Nem hibáztatok senkit, aki esetleg nem emlékezne, hogy a legújabb Majmok bolygója-mozi most éppen a hányadik rész, főképp, hogy a Pierre Boulle klasszikus sci-fi regényéből készült adaptációk már a harmadik újraindításuknál tartanak. És hát ugye, manapság valamiért már nem divat számozni a folytatásokat sem, úgyhogy könnyen össze lehet zavarodni, hogy a Lázadás, Forradalom és Háború alcímek sorába hogy illeszkedik A birodalom.
Amiért csak azért kár, mert amúgy a 2011-ben (újra)indult Majmok bolygója-sorozat a 2010-es évek talán legjobban sikerült, legkoherensebb sci-fi sagája, amelynek minden iterációja önmagában és nagy történet részeként is megállja a helyét, ezek mellett pedig képesek voltak újraértelmezni, új jelentéstartalmakkal bővíteni a majmos univerzumot. Aki a korábbi részek és adaptációk rövid áttekintésére kíváncsi, az ebből a cikkünkből tájékozódhat, de rögtön leszögezném, hogy A majmok bolygója: A birodalom élvezetes fogyasztásához egyáltalán nem előfeltétel a korábbi részek történetének ismerete.
Emberszabásúak a szélesvásznon – Remake-be szabva: Majmok bolygója (1968, 2001, 2011)
Minden remake esetében feltevődik a kérdés: tényleg szükség volt erre? Nem sok „újraértelmezés” képes az eredetije főlé nőni, de van olyan eset is, amikor ez sikerül. Persze nem árt hozzá néhány próbálkozás, de néha Hollywood is képes értelmesen adaptálni, sőt újraadaptálni. Ezen kevés pozitív példa egyike A majmok bolygója-széria, amelynek újkori inkarnációi sokszor feledtetni tudják elődeik hibáit, továbbgondolják, nem pedig megismétlik azok mondanivalóját.
A kezdő feliratok ugyanis egy pár mondatban remekül összefoglalják az eddig történteket: az emberiség véletlenül létrehozott egy vírust, ami a majmokat okosabbá tette, az emberekre viszont éppen az ellenkező hatással volt, beszédképtelenné tette még azt is, aki nem halt bele rögtön a vírus szövődményeibe (Lázadás). Az új domináns fajjá vált majmok aztán megvívták a maguk belháborúit (Forradalom), és az emberiség utolsó ütőképes haderejével is sikeresen szálltak szembe (Háború). Ezek után a trilógia főszereplője, a majmok Mózese, Cézár (Andy Serkis) elvezette népét az ígéret földjére, ahol nyugalomban élhetnek majd generációkon át.
És ez így is történt, A birodalomban már nem csupán az eddig megismert emberszereplőket cseréli le a széria (ahogy a Matt Reeves-féle trilógia minden filmjében történt), hanem maga Cézár is már csak a legendákban létezik: generációkkal járunk a majom-exodus után, az emberszabásúak különböző törzsekbe tömörülve élik mindennapjaikat. Noa (Owen Teague) és barátai, Soona (Lydia Peckham) és Anaya (Travis Jeffery) egy olyan csimpánzközösség tagjai, akik sasokat nevelnek, és a fiatalok felnövésének egyik fontos rítusa a sastojások szerzése az egykori emberi civilizáció által hátrahagyott, a természet által visszahódított toronyházak tetején fészkelő sasoktól. Napjaikat csak a néha területükre látogató Visszhangok (az alacsonyabb rendű emberek) tolvajlása keseríti meg, másképp nagy az egyetértés és a békesség. Ez az idilli állapot azonban nem tarthat örökké, egy új cézár, Proximus (Kevin Durand) majomkatonái elfogják Noa teljes törzsét, a véletlenül hátrahagyott fiatal csimpánz pedig elindul, hogy apjának tett ígéretét beváltsa, és felszabadítsa törzsét a gonosz majmok rabigája alól. Útközben megismerkedik egy bölcs orángutánnal, Rakával (Peter Macon) és egy „Visszhanggal”, Mae-vel (Freya Allan), jobban megismeri a majomság és emberiség múltját, és még a jövőjükről is elképzelése lesz.
Ugyan A birodalom ugyanabban az univerzumban játszódik, mint a Reeves-féle majomtrilógia, érezhető az újrakezdési vágy a Háború után, gyakorlatilag egy generációváltásnak lehetünk tanúi, úgy a főszereplők, mint a főbb alkotók terén. Reeves-t a rendezői székben a fiatal Wes Ball váltja, aki eddig jobbára csak egy másik sci-fi trilógia, az Útvesztő-filmek (Maze Runner) direktoraként vált ismertté. A forgatókönyv esetében viszont megvan a kontinuitás, az első három rész történeteit jegyző Rick Jaffa és Amanda Silver mellé csatlakozott a sokat foglalkoztatott Josh Friedman (többek között a legutóbbi Avatart és Terminátort is ő írta, az Apple-féle Alapítvánnyal egyetemben). Ez pedig érezhetően jót tett az sokadszori újrakezdésnek, ami éppen csak annyira nyúl vissza a Reeves-trilógia szereplőihez és történéseihez, hogy életben tartsa az általuk felvázolt szellemiséget.
A film tempójára messze nem annyira a mostanság megszokott, blockbusterekre jellemző rohanás, akciójelenetek egymásra halmozása jellemző, mint inkább a jól megírt párbeszédes részek, és az esetenkénti pörgős események váltakoztatása, emiatt sokaknak lassúnak érződhet a majdnem két és fél órás film. De aki kedveli a jól felépített szereplőket és világot, a szépen fényképezett (említsük meg a kiváló munkát végzett operatőrünk, Pados Gyula nevét is), hangulatos poszt-apokaliptikus-paradicsomi tájakon való lovaglást, azt vélhetőleg még az sem fogja zavarni, hogy A birodalom érezhetően csak egy felvezetés – a film lezárása kétséget sem hagy afelől, hogy (anyagi siker esetén) számíthatunk a történet folytatására.
A birodalom okosan idézi meg magát Cézárt is, aki az évszázadok távolából egyre kevésbé érződik valódi személynek a jelen majmai és emberei számára, az alapító neve és általa használt szimbólumok (az összetett öklök, vagy például még a Lázadásból megismert ablak stilizált képe, ami mögé zárva megismerte Cézár az emberi világot) mára már eredeti kontextusát vesztett jelképek, amiket a törzsek leigázására, egyesítésére készülő, majomtestbe született Dzsingisz kán, Proximus felhasználhat a maga céljaira, rémuralmának legitimizálására. A valódi cézári szellemiség azonban tovább él Rakában, aki régi könyvek és képek segítéségével igyekszik életben tartani az egykori világ emlékezetét, hogy az éppen formálódó majom-civilizáció ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint emberi elődje. Mindeközben egykori fénykoruk elvesztését fájlaló emberek is szervezkednek, ők szintén egészen másképp viszonyulnak a múlt történéseihez, és más céljaik vannak a jövőre nézve.
Ugyan nem minden téren éri el az előd-trilógia színvonalát Wes Ball filmje (noha Teague és társai teljesen korrekt munkát végeznek, Serkis karizmatikus alakítása erősen hiányzik a majomarc mögül, és az eddig megismert karakterek, Allanéval az élen, is kissé sematikusak és üresek, és olyan bravúros rendezői megoldásokat sem kapunk, mint pl. a Forradalom tankos jelenete), de mindenképp örvendetes, hogy egy korrekt negyedik résszel folytatódik a majmos univerzum. A film záró képsorai által felvázolt világban pedig bőven van még potenciál, úgyhogy még arra is van remény, hogy ez a pozitív tendencia fog ezután is folytatódni.
