Vélhetőleg minden közönségfilmes életében eljön a pillanat, amikor eldönti, hogy akkor most majd ő megcsinálja az új Star Warst. Amikor ez egybeesik egy ambíciózus, de főleg a kattintásokra, nem pedig a minőségre hangsúlyt helyező stúdió hasonló vágyaival és 300 millió feláldozható dollárjával, olyankor kapunk egy Elektronikus államot.

Ezúttal a Marvel-veterán Russo-testvéreknek jutott a feladat, hogy egy egész családnak marketingelhető Csillagok háborúja-koppintás létrehozásának az élére álljanak – és itt a létrehozás, nem pedig a megalkotás a kulcsszó, lévén, hogy az Elektronikus állam egy jól megkomponált, az összes mostanság népszerű kliséből összeollózott, kompetens, de teljességgel lelketlen film, ami semmi rosszat nem csinál, de rajongani érte lehetetlen.

A történet helyszíne egy alternatív ’90-es évekbeli Amerika, ahol a robotok és emberek közötti totális háború után a vesztes oldal túlélőit, vagyis robotjait egy rezervátumba szorítja az amerikai kormányzat, a háborút távirányítású robotjaival, illetve virtuálisvalóság-szemüvegeivel megnyerő Sentre nevű cég pedig mondhatni teljhatalmat élvez az országban. Kvázi-főszereplőnk Michelle, aki egy balesetben elvesztette a teljes családját, még öccsét, Christophert (Woody Norman) is, akivel nagyon szoros kapcsolatot ápoltak. A fiatal lány megjár több nevelőszülőt is, végül egyiküktől sikeresen elszökik, miután egy rejtélyes robot, a háború előtti békeidőkből származó, csak rajzfilmidézetekkel kommunikáló Cosmo mesterséges zöld szemei mögött elveszett testvérének elméjét véli felfedezni, ezért aztán elindul egy road tripre, hogy kimentse öccse testét is a Sentre laborjaiból.

Időközben segítségéül szegődik egy rezidens Han Solo, az aktuális mellényes, kötelező módon retro-zenét bömböltető Chris Pratt-karakter, akit itt éppen Keatsnek hívnak, de nyugodtan hívhatnák Starlordnak (a Galaxis őrzőiből), vagy éppen Owennek (a Jurassic World-mozikból), hiszen minden megnyilvánulása, hangsúlya, sőt, még a jelmeze is tökéletesen ugyanolyan, mint bármelyik mostani blockbusterben. Természetesen van neki egy Csubbakája is, az Anthony Mackie hangján megszólaló Herman, a robot, a szedett-vedett társaság pedig hamarosan a megmaradt robot-lázadókkal karöltve veszik fel a harcot a gonosz Sentre-rel, az őket üldöző marcona fejvadásszal (Giancarlo Esposito idei második hasonló, mondhatni azonos alakítása – ld. Amerika Kapitány: Szép új világ), és a robotokat rabláncon, az embereket pedig virtuális álomvilágban tartó Ethan Skate-tel, a Sentre vezérével.

Talán a fentiekből is kitűnik: nem csak hogy minden egyes karakter ismerős már valahonnan, a szereplőválasztás és színészvezetés csak még inkább rásegít erre a deja vu-érzésre. Millie Bobby Brown például elvileg a főszereplője a történetnek, de annyira keveset ad hozzá a kötelezőn túl a monomániás, csak testvére keresésének élő Michelle-hez, hogy a film végére szinte elfelejti az ember, hogy ott van egy-egy jelenetben. Pratt és Esposito ugyanolyan, mint mindig, a robotok Martin Luther Kingjét, a polgárjogi harcba belefáradt egykori jogvédő Mr. Peanut-ot játszó Woody Harrelson is feleleveníthette, hogy milyen volt, amikor utoljára ilyet játszott Az éhezők viadalában, mi pedig végigunatkozhatunk egy újabb két órát, amiben egy maroknyi lázadó felveszi a harcot a sokkal nagyobb és sokkal gonoszabb birodalommal. Közben pedig semmi igazán meglepő vagy mulatságos nem történik, minden sor dialógus, minden fergetegesnek szánt, de elképesztően lapos poén, minden máshonnan újrahasznált szereplő, helyszín és történetelem úgy követi egymást, ahogy azt el (nem) várjuk.

Pedig a Elektronikus állam által adaptált világ – a Simon Stålenhag által jegyzett 2018-as, azonos című képregény – bőven felvet érdekes kérdéseket mesterséges intelligencia, és visszaszoruló polgári jogok területén egyaránt, és korántsem az a korhatáros, steril hangulat jellemzi, mint a Netflix-adaptációt. Utóbbiból minden, egymondatosnál komplexebb tanulság és gondolatmenet kimaradt, ami az eredetit jellemzi, semmilyen szintű választ nem ad például még arra, a saját belső világa számára fontos alapvető kérdésre sem, hogy mitől élő a mesterséges intelligencia, mitől valóságos (vagy pont hogy nem) a virtuális valóság, nem mutatja meg, hogy szabadságért és függetlenségért küzdő robotok mitől is emberibbek, mint némely ember (ahogy az egyik szereplő fogalmaz).

Ebben az sem segít, hogy a szereplők felét kitevő robotszereplők mindegyike CGI-jal rajzolt, lélektelen, szerethetetlen pixelhalmaz, akik javarészt valami nem túl színvonalas gabonapehely kabaláinak néznek ki, legyen szó a jogvédő monoklis mogyoróról, a nagyfejű Cosmóról, vagy az Iphone-arcú Hermanról. Semmi megfogható, ránézésre semmi emberi nem jellemzi őket, éppen ezért szükség lett volna némi világépítésre és értelmezhető gondolatmenetre, mert így még annyit sem mond a film a tulajdonképpeni témájáról, mint két éve a hasonló témákat hasonlóan semmitmondó módon boncolgató Az alkotó (de az legalább tényleg látványos volt).

Mostanság egyre inkább divat kijelenti egy-egy filmről, hogy olyan a forgatókönyve, mintha a ChatGPT írta volna – az Elektronikus állam esetében inkább csak reménykedem benne, hogy a filmre adaptálása tényleg AI segítségével történt. Ellenkező esetben ugyanis egyet kell értenem azon mondattal, hogy vannak emberek, akik kevésbé emberiek, mint a ma robotjai, és ők voltak azok, akik legyártották streamingre ezt a lélektelen, középszerű információhalmazt, aminél talán még egy AI is eredetibbet írna.