Vélhetőleg minden közönségfilmes életében eljön a pillanat, amikor eldönti, hogy akkor most majd ő megcsinálja az új Star Warst. Amikor ez egybeesik egy ambíciózus, de főleg a kattintásokra, nem pedig a minőségre hangsúlyt helyező stúdió hasonló vágyaival és 300 millió feláldozható dollárjával, olyankor kapunk egy Elektronikus államot.
A szurdok egyedi keveréke a sci-fi-akciózsánernek és a csöpögős romantikus filmeknek –csakhogy amikor a két kategória egyikével foglalkozik, lekicsinyli vagy nevetségessé teszi a másikat. A film címe azért is találó, mert a frappáns alapkoncepció tragikusan mélybe zuhan a cselekmény előrehaladtával.
A Mickey 17 sci-fi szatírája számos kortárs jelenségre reflektál, Pong Dzsunho (Bong Joon Ho) groteszk burleszkbe oltott társadalomkritikája azonban egyik témában sem képes elmerülni: az Oscar-díjas forgatókönyvíró-rendező ezúttal elgondolkodtató felvetések helyett mindössze aktuálpolitikai gegözönt zúdít közönségére.
Az Áradás történetében nincs sok eredeti ötlet, de a megvalósítása annyira varázslatos, hogy szurkolunk neki egy Oscarért. Kalandfilmbe ültetett metafora a barátságról, az emberek sokféleségéről, s arról, hogy boldogulásunk csak azon múlik, hogy legyőzzük félelmeinket és a saját egónkat, s összefogjunk – mindez egyetlen ember nélkül, olyan állatszereplőkkel elmesélve, amelyek mindvégig megmaradnak annak, amik: állatoknak.
Ötvenéves minden katasztrófafilmek legkatasztrófafilmebbike, amely hosszú ideig toronymagasan vezette a zsáner népszerűségi listáját. Íme, pár érdekesség a film kapcsán.
[Négykezes 1/2] Ridley Scott mára csupán politikai intrikák és csatározások szemléltetéseként nosztalgiázik az egykori hősök távoli dicsőségén, a Gladiátor II. mégsem kevésbé nagyszabású, mint előzménye, melynek tanulságai az önreflexív folytatásban visszhangoznak.