Az a bajom a filmes adaptációkkal, hogy általában rosszabbak, mint a könyv. Jó, megvárom, míg kimennek a felháborodottak, uram, itt felejtette a záptojását és a rohadt paradicsomát.
Sajnos, tényleg: élénken él az emlékezetemben gyermekkorom Grant kapitány-lázában égésének egy momentuma, amely során valami filmet („feldolgozást”) néztünk apámmal, és nem hittük el, hogy a viszonylag izgalmasra forgatott regényszöveget minduntalan megszakítják, és Jules Verne színész által eljátszott figuráját mutatják hosszan, amint izgalmas kőzeteket vizsgál… közelebbről… és még közelebbről… és egészen közelről! Itt sült ki az agyam. Lehet, ezért is nem emlékszem címre, többre. (Azért az élet talán még tartogat örömöket: én vagyok azon kevesek egyike ugyanis, akik bár olvasták az összes megjelent Trónok harcát, a sorozatot még nem látták. És vannak megbízható alakok, akik azt mondják: jó. Meglátjuk.)
Persze, ismerem az idevágó közhelyeket a másképp-feldolgozás, más-eszközökkel való megmutatás szükségességének témakörében, csak éppen nem érdekel: ezek mind elfedik a lényegről való beszéd lehetőségét, miszerint – jó, amit látunk, vagy sem? Önmagában jó, vagy összehasonlítva és ahhoz képest elég jó? Ha az utóbbi, megette a fene az egészet.
Így jártam a Rendkívüli mesék című animációs filmmel is: nemrég meghívtak, hogy tartsak előadást belőle és a kapcsán (oké, beszélgessek róla, egyedül – de az már majdnem ugyanaz, nem?), úgyhogy gyorsan újraolvastam egyik nagy kedvencemet (ha nem botorság és rossz szóválasztás ez vele, sőt Vele kapcsolatban), Edgar Allan Poe-t, és többször elolvastam azt az öt történetet, amelyekből a filmet forgatták. Ugyanis ez a „luxemburgi-belga-spanyol-amerikai misztikus film” (melyet Raul Garcia rendezett, és olyan arcok narrálnak, mint Guillermo Del Toro, Cristpoher Lee vagy éppen Lugosi Béla) arra a merész lépésre vállalkozott, hogy „feldolgozza” a horror/pszichotriller amerikai nagymesterének a szövegeit, szám szerint ötöt.
Az a baj az adaptációkkal, hogy nyomban megkerülhetetlenné válik az összehasonlítás. Ha ez nem így volna, akár még élmény is lehetne minden feldolgozás – köztük ez az alkotás is. Ha úgy nézem meg az öt kis történetet, hogy nem ismerem az eredeti szövegeket, tán elismerően csettintek. (Elsősorban a hátborzongató, klasszikus mesélő vagy szenvedélyes hangok miatt. Azok nagyon… odahátborzongatnak.)
Mert ugye… ábrázolható-e a félelem képpel? Természetesen igen. Hiszen a kép elsőbbséget élvez a szóval szemben. Igen ám, csakhogy van egy kivétel: ha ezt a szót valaki úgy tudja csavarni és tekerni és bűvölni, ahogy Edgar Allan Poe.
Így viszont már szinte egyenlőtlen a verseny.
Ami az olvasni nem annyira szerető embereknek feltűnhet és megelégedésére szolgálhat, az nem más, mint a Poe-novellák hosszú és nehézkes bevezetőinek az elhagyása. Ez valóban üdítő, már persze akkor, ha az ember így olvassa azokat a bevezetőket… bevallom, nekem is így éltek az emlékezetemben, egészen az újraolvasásig: amikor azonban döbbenten tapasztaltam, hogy egyáltalán nem holmi fölösleges előjáték-kitérők, hanem hihetetlenül fontos lényeglátás és nagyon okos filozófia van bennük.
Lássuk tehát, mit kezd az animáció azzal a látomásszerű történetmeséléssel, amely annyira jellemzi Poe-t. És – bár evidencia, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla – azzal az elképesztő képi, képszerű, elképzelhetővé tett leírási képességgel, ami a mestert jellemzi. (Gondoljunk az ilyen futamokra: „gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi energia hiányáról beszélt” – Az Usher-ház vége. Vagy: „Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit [91,44 cm] növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam – fölösleges mondanom, milyen borzalommal –, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi [33 cm] távolban volt; a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt” – A kút és az inga.) (Az átszámolásokat én írtam bele, hogy Önök még inkább el tudják képzelni ezt a hihetetlenül képi ábrázolást – ez annyira filmszerű a 19. század közepéről, amilyen erős képsorokat a huszadik század végi filmművészet ha elkezdett egyáltalán készíteni. És Poe mindezt úgy tudta, hogy soha nem látott semmi ilyesmit – illetve látott: ott volt az egész a fejében. Na de hát képes lenni leírni: az a tudás.) (Erről jut eszembe még egy kitérő gondolat: irtózatos kín lehet Edgar Allan Poe fejében élni: már csak azért is, mert sok történetet egyes szám, első személyben mesél el. Nem is csoda, hogy.)
Azt a szomorú következtetést kell levonnom tehát, hogy a film ezeket a kidolgozott és képileg a tökéletességig csiszolt Poe-i futamokat nem, vagy csak nagyon elnagyoltan és kezdetlegesen, elfuseráltan tudja visszaadni – ennek természetesen technikai oka is van. Gondoljunk csak A kút és az inga című elbeszélés borzasztó félelmére, amikor a főhős annyira sötétben tér magához, hogy elbizonytalanodik azt illetően is, hogy egyáltalán életben van-e még („Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegő elviselhetetlenül sűrű volt.”), és ebben a rémületes sötétben próbálja meg felmérni, hogy egyáltalán hol van, mekkora területű börtön foglya, és milyen csapdák, halálos veszedelmek lapulnak benne, lesnek rá… idézni kéne az egészet, a sűrű félelem sehol máshol nem tapasztalt leírása ez. És ezt a sötétséget filmben nem lehet visszaadni – természetesen, hiszen be kell világítani: akkor meg rögtön oda az élmény fele. És így tovább.
Mégsem állíthatjuk, hogy teljesen fölösleges végignézni (akár többször is) a Rendkívüli mesék című filmet: egyrészt igen nemes szórakozás, másrészt a narráció hangja (vagyis hangjai) csodálatos(ak), harmadrészt pedig minden bizonnyal sokakat rávesz arra, hogy megfakult Poe-képüket kicsit felfrissítsék az újraolvasásokkal. És bár a képi világa nem elég erős ahhoz, hogy ezentúl minden Poe-novella olvasásakor így és csakis így tudjuk elképzelni, azért ahhoz elég sokkolóan erőteljes, hogy sokáig kísértse az embert a sírkőre szálló holló (amelyen – kissé didaktikusan – ott a pálinkásüveg).
Az Úr irgalmazzon nekünk és a mi lelkünknek. Nem lehet megérteni a csodát, de még csak azt sem lehet elképzelni, hogy lehetett ilyen belső világgal annyit is élni, amennyit Edgar Allan Poe élt. Sziklaszilárd a borzalom, minden egyéb, minden feldolgozás pedig csak hullám, amelyik nyaldossa a szirteket. Ennek felismerését is segíti Raul Garcia filmje.
