Bob Clark: Loose Cannons / Csőre töltve (1990)

A Csőre töltve semmilyen mértékegység szerint nem minősül jó filmnek. Már a plakátról is lerí, hogy az alkotók mindössze a 80-as évek közönségkedvenc zsánerét, a „buddy cop movie”-t (Halálos fegyver, 48 óra etc.) próbálják továbbfejni. De legalább Hackman lehetőséget kap arra, hogy saját korábbi keményzsaru-szerepeit parodizálja egy kicsit. Nem rajta múlt, a ludas ezúttal Dan Aykroyd, hozzá képest Hackman mintha egy másik, sokkal komolyabb filmből lenne kivágva.

Bajusz-faktor: 0.

Robert Rossen: Lilith (1964)

Ami egyeseknek debüt, másoknak búcsú: a Lilith Robert Rossen utolsó filmje egyben Gene Hackman első mozis szerepe. Hackmannek a nála fiatalabb, de már befutott Warren Beatty, valamint a Godard-alapműből (Kifulladásig) ismerős Jean Seberg mellett kellett felhívnia magára a figyelmet – és úgy tűnik, hogy sikerült. Beatty annyira értékelte a közös munkát, hogy később producerként ő hívta el Hackmant, hogy szerepeljen vele a Bonnie és Clyde-ban 1967-ben, amivel effektíve elindították a hollywoodi reneszánszt. A Lilith egyébként előremutató film: nem csak az európai újhullámos érzékenységet akarja belecsempészni az amerikai filmbe, hanem témája is érdekes: egy elmegyógyintézetben játszódik, és az exkatonák PTSD-jét is tematizálja. Hackman az egyik páciens férjét alakítja a filmben. A szerep rövid, de remek: Hackman már akkor koravén volt.

Bajusz-faktor: 0.

Peter Markle: BAT*21 (1988)

Minden, magára valamit is adó amerikai színésznek kellett legyen szerepe egy vietnami háborús filmben – ez egy generációkon átívelő téma John Wayne-től egészen Sebastian Stanig. Hackman mindjárt két filmmel is hozzájárult a témához: a Különleges küldetés (Uncommon Valor, 1983) az első, a BAT*21 a második. A film címe annak a repülőnek a hívójeléből jön, aminek Hackman a pilótája – érdekesség, hogy a filmbéli szereplőjét is Gene-nek hívják. A repülőt lelövik a vietnami légtérben, és a pilóta lesz az egyetlen túlélő. Rádión veszi fel a kapcsolatot egy másik, Danny Glover által alakított pilótával, hogy az menekítse ki őt. Nem túl innovatív, de tökös film jó sok helikopterezéssel a jó öreg Reagan-éra végéről, amikor még kúl volt amerikai katonának lenni. Hackman karakterének fontos vonása, hogy katona létére idegen tőle a halál, illetve a gyilkolás, hiszen ő „csak” egy pilóta. A színésztől viszont nem lehetett teljesen idegen: tengerészgyalogosként szolgált. Igaz, hogy „csak” rádiósként.

Bajusz-faktor: 0.

Richard Donner: Superman (1978)

Igaz, hogy egyáltalán nem elfelejtett vagy alulértékelt filmekről van szó, hiszen mégiscsak ezekkel indult el a modern szuperhősök mozis térfoglalása, de Hackman vígjátéki hozzájárulását viszonylag ritkán szokták emlegetni a Superman-filmek kapcsán. Pedig behoz Donner filmjeibe valamit, amire hatalmas szükség volt/van/lenne a műfajban: a magunkat-nem-túl-komolyan-vevés nem túl szubtilis művészetét. Elvégre comic-adaptációkról van szó. Tény, hogy a negyedik Superman-filmre (1987) már túl jól sikerül ez a mutatvány, és magával rántja az egész szériát Acélemberestől-mindenestől. A lényeg, hogy Hackman érezhetően jól szórakozhatott a forgatás alatt, így mi is.

Bajusz-faktor: 0.

Jerry Schatzberg: Scarecrow / Madárijesztő (1973)

Hackman és Pacino két csavargót alakít, amint Kaliforniába (hová máshová) tartanak. A két színészlegenda legtermékenyebb éveiről van szó, de még simán elvállaltak ilyen kis költségvetésű filmeket is, ráadásul álruhában vegyültek el igazi koldusok között, hogy szokják a szlenget és érezzék a vájbot. Method acting a legnyomorúságosabb fokon.

„A korszakból kiemelkedik a Madárijesztő, amelyet Schatzberg önmaga egyik legsötétebb (értsd. legkevésbé világosított) filmjeként tartott számon. Az alacsony költségvetésű road movie megosztott fődíjat nyert a cannes-i szemlén, ami már csak azért is meggyőző, mert a film tulajdonképpen Gene Hackman és Al Pacino improvizatív játékára épült. A stáb gyakorlatilag ugyanolyan körülmények között utazott, ahogy a történet főszereplői is.” (Verpeléti András: Zsigmond Vilmos-portré)

Bajusz-faktor: 1.

Bill L. Norton: Cisco Pike (1972)

Hackman A francia kapcsolat után bármit választhatott volna – valószínűleg úgy gondolta, jó ötlet egy hasonló szereppel folytatni. A film címszerepét Krist Kristofferson alakítja, aki kisstílű zenészből lesz kisstílű drogdíler. Hackman pedig korrupt rendőr – azóta megszámlálhatatlanul sok ilyen karakter rügyezett ki az amerikai mozivásznon –, aki megszerez egy nagy mennyiségű füvet, és ő az, aki ráveszi Ciscót, hogy árulja helyette a marihuánát. A film nemcsak Kristofferson folkzenészi tehetségére alapoz, hanem Hackman könyörtelen „kemény zsaru”-imidzsére is rátesz egy lapáttal.

Bajusz-faktor: 7.

Clint Eastwood: Absolute Power / Államérdek (1997)

Azóta volt időnk megszokni, hogy az amerikai elnöki poszttal nem jár együtt semmilyen erkölcsi tartás, majd' harminc éve viszont még sokkoló volt egy ennyire gerinctelen államfőt látni a filmvásznon.

„Direktebb módon rajzolja meg egy antihős elnök figuráját Clint Eastwood, Államérdek című filmjében. A Gene Hackman alakította Allen Richmond itt nem egyszerűen ellenszenves, hanem a velejéig romlott – nem elég, hogy megrögzött szoknyavadászként elcsábítja legjobb barátjának és jótevőjének feleségét, de bűntársává és eltussolójává válik a nő meggyilkolásának. A gyilkosságnak azonban szemtanúja is akad, egy idősödő mestertolvaj (Eastwood) személyében, aki – természetesen – nem hagyja annyiban a dolgot, és megküzd az igazság feltárásáért. Azon túlmenően, hogy a Hollywoodban politikai szempontból fehér hollónak tartott, regisztrált republikánus (tehát konzervatívnak számító) Eastwood rossznyelvek szerint a magánéleti vonatkozásban „ingatagként” elkönyvelt Bill Clinton elnökkel szembeni ellenérzéseit (is) vitte vászonra, a film optimista végkicsengése mintha épp egyes elnökfilmek amerikai paranoiájára cáfolna rá, az egyéni szabadságba és felelősségbe, a hatalom morális elszámoltathatóságába vetett hit hangsúlyozásával.” (Papp Attila Zsolt: Amerikai elnökök az álomgyárban)

Bajusz-faktor: 0.

Michael Ritchie: Prime Cut / A véres igazság (1972)

Hackman nem vágatta le a bajszát a Cisco Pike után, sőt, még rátett egy centivel. Ezúttal egy húsfeldolgozó üzem góréját alakítja, aki még a ráküldött maffiózóknál is keményebb: szó szerint leszalámizva küldi vissza őket. Aztán méltó ellenfelére akad a legendás Lee Marvin személyében. A film egyébként elképesztő, pláne 1972-höz képest. Ugyan nem éppen „prime cut”, szóval nem az állat legnívósabb húsa, de Hackman bebizonyítja, hogy a keménykedés mellett megy neki az éjfekete humor is (ráadásul a karakterét Mary Ann-nek hívják). A film egyik érdekessége, hogy szerepel benne színészként Eddie Egan, a rendőrfelügyelő, aki ihlette A francia kapcsolat Popeye-át.

Bajusz-faktor: 9.

Arthur Penn: Night Moves / Éjszakai lépések (1975)

Hackman már 1973-ban újra összeállt a Bonnie és Clyde rendezőjével, de a filmet végül csak két évvel később mutatták be, mert az első filmszerepében tündöklő Melanie Griffith még csak 16 éves volt a forgatás idején, így törvénybe ütközött volna meztelen felvételeket megmutatni róla...

„Az utókor által kissé elfeledett, ám jelentőségében A hosszú búcsúhoz és a Kínai negyedhez mérhető mű. [...] A történet több, egymással párhuzamos problémát villant fel, egyrészt a főszereplő, Harry Moseby (Gene Hackman) házasságának válságát, másrészt a megbízást, mely látszólag abból áll, hogy a nyomozónak egy elszökött kislányt kell megtalálnia; több alkalommal úgy tűnik, hogy a problémákat meg lehet oldani, ám azok aztán mégsem tűnnek el, és a protagonista minél inkább a mélyükre ás, minél nagyobb lendülettel akarja megoldani, annál több kudarc éri. Míg a Kínai negyed egyetlen revelációértékű momentumba sűrítette a bukást, addig az Éjszakai lépések araszolva, csöndes zökkenőkkel érkezik meg a befejezéshez, ami nem jelent feloldozást, de úgy tűnik, további megoldási kísérleteket sem tesz lehetővé (ez azonban nem teljesen egyértelmű). A lényeg Harry karakterének csellengése és sodródása.” (Kovács Patrik: Magándetektív-noir és modernizmus kapcsolata a Hollywoodi Reneszánszban)

Bajusz-faktor: 10.

Nicolas Roeg: Eureka / Heuréka (1984)

A Heuréka a filmtörténet egyik legnagyobb bukása. Hiába a rendezőzseni (Ne nézz vissza!), a remek színészgárda (Hackman mellett Rutger Hauer, Mickey Rourke, Joe Pesci) és az izgalmas téma, a filmet az MPAA annyira durvának találta, hogy X besorolást adtak neki, mint egy pornófilmnek, ezzel effektíve kinyírták. A 11 milliós büdzséből mindössze 123 ezer dollárt keresett vissza rövid mozis forgalmazása alatt, csak később lehetett belőle kultuszfilm. Hackman egy könyörtelen aranyásót alakít, aki a saját kezével kaparja össze mesés vagyonát, évekkel később viszont már-már beleőrül abba, hogy meg is védje azt. Hackman talán legbrutálisabb, legijesztőbb szerepe.

Bajusz-faktor: 9.