Raul Garcia animációs filmje az igazi Poe-rajongóknak nem nyújt sok újat, de az öt novella adaptációban fel-felvillanak erős jelenetek. A narrátori hangok viszont zseniálisak.
A Rendkívüli mesék Garcia első egészestés animációs filmje és úgy tűnik, hogy a rendező a könnyebb módját választotta a kivitelezésnek: öt Poe-novellát adaptált a filmvászonra, az öt történetet pedig belehelyezte egy kerettörténetbe.
A kerettörténet első képei izgalmas látványt ígérnek: a Poe-t megszemélyesítő fekete holló egy kubista szoborcsoport körül köröz, a szobrok mintás papírkivágásokból vannak összeállítva. A technika azonban nem az általunk elvárt stop-motion papírkivágás, hanem számítógépes animáció, a papír csak a fix díszletet adja, ami nem mozog. A holló meglehetősen lapos figura, a mozgatása is egyszerű, a szoborcsoport pedig meg sem moccan, csak beszél. A kerettörténet legnagyobb hibája azonban nem is a vizualitásban van, hanem a fölöslegességben: nem kapcsolódik szervesen a kisfilmekhez, nem értelmezi, nem emeli el, nem ad hozzá semmit. A mellőzhetőségét az is fokozza, hogy az egyes animációk előtt rövid főcímeket láthatunk, amelyek folyamatosan kibillentenek a „keretből”.
Az első rövidfilm Az Usher-ház vége c. novellát dolgozza fel, a narrátor Christopher Lee – ez volt az utolsó filmszerepe. A figurák a videójátékok szereplőit idézik meg, bár annál azért karakteresebbek. Ez a rész jól átmenti a Poe-szöveg hangulatát: sötét, nyugtalanító – ez azonban főként a zenének és a mesélő fátyolos hangjának köszönhető. A második animáció, Az áruló szív a legerősebb, képben és hangban egyaránt. A történet narrátora Lugosi Béla, a rendező egy 1947-es rádiófelvételt használt fel a hangsáv előállításánál, amelyben a szalag finom recsegései is hallatszódnak, ez a különös hanghatás még hátborzongatóbbá teszi a filmet. A képi világ stílusa Alberto Breccia képregényrajzoló munkáit idézi, a fekete-fehér színhasználat, az erős fény-árnyék hatások és az expresszionista vonalvezetés Murnau Nosferaturája emlékeztet.
A horror műfaji kritériumait a harmadik történet domborítja ki a legszebben, a feldolgozott novella címe Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban, a mesélő Julian Sands. A főszereplő hipnotizőr egy haldokló barátján keresztül akar szembeszállni a halállal, az agonizálás képeit élőszereplős horrorban sem lehetne ijesztőbben bemutatni. A képi elemek az Entertaining Comics horror-képregényekhez hasonlóak, már a kisfilm főcíme behozza ezt a kapcsolatot a sárga-fekete feliratokkal és a képregényszerűen felosztott képekkel, amelyeken a kamera végigsvenkel.
A negyedik kisfilm a leggyengébb, A kút és az inga történetét feldolgozó animáció egy olcsó videójáték hangulatát idézi, melynek narrátora Guillermo del Toro. A képi ábrázolás sablonos, unalmas, a képek nem értelmezik át a szöveget, csak illusztrálják. Az utolsó kisfilm címe A vörös halál álarca, ebben a történetben nincs narrátor, Prospero herceg szólal meg egyedül, Roger Corman hangján. Az előző kisfilmek esetében a narrációnak fontos hangulatteremő szerepe volt, itt ez teljesen hiányzik. Képileg azonban egy bátor próbálkozást láthatunk: látványban erősen stilizált ez a rész, a figurák és a színek is Egon Schiele festményeit idézik. Az élénk, szétkent festékfoltokból összeálló alakok azt az érzetet keltik, mintha ezek a szereplők már a halál utáni bomló állapotban lennének. A mozgás nagyon leegyszerűsített és idegesítő, a halált megtestesítő alak végig csak kúszik a képen, a többi karakter is „akadozva” mozog.
A Rendkívüli mesék egy szkeccsfilm, ahol ugyanaz a rendező más-más oldalát villantja meg. Összesegében a film nem koherens, a különböző animációs stílusok nem illeszkednek egymáshoz, márpedig egy egészestés film esetében ezt elvárnánk. Az animációs filmet Magyarországon az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál keretében mutatták be, december 10-től pedig a mozikban is vetítik. Romániában még egyelőre nincs forgalmazója, de az idei Anim’esten már bemutatták.
