Az operatőr a vérét adta az egyik jelenetért, a tériszonyos Donald Sutherland pedig vállalta azt, amit a kaszkadőr sem mert, sőt fiát is Roegnek keresztelte. Hosszú élete és pályafutása alatt alig egy maréknyi említésre méltó, azóta kultstátuszt kiérdemelt filmet készített. Pszichedelikus látomásaival, az idősíkok folyamatos váltogatásával, a főszereplő rockbálványokkal és tabudöntögető szexjeleneteivel Nicolas Roeg kitörölhetetlenül beírta magát a brit filmtörténet legnagyobbjai közé.
A brit filmmel kapcsolatban nem egyszer elhangzott már a filmszerűség hiányának vádja. Bár nem kevés túlzás van ebben a megállapításban, a „lefilmezett színházon” viszonylag kevés alkotónak sikerült túllépni. Michael Powellnek, David Leannek, Derek Jarmannak, Peter Greenawaynek, Terence Daviesnek, valamint a hetvenes évek két fenegyerekeként elhíresült, különös és egyedi látásmódú Ken Russellnek és Nicolas Roegnek azonban sikerült lebilincselő hangulatú képeket és vérbeli moziélményt nyújtania.
A brit film rajongói körében már pályája kezdetétől, azaz a hetvenes évek óta övezi kultusz Nicolas Roeg filmjeit, elsősorban az abban az évtizedben készült munkáit. A 21. század nagyközönsége számára elsősorban David Bowie halála, illetve az ezzel kapcsolatban ébredő nosztalgia és emlékezet kapcsán került be a londoni származású rendező újfent a köztudatba, illetve a film bemutatójának negyvenedik évfordulójára készült 4K felújításának köszönhetően. Bowie imázsának egyik alapköve volt szinte földöntúli, androgün megjelenése, amely oly tökéletes és ikonikus földönkívülivé tette őt Nicolas Roeg A Földre pottyant férfi (The Man Who Fell to Earth, 1976) című filmjében. Bowie puszta megjelenése a vásznon nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a film a mai napig elevenen él a köztudatban, annak ellenére is, hogy az idegen bolygón játszódó jelenetek nemcsak ma, de már évtizedekkel ezelőtt is megmosolyogtatóan naivnak, sőt amatőrnek számítottak.
Bár hosszú élet és hosszú pályafutás adatott meg az operatőrből rendezővé avanzsált Nicolas Roegnek, amely során számos filmet készített, esetében mégis csak alig pár évet felölelő, maréknyi alkotás érdemel igazán szót. Roeg legtöbb filmje brit finanszírozású volt, de dolgozott Hollywoodban és a televíziónak is, az 1968 és 1976 között készített nagyjátékfilmjeinek sikerét még az 1990-es Roald Dahl-adaptációjával, a Boszorkányokkal (The Witches) sem sikerült felülmúlnia.
Roeg, ahogy megannyi filmkészítő társa, a ranglétra legalján kezdte, és lépésről-lépésre, forgatásról-forgatásra dolgozta egyre feljebb magát, míg 1961-ben végre Robert Lynn rendező mellett már az Information Received című bűnügyi film kameramunkájáért felelt. A hatvanas években a televízióban és nagyjátékfilmekben dolgozott operatőrként, olyan, a későbbi filmjeire is hatással lévő produkciókban, mint A vörös halál álarca (The Mask of the Red Death, Roger Corman, 1964), vagy a Távol a tébolyult tömegtől (Far from the Madding Crowd, John Schlesinger, 1967). De ő volt David Lean nagyszabású Arábiai Lawrence (Lawrence of Arabia, 1962) című filmjének second unit operatőre is, miután Lean meghívta a Doktor Zsivágó (Doctor Zhivago, 1965) operatőri székébe, ám a forgatások során kiderült, hogy igencsak eltérő elképzeléseik vannak arról, miként is kellene filmre vinni Borisz Paszternak nagysikerű regényét, így Freddie Young lépett a helyébe, Roeg pedig François Truffaut-hoz csatlakozott a 451 Fahrenheit (Fahrenheit 451) operatőreként, de kosztümös filmet is fotografált, mint például a Richard Lester által rendezett Ez mind megtörtént útban a Fórum felé (A Funny Thing Happened on the Way to the Forum, 1966) című alkotást. Szintén Lester rendezte a Petuliát, az utolsó olyan filmet, amelynél Roeg más rendező irányítása alatt állt a kamera mögé. A Petulia vizuális stílusa és az idősíkokat folyamatosan váltogató elbeszélés-szerkezete már megelőlegezte Roeg saját filmjeinek képi világát és elbeszélésmódját.
A popkultúra népszerűsége, a cenzúra fellazulása, de még a brit Munkáspárt által kezdeményezett filmfinanszírozási támogatási módok is kedveztek akkoriban a mainstreamtől eltérő alkotásoknak, annál is inkább, mert a nagyközönség szórakoztatásának a szerepét egyre inkább a televízió vette át, a brit moziból az 1968-as „annus mirabilis” után kivont dollármilliók pedig végképp arra a következtetésre juttatták a producereket, hogy nem szükséges mindenáron a széles tömegek szórakoztatásában gondolkodniuk, elég, ha egy kisebb közönségréteget talál meg a film. Nem csoda, hogy a hatvanas évek vége és a hetvenes évek brit filmipara a szűkös finanszírozás ellenére is izgalmas alkotóknak adott teret, és megannyi merész, a korlátokat igencsak feszegető alkotásokat termelt ki magából.
Miközben 1968-ban Európa forradalmi lázban égett, Nicolas Roeg Donald Cammellel karöltve elkészítette élete első, sok tekintetben forradalminak mondható nagyjátékfilmjét, Az előadást (Performance), amit aztán két évre dobozba zártak, mivel a rockzene és a gengsztervilág összefonódása még a kábítószeres utazásoknál és a néhol az erőszakot sem mellőző szexjeleneteknél is problematikusabbnak mutatkozott. A filmet forgalmazó Warner Brothers akkor még nem is sejtette, hogy alig pár éven belül újabb Roeg-film, ezúttal a Ne nézz vissza! (Don’t Look Now, 1973) fog minden addiginál nagyobb fejfájást okozni a stúdiónak, a hazai és a tengerentúli cenzoroknak, nem is beszélve a stúdió vezető színész/rendező/produceréről, Warren Beattyről, akit különösen érzékenyen érintett Roeg szokványosnak aligha mondható rémlátomása. Történt ugyanis, hogy Roeg a „swinging 60s” ikonikus színésznőjét, Julie Christie-t, Beatty akkori élettársát szerződtette a főszerepre. Christie, akit Roeg korábban operatőrként már több filmben is fotografált, alakította a Daphne du Maurier novellájából készült filmben a gyermekét elvesztő házaspár nőtagját. A forgatókönyvben eredetileg nem szerepelt az a közel ötperces szexjelenet Christie és a filmbeli férjét alakító Donald Sutherland között, mely a filmtörténet egyik leghíresebb és egyben a legtöbb pletykára okot adó szexjelenete lett. A film egyik producere állította, hogy a felvétel során a két színész nem csak megjátszotta a szenvedélyt, amire válaszul mindketten sajtófőnökükön keresztül igyekeztek cáfolni az állítást, ám Warren Beattyt nem volt olyan könnyű megnyugtatni. Beatty nemcsak azt követelte, hogy megnézhesse az eredeti felvételt, de ő maga akarta megvágni is a jelenetet, amibe természetesen sem a rendező, sem a film vágója, Graeme Clifford nem egyezett bele. Roeg nem annyira Beatty haragja vagy a jelenet körül kerengő pletykák miatt aggódott, sokkal inkább a cenzorok ollójától tartva döntött amellett, hogy az aktus képeit az azt követő öltözködés képei szabdalják, meg-megszakítva annak folytonosságát, így garantálva, hogy semmi olyan nem látható, ami a korabeli szabályok ellen vét. Az amerikai cenzorok még ennek ellenére is kurtítottak pár kockányit a jeleneten, a brit cenzorok viszont figyelembe vették a jelenetnek az elbeszélésben betöltött funkcióját, valamint az egész film művészi kvalitását, és jóval engedékenyebbnek mutatkoztak tengerentúli társaiknál, bár a filmet így is a legmagasabb korhatár-besorolással engedték csak a mozikba.
Az ilyetén szóbeszéd és a botránygyanús jelenet alaposan fellendítheti az érdeklődést a film iránt, de édeskevés ahhoz, hogy hosszú távon is fenn tudja tartani azt. A jelenet nem is amiatt írta be magát a filmtörténetbe, mert állítólag Sutherland nemiszerve ki-be járt Christie-be a felvétel során, sokkal inkább innovatív, azóta többször is megidézett vágástechnikája miatt, ami például Jennifer Lopez és George Clooney intim kettősében is visszaköszön Steven Soderbergh Mint a kámfor (Out of Sight) című filmjében. A Ne nézz vissza! a jelent a múlt és a jövő képeivel keverő elbeszélése és páratlan atmoszférateremtő képessége miatt vált referenciaponttá, legutóbb például Luca Guadagnino hivatkozott rá inspirációként a 2018-as Sóhajok (Suspiria) című rendezése kapcsán.
A film korabeli marketingje sem a botrányra épített, sokkal inkább az akkoriban megszokott módon Julie Christie filmbeli stílusára és szépségére, Donald Sutherland férfias sármjára, no meg Velence misztikus vonzerejére. A film promóciójának részeként 1973-ban a Vogue brit kiadása számára Alfa Castaldi készített Julie Christie-ről fotósorozatot a Szent Márk téren, de később is készült a film hangulata által inspirált divatfotó-sorozat a ködös őszi Velencében egy Sutherlandre és Christie-re emlékeztető modellpárossal, meglovagolva ezzel a film, a mesébe illő helyszín és a két főszereplő filmbeli imázsának sokáig nem múló varázsát.
A Ne nézz vissza! a mai napig nemcsak Roeg, de az egész brit filmtörténet egyik ikonikus darabja, amely a BFI, azaz a Brit Filmintézet minden idők 100 legjobb filmjét listázó összesítésében az előkelő nyolcadik helyet szerezte meg, és szinte nincs olyan, a brit film ezen időszakát tárgyaló tanulmány, amely ne fordítana kiemelt figyelmet ennek az eredetileg szerény költségvetéssel készített, misztikus elemekkel tarkított thriller/horrornak, amely Az ördögűzővel egyazon évben hozta a frászt a nézőkre.
Donald Sutherland annyira élvezte a brit rendezővel való közös munkát, hogy Roegre keresztelte a fiát, és azt is vállalta, hogy tériszonya ellenére ő maga szerepeljen a Ne nézz vissza! legveszélyesebb jelenetében, mivel azt az olasz kaszkadőre a nem megfelelő biztosításra hivatkozva nem vállalta. A film zenéjét jegyző Pino Donaggio olasz táncdalénekes már nehezebben adta be a derekát, hiszen korábban soha nem készített filmzenét. Donaggio végül Roeg kitartó unszolásának és a film sikerének köszönheti filmzeneszerzői munkásságának indulását, valamint gyümölcsöző és hosszútávú együttműködését olyan neves rendezőkkel, mint Dario Argento és Brian De Palma.
Roeg következő, A Földre pottyant férfi című alkotása ugyanannyira épít David Bowie rocksztár imázsára, mint a science fiction iránt ekkoriban megnövekedett érdeklődésre. A tudományos-fantasztikus köntösbe öltöztetett társadalomkritika Az előadáshoz és a Ne nézz visszá!-hoz hasonlóan először vegyes fogadtatásra talált a kritikusok körében, de az évek során kulstátuszba emelkedett. A bolygónkra pottyant idegen, Thomas Jerome Newton szerepében Bowie valóban nem eviláginak tűnő jelenség, amiben nagy szerepe volt a külsője mellett annak a rengeteg, a forgatás során elfogyasztott kábítószernek is, amitől akkoriban olyan sovány volt, hogy gyerekméretű ruhákat szabtak rá a kosztümösök. Walter Tevis 1963-ban megjelent, azonos című regényét a családja megmentéséért a Földre érkező, itt meggazdagodó, de alkoholistává és tévéfüggővé váló földönkívüliről Paul Mayersberg írta vászonra. A drogok ellenére Roeg kifejezetten elégedett volt Bowie teljesítményével, aki Mick Jaggerhez hasonlóan Roegnek köszönhetően debütált a vásznon. Roeg és Bowie együttműködésében akkor támadt némi nézeteltérés, amikor is Bowie hallani sem akart arról, hogy abban a jelenetben, amikor orvosok vizsgálják és vagdossák, a rendező disznóvért használjon a borzasztóan természetellenesnek ható művér helyett. Így végül a forgatás biztonságát felügyelő nővér az operatőrtől, Anthony B. Richmondtól vett vért, és azt használták a felvétel során.
Rendezői pályája elején, 1971-ben készítette Roeg a Vándorrege (Walkabout) című alkotását, amit nem a rocksztárok, a hátborzongató jelenetek vagy a kendőzetlenül ábrázolt szexualitás tett híressé, sokkal inkább az, ahogy úttörő módon ábrázolta az ausztrál vidéket, valamint a fehérek és a bennszülöttek viszonyát, ráirányítva a figyelmet az ausztrál bennszülöttek helyzetére, kultúrájuk meg nem értettségére, illetve a két különböző kultúra közötti kommunikáció hiányára. A vadonban magukra maradó fehér bőrű gyerekek (Jenny Agutter és Luc Roeg, a rendező fia) és a melléjük szegődő bennszülött (David Gulpilil) megindító felnőttéválás-története az egyik legőszintébb és legmegrendítőbb, az ausztrál vadont a maga ellentmondásaival a leghívebben ábrázoló alkotás. A Vándorrege azért is számít mérföldkőnek, mert elindította Ausztrália első és a mai napig leghíresebb bennszülött színészének, David Gulpililnek a pályafutását. Roeg ezen korai, mindössze második nagyjátékfilmje szintén életművének időtálló klasszikusait gyarapítja, és nem utolsósorban az ausztrál mozi egyik ikonikus darabja, noha megjelenésekor sok vita volt arról, elsősorban az ausztrál közönség és a filmes szakírók köreiben, hogy vajon mennyire tekinthető ténylegesen ausztrálnak, a film művészi kvalitását azonban senki nem kérdőjelezte meg.
Hogy a témája, az ábrázolásmódja vagy egyszerűen csak a rossz időzítés volt az oka, hogy az 1980-as Rossz időzítés (Bad Timing) a rövid fesztiválköre és művészmozis forgalmazása után szinte teljesen feledésbe merült, azt ma már nehéz megmondani. Az illusztris szereplőgárda: az amerikai énekes, Art Garfunkel, Roeg akkori felesége, Theresa Russell, Denholm Elliott és Harvey Keitel ellenére, ha a The Criterion Collection nem adta volna ki 2005-ben DVD-n, talán mindörökre el is tűnik a süllyesztőben.
Bár Roeg a Rossz időzítés után is még sokáig aktív maradt, feleségével, Theresa Russellel még öt filmet forgatott közösen: Heuréka (Eureka, 1983), A színésznő és a relativitás (Insignificance, 1985), Ária (Aria, 1987), 29-es vágány (Track 29) és a Rideg mennyország (Cold Heaven, 1991), ezek többnyire a fesztiválkörökben, illetve egy egészen szűk, művészmozis forgalmazásban voltak láthatók. Roeg a filmjeinek nagy többségét a brit filmiparban készítette, hazai támogatással, még azokat is, amelyeket az országhatárokon kívül forgatott. A ritka kivételek egyike az angol-amerikai koprodukcióban készült Boszorkányok, Anjelica Hustonnal és Rowan Atkinsonnal a főszerepben. Roald Dahl nem volt ugyan maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, különösen a film befejezése miatt, de a Boszorkányok bábjaiért felelő, a Muppettek atyjaként ismert Jim Henson unszolására elfogadta a változtatások szükségszerűségét. A Boszorkányokat ugyan jól fogadta a kritika, a közönséget nem varázsolta el igazán még Anjelica Huston sem, ami meg is látszott a bevételeken.
A rendező életműve előtt retrospektív vetítésekkel és utolsó nagyjátékfilmjének, a Szemgolyónak (Puffball) premierjével tisztelgett 2007-ben a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál. Utolsó nagyjátékfilmjében Roeg visszatért a természetfeletti erők megjelenítéséhez, de a Szemgolyó, amiben Donald Sutherland is feltűnik, messze elmarad az évtizedekkel korábban forgatott, ám még mindig ugyanolyan hátborzongató Ne nézz vissza! című filmjétől. A hetvenes évekbeli filmjeihez viszonyítva a Szemgolyó sem a látványvilágában, sem a történetében nem mondható igazán innovatívnak, inkább nevezhető egy hajdan volt eredeti hangvételű, igazi nagy látnok csendes búcsújának.
Irodalomjegyzék:
French, Philip (9 April 2006). „The sexual power and terror that produced a classic.” The Observer. Retrieved 17 February 2011.
Leach, Jim: „‘Everyone’s An American Now’: Thatcherite Ideology in the Films of Nicolas Roeg.” in Friedman, Lester. D. (szerk.): Fires Were Started: British Cinema and Thatcherism. London, Wallflower Press, 2006.
Patch, Andrew: „Beneath the Surface: Nicolas Roeg’s Don’t Look Now. in Newland, Paul: Don’t Look Now; British Cinema in the 1970s. Bristol, Intellect, 2010.
Shail, Robert (szerk.): Seventies British Cinema. London, British Film Institute/Palgrave Macmillan, 2008.
Schulman, Michael: „Don’t Look Now”; Nicolas Roeg’s Uncanny Masterpiece. The New Yorker. New 29 November, 2018. https://www.newyorker.com/recommends/watch/dont-look-now-nicolas-roegs-uncanny- masterpiece?fbclid=IwAR1h2TW5Kq_b7tlk5Len7aCOO645IHsCBdXUVYBCPH_b4YwYbivfEh4r04s Letöltve: 2019. 01.12.
Singer, Leigh: Scene by scene: my secrets of shooting David Bowie in The Man Who Fell to Earth. BFI. updated: 15 August 2018 https https://www.bfi.org.uk/news-opinion/news-bfi/interviews/secrets-shooting-david-bowie-man-who-fell-earth?fbclid=IwAR1kN4Qjtt9GQymw0L3NNuta012EuFiQP3wWrgEeHgtkPF3kaJdRT789hY8: Letöltve: 2019. 01.12.
„Nicolas Roeg Remembered by Donald Sutherland.” Guardian. https://www.theguardian.com/film/2018/dec/16/observer-obituaries-2018-nicolas-roeg-remembered-by-donald-sutherland?fbclid=IwAR3zawDXSQRBS-VUKp-s5Je9735XQOUXB6DH6fLVvt3n6y0U8pBCh9utSag Letöltve: 2019. 01.12.
Smiths, Justin: „‘The „lack” and How to Get it’: Reading Male Anxiety in A Clockwork Orange, Tommy and The Man Who Fell to Earth. in Newland, Paul: Don’t Look Now; British Cinema in the 1970s. Bristol, Intellect, 2010.
Walker, Alexander: National Heroes: British Cinema in the Seventies and Eighties. London, Orion, 1985.
Walker, John: The Once and Future Film: British Cinema in the Seventies and Eighties. London, Methuen, 1985.
https://www.youtube.com/watch?v=9GOsVYHjabo Letöltve: 2019. 01. 20.
https://www.youtube.com/watch?v=XAYVHXlfu8c Letöltve: 2019. 01. 20.
https://www.youtube.com/watch?v=xZa64ecxYHk Letöltve: 2019. 01. 20.
https://www.youtube.com/watch?v=w5IZhEOC0fU Letöltve: 2019. 01. 20.
https://www.youtube.com/watch?v=T8WjIi4_HH4 Letöltve: 2019. 01. 20.
„The BFI 100: 1–10”. London: British Film Institute. 1999. Retrieved 22 February 2011.
