos játékszeren (amit amúgy nem szabad játéknak nevezni, s ezt többször is kihangsúlyozzák a szereplők). A szabályok egyértelműek: a felhúzásra doboló majom változatosabbnál változatosabb halálnemekbe belekényszerítve végez egy (majd számos) véletlenszerűen kiválasztott áldozatával. Bár van jelentősége, hogy az illető milyen távolságra helyezkedik el a gonosz majomtól, illetve az nem bánthatja felhúzó személyt, a dolog kimenetele nagyrészt tényleg a véletlenen múlik. Kár, hogy a néző többször is azt érezheti, hogy a forgatókönyv és a rendezői döntések is a véletlenre voltak bízva.
Miután végignézzük a szerencsétlen bolttulajdonos kibelezését, a dermedt arcú pilóta amolyan Tarantinósan, egy polcról lekapott lángszóróval száll szembe a démoni lénnyel. A játékszer olvadásnak indul, vágás, hogy aztán soha többé ne láthassuk a vakmerő harcost. Csakhogy úgy elég nehéz az expozíció értelmezése, ha ennyire lazán kapcsolódik a cselekmény egészéhez. Érthető, hogy látnunk kellett a majmot működés közben – csak ne lenne ennyire logikátlan az egész. Miért bízná egy ártatlan emberre ez a pilóta a nagybetűs gonoszt, ha pontosan tisztában van annak képességeivel? A helyváltoztatást igen lazán kezelő emberszabású ezt követően hosszú időre eltűnik és majd egy már eleve diszfunkcionális család sorsát igyekszik még széttöredezettebbé tenni.
A horror-komédiák bejáratott sémái bár könnyen felismerhetőek (és nem is spórol velük a film), a műfaj alappillérei mégsem akarnak stabil építménnyé összeforrni. A minden másfeledik szituációt átható mélységes dilettantizmus miatt hiába hazudja szórakoztatónak magát a film a kreatívnak tetszelgő kivégzéseivel és tragikomikus családi fordulataival, nehéz bármit is élvezni ezekből.
A két ikertestvér, Hal (Christian Convery, később Theo James) és Bill (Colin O'Brien, majd Rohan Campbell) gyakorlatilag már az anyaméhben meggyűlölték egymást, de ennél többet nem árul róluk el a rendező. Ez a Káin és Ábel – a határozottabb kiállású, bullyingolásból nap mint nap jelesre vizsgázó Bill és az introvertáltabb, áldozati szerepben lubickoló Hal – olyan, mint két rajzfilmfigura, akik csupán azért olyanok, amilyenek, mert alkotójuk azt állítja róluk. Egy horror-komédiától természetesen nem várható el, hogy pszichológia mesterkurzust tartson, de bizonyos szabályokat talán nem ártana betartani, a néző valószínűleg megháláná. (Az egyik jelenetben például a gyászmisét celebráló pap úgy viselkedik, mintha az imént szívott volna el valamit a sekrestyében. Ennek okairól megintcsak nem tudunk meg semmit és kénytelenek vagyunk annyival beérni, hogy az alkotók valami vicceset akartak. De az is felháborító, hogy a hallgatóság a két srácot leszámítva még csak ügyet sem vet a prédikátor kínos szereplésére. Nem hiszem, hogy létezik az a műfaji felhatalmazás, ami ennyire párhuzamossá tehetne egy szereplőt az aktuális filmes valóság szabályaival.)
A vizuálisan amúgy ötletesen megkomponált brutális kivégzések mellett, melyek során a célpontok rendszerint a felismerhetetlenségig roncsolódnak, a film megpróbál valamiféle emberi igazságot is társítani a cselekményhez. Ez a már-már szürrealizmust súroló szintézis akár előnyére is válhatna a filmek, de az értelmezhetetlen hangsúlyok és ütemváltások hamar visszarántanak a valóságba. A majom a címszereplő játékszert a családját hátrahagyó apafigura súlyos örökségének szimbólumaként mutatja be. A miértekről és a hogyanokról ezúttal sem árul el többet a rendező, de az utódainknak továbbadott trauma dilemmáját legalább következetesen végigviszi. Az immár felnőtt Hal ugyanis szándékosan megpróbál távolmaradni egyetlen fiúgyermekétől, nehogy ő is úgy végezze, mint szerettei, ezzel pont arra a sorsra ítélve az ifjút, mint amelyre korábban őt is ítélte az apja.
A családi dráma tehát adott, de a karakterek burleszkszerűen leegyszerűsített vonásai (s ezzel nem a némafilm legjelentősebb műfaját bántjuk) egyszerűen nem engednek közelebb hozzájuk. Egy horror-komédia szereplőinek nem is az empátia kiváltása a cél, jöhetne a válasz, csakhogy pár kivételt leszámítva a viccek sem ülnek, arról nem is beszélve, hogy ezen a magyar szinkron cseppet sem segít. Az lehet az ember érzése, hogy még a tavaly bemutatott Bohócrém karácsonyának (Terrifier 3) hőseibe is több hihető érzelem és motiváció szorult, mint Perkins félkegyelműségre játszó karaktereibe, pedig ott aztán tényleg nem takarékoskodnak a brutalitással és abból táplálkozó abszurddal.
Elképzelhető, hogy lesznek olyanok, akik el tudják majd fogadni a szebb napokat látó Osgood Perkins játékszabályait és tudnak majd röhögni a brainrot-jellegű (ha már ez lett 2024-ben az év szava), tiktok-videókból meghonosított poénokon, de ha valaki tényleg szórakoztató mészárlásra vágyik, nézze meg a már említett Terrifier legújabb fejezetét, ahol nem csak a falig mennek el, hanem le is bontják azt.
