Az angliai tévénézők már októberben láthatták, a Netflixen viszont csak január elején debütált – de a The End of the F***ing World így legalább 2018 legkedvencebb sorozatélmény lehet.

A sorozat készítői azt nyilatkozták nemrég egy interjúban, hogy mindig úgy tekintettek a minisorozatra, mint egy filmre, és ez helyénvaló kijelentés: az összesen alig két és fél órás játékidővel bíró sorozat tökéletes binge-watching alapanyag, és nem is érdemes máshogy néznünk. A tartalmi és formai zsenialitásából viszont nem veszít a szétdarabolás sem, arra is alaposan figyeltek az alkotók, hogy minden rész egy kerek egészként is működjön. Ám a hangulat annyira beszippantó és magával ragadó, hogy akkor lesz igazán ütős élményben részünk, ha engedjük, hogy a karaktereihez hasonlóan minket is végigsodorjon a bizarr történéseken, hogy a végére érve rájöjjünk: tényleg ilyen kib***ottul fojtogató és gyönyörű a világvége. A Charles S. Forsman képregénye alapján készült sorozat főhőse két szerencsétlen tizenéves: James, aki saját bevallása szerint szinte biztosan egy pszichopata, és Alyssa, a lázadó lelkű lány, aki James személyében látja meg a kiutat saját gyűlölt életéből. Mindketten szabadulni akarnak a családjaiktól, ezért úgy döntenek, világgá mennek közösen – az viszont már a félmondatos karakterleírásokból sejthető, hogy nem lesz ez egy önfeledt, mókás kaland számukra. Ahogy szép lassan kibomlik előttünk, ahogy egyre mélyebb és sötétebb rétegekkel gyarapodik a „tinédzser Bonnie és Clyde” története, úgy lehetünk szemtanúi a páratlanul felépített karakterfejlődéseknek is. Nehéz lenne kijelölni konkrét cselekményelemeket, fordulópontokat, amelyek a karakterfejlődések alappilléreiként szolgálnak, a már említett  történetmesélési fluiditás, illetve a kiváló színészi játékok azt eredményezik, hogy a szereplők minden szituációban húsbavágóan őszintén viselkednek, és ezért a személyiségjegyeik sem hirtelen, hiteltelenül alakulnak át. A The End of the F***ing World kezdetben talán a szükségesnél picit provokatívabb hangvétele elidegeníthető lehet egyesek számára, ezért fontos kiemelni, hogy az első néhány rész után a sorozat is fejlődik a szereplőivel együtt. A sötét humor megmarad, kevesebb lesz viszont az állatkínzás, és többet tudunk meg a főszereplők motivációiról, így a felvezetés hangulata ellenére sem antihősökkel operál a sorozat. Ezekkel a fiatalokkal könnyű azonosulni, könnyű meglátni bennük a tizenéves énünket, sőt, kegyetlenül könnyű felfedezni a huszonéves énünk által is folyamatosan megélt érzéseket és problémákat. A karakterek között kibontakozó szerelmi szál, valamint a képi világ többször eszünkbe juttathatja a szintén fantasztikus, szintén brit coming-of-age drámát, a Submarine-t, a főhősök és a többi szereplő közötti kapcsolat pedig olyan erős mellékszálakat és mellékszereplőket állít elénk, amelyek tovább színesítik a sorozat tartalmi rétegeit. Bár a szülők mindkét családban kicsit karikatúrák, kevesebb, és ennélfogva markánsabb jellemvonásokkal megrajzoltak, illetve gyakran működnek úgy, mint egy-egy szituáció komikus feloldói, a cselekmény előrehaladtával mégis meg lehet látni a finom utalásokat, a történeteik mögött meghúzódó drámaiságot. Számos különböző kérdést vet fel az alkotás, többszörösen visszatérő a szexuális zaklatás problémája, az elrontott szülői nevelés, a méginkább elrontott szülői nevelés, és az, hogy milyen hatással vannak mindezek arra az alapvető zabhegyezői céltalanság állapotára, ami a tinédzserek jórészét jellemzi. Egyfajta keserédes ambivalencia uralja a sorozatot: szinte már a nyitóképtől érezzük, hogy ezek a karakterek nem a happy endre vannak predesztinálva, végig szorongatja a torkunkat az „ennek nem lehet jó vége” érzés, ugyanakkor ott van az állandó sötét humor, az, ahogyan a szereplők intelligensen és szerethetően reagálnak az eseményekre, ez ad egy bizonyos fokú feloldást. A párbeszédek jól megírtak, nincsenek nagy mondatok, és ha néha elő is fordul egy-egy, valahogy mind hitelesnek tud tűnni. Az eddig leírtak alapján a The End of the F***ing World talán akkor is egy kiváló sorozat lenne, ha a formai megvalósítás csak középszerű volna, de nem az! A már említett színészi játék valóban hibátlan, a főszereplőket megformáló Jessica Barden (Alyssa) és Alex Lawther (James) alakítása erős, fegyelmezett, a karakterek szélsőséges vonásai miatt könnyen válhatott volna a színészi játék is eltúlzottá, de ez sem történt meg. A hangvágás is dícséretes, jól követi a jelenetek érzelmi ívét, vizualitásában kicsit „wesandersonos”, kicsit quirky a sorozat, a soundtrack pedig személyes kedvencem lett. Még csak pár napja vetődött fel egy interjúban a készítők részéről, hogy talán lesz második évad, de máris folynak a viták a különböző fórumokon arról, hogy szükség van-e rá. Ahogyan a tavalyi HBO-sikersorozat, a Hatalmas kis hazugságok esetében, úgy itt is kétségkívül nehéz elhinni, hogy létezhet olyan koncepció a folytatásra, ami tudja hozni ezt a színvonalat és nem lesz nyögdécselős. Mindenesetre az biztos, hogy ha még nem szúrta eleget a szemünket a Netflix Trending now kategóriájában ennek a sorozatnak a címe ahhoz, hogy megnézzük, akkor erősen ajánlott mihamarabb pótolni a lemaradásunkat, hiszen még mindig csak kicsit több, mint egy filmhossznyi játékidőről van szó!