Ki ne gondolt volna már arra, hogy mi lett volna, ha beint az orra előtt becsukódó busz sofőrjének, visszaszól a passzív-agresszív kasszásnak a boltban, vagy egyszer tényleg megmondja az őszintét a főnökének? Az ilyen mindennapi fennakadásokon, kisebb-nagyobb igazságtalanságokon legtöbben csak magunkban puffogunk, néha utólag realizálva, hogy mit és hogyan kellett volna. A Netflix és az A24 égisze alatt született Balhé erre az egyetemes, mégis elfojtott frusztrációra építve hozza le az év legélvezetesebb sorozatát, ami sokkal több meglepetést rejt, mint ahogy azt első ránézésre gondolnánk.
Danny (Steve Yeun) és Amy (Ali Wong) Los Angeles két, meglehetősen távoli társadalmi osztály képviselői, köreik sosem érintették volna egymást, ha sorsuk egy elektronikai üzlet parkolójában örökre egymásba nem fonódik. A sikertelen, napról napra élő Danny egy nagy, bevásárlókocsi méretű kerti grillezőt próbál visszacserélni, de számla híján kérését visszautasítják. Az egyébként is szar napjából így még rosszabb lesz, amikor a parkolóban kis híján beletolat egy mögötte érkező kocsiba, akinek a volánjánál a sikeres vállalkozó Amy ül. A nő azonnal ráfekszik a dudára, és pont annyi ideig nyomja, ameddig a képzeletbeli mutató már a jelzésértékű dudálástól az anyázás felé billen, a pattanásig feszülő Danny pedig azonnal üldözni kezdi. S bár nem kapja el, megfogadja, hogy bosszút fog állni a nőn, bármibe kerüljön is.
Az első részek szépen felépítik Danny és Amy ellentétesnek tűnő világát. Danny élete látszólag káosz, huszonéves testvérével, Paullal (Young Mazino) él, szüleit évek óta sikertelenül próbálja átcsábítani az Egyesült Államokba, unokatestvére pedig kis híján csődbe juttatta illegális tevékenységeivel. Amy sikeres a szakmájában, imádja a gyerekét és a férjével is látszólag jól megvannak minimalista, európai szőnyegekkel dekorált házukban. Persze senki számára nem meglepetés, amikor apránként kiderül, hogy különböző társadalmi helyzetük ellenére több közös van bennük, mint azokban, akik körülveszik őket. Mindketten boldogtalanok, magányosak és össze vannak zavarodva, nem csoda, hogy van helye befurakodni annak az undorral vegyes dühnek, amit nemcsak egymás, hanem az egész életünk iránt éreznek. Ez a játék pedig a mániájukká válik, szereplőink pedig egyre inkább megkérdőjelezhető erkölcsi döntéseket hoznak, és magukkal rántják a körülöttük élőket is. A férfi öccse napjait keseríti meg, Amy pedig férje, George (Joseph Lee) életét teszi pokollá, kockáztatva az addig fennálló családi idillt.
A két főhős kibújik saját magából, személyiségeiknek legrosszabb verziójává válnak annak érdekében, hogy fájdalmat és/vagy megaláztatást okozhassanak a másiknak. Mindezt mi végre, megéri ez egyáltalán? – kérdezi az egyre groteszkebb cselekmény láttán a néző, gyakran megfeledkezve arról, hogy ugyanannyira rabja ennek a perverz játéknak, mint annak szereplői. Az évad kíméletlen darálása közben észre sem vesszük, hogy az Élősködőket idéző, társadalmi egyenlőtlenségen alapuló szatíra egzisztencialista kérdéseket feszegető drámába vált. Amy és Danny egyre mélyülő konfliktusa során a sorozat hangvétele is egyre komorabbra fordul. Egy lepisilt szőnyeg, egy megcsalt férj, egy tönkretett autó már egy távoli szép emlék, hirtelen minden lépésnek komoly következménye van, az addig elvadult piszkálódás börtönnel büntetendő visszavágási kísérletté alakul. Több ízben megkérdőjeleződik a modernkori kapitalista társadalom értékrendje, konkrétabban a két főszereplő által reprezentált, homlokegyenest különböző társadalmi réteg pénzhez és családhoz való viszonya, de emellett a kortárs művészeti szcéna is kap néhány pofot.
A milliárdos Amynek ugyanúgy bizonyítania kell, mint a Yelpen önmagát hirdető mindenes Dannynek. Los Angeles alvilága és krémje is hiénákkal van tele, ember embernek farkasa, a két hős pedig azt teszi egymással, amit gyakran mindenki szeretne, de állampolgári engedelmességből inkább nem tesz meg. A Dannyt alakító Steve Yeun mélyen érti a magát értéktelennek látó, kiégett ember testbeszédét, aki hibát hibára halmozva tapogatózik a sötétben és balsorsát saját hibáján kívülinek ítéli. Csodás partnere ebben a kivételes vígjátéki érzékkel bíró Wong, aki karakterén belül is két szerepet játszik: egyet, akit a társadalomnak mutat, valamint az igazit, akit csak legnagyobb ellenségének tesz láthatóvá. Papíron mindkét szereplő könnyen lehetett volna egydimenziós figura – ha belegondolunk, elég közhelyes szembe állítani egy önerőből feltört üzletasszonyt egy szerencsétlen karbantartóval. A zseniális kreátor Lee Sung Jin és írócsapata mintha már előre számolt volna két, kivételesen tehetséges főszereplőjével és két igazán komplex, alapos színészi munkát megkívánó főhőst alkotott meg. Mindezt úgy, hogy közben sikerült pártatlannak maradnia, hiszen a sorozat nem áll egyértelműen egyik „hősének” oldalán sem. Mindkettőjüket nehéz döntésekre és kellemetlen helyzetekbe kényszeríti, ezzel könnyen táptalajt biztosítva gyarlóságuk megmutatásához. A széria cselekménye – szereplőivel összhangban – túl messzire megy, Danny és Amy hajszájának eredménye egy groteszk, bitangerős szatíra, számtalan komikus és megható pillanattal. A Balhéban bármi, bármelyik pillanatban, minden, mindenhol és mindenkor megtörténhet, de a legváratlanabb akkor következik be, amikor a legkevésbé számítunk rá.
A Balhé az A24 égisze alatt készülő függetlenfilmek felismerhető arthouse-stílusának és a cselekményorientált, hatásvadász dolgokra bukó Netflix igencsak jól elrendezett házassága. Egyszerre biztat arra, hogy anyázva dudáljunk amíg jólesik, és hogy beszéljünk őszintén és szeretettel azokkal, akik közel állnak hozzánk. Azt, hogy mikor melyikre van szükség, már magunknak kell eldöntenünk.
