A Things We Said Today-ben a személyes és a személytelen, a valóság és a fikció nem ellentétekként kerülnek szembe egymással, hanem szövetségesekké válnak egy történet elmesélésének érdekében.
Az Egy forradalom videogrammái és Ceauşescu, a hatalom tébolyultja című dokumentumfilmek rendezője, Andrei Ujică most ismét archív felvételek segítségével idézi meg a múltat, a hatvanas évek Amerikájának csalóka világába kalauzolja a nézőt, ahol a csillogásról és a szórakozásról szóló felszín alól kilóg a lóláb. A Things We Said Today cselekménye – ahogy arra a címadó 1964-es Beatles-dal is egyértelműen utal – a banda egy évvel későbbi New York-i látogatása körül bomlik ki. A főszereplők mégsem ők, hanem két félig fiktív alak: Geoffrey O’Brien amerikai költő, John O’Brien rádiós fia, akinek hangját a felvételeken hallhatjuk, és Judith Kristen. Ők mindketten ott voltak a Beatles-koncertnek otthont adó World Fair-en, találkoztak a Beatlesszel, sőt, ki tudja, talán még egymással is. Geoffrey akkor még újságíróként tudósított az egész New Yorkot lázba hozó eseményről, míg Judith jól szituált fehér kamaszlány lévén maga is lázban égett, és barátnőivel nagylányosan fecsegve, és a George Harrisonnal való találkozásról álmodozva töltötte el az időt a koncert kezdetéig. (Álmodozásait később az A Date with a Beatle című ponyva formájában közszemlére bocsátotta.)
A két szereplő fikció és valóság határán mozog, mivel történetük saját naplóbejegyzéseik és Ujică Isabela, a pillangók barátja című elbeszélésének összeolvasztásából kerekedik ki. Köztes pozíciójukat az alkotók izgalmas formai megoldással jelölik: Geoffrey és Judith halványan megrajzolt és animáció által életre keltett figurákként egyszerre olvadnak bele az archív felvételek képi világába és tűnnek ki abból, amelyek így levetkőzik személytelen dokumentum-jellegüket és egy szubjektív, vallomásos dimenzióval gazdagodnak. A mikro- és makro-szemszögek bravúros összekapcsolása, amely a Videogrammákban is megtalálható: ott a tévé felvételeit és a személyes dokumentációkat helyezi egymás mellé – nem csak a cselekményt árnyalja, hanem a történelem különböző perspektíváit is termékenyen ütközteti egymással. Judith saját kamerájával készített felvételein keresztül a korábban látott több tízezer rajongó közül egyhez kerülhetünk közelebb; a sajtótájékoztatón John Lennon arra a kérdésre, hogy mit szeretnének látni New Yorkban, könnyelműen rávágja, hogy Harlemet, majd Geoffrey révén mi is eljutunk Harlembe.
A film már az első jelenettől kezdve ellentétekkel dolgozik, amelyeket hol maga teremt meg – ilyen a videófelvételek és az animáció egymásra helyezése –, hol pedig, mivel archív felvételekből álló filmről lévén szó, csak a szerkesztés által hangsúlyozza ki, mint például a hatvanas évek amerikai társadalmának szembetűnő ellentmondásait. Az első képsorokon például a frissen landolt Beatles tagjairól, az őket fogadó tömeghisztériával tökéletes kontrasztban, háborítatlan lazaság sugárzik. Ringo Starr, George Harrison, John Lennon és Paul McCartney az őket körülvevő ájuldozó, sikítozó tinilányok és tolakodó riporterek seregével mit sem törődve, pimaszul rágcsálják a rágógumit, és vakaróznak, miközben félvállról odavetnek nekik egy „helló”-t, majd kelletlenül válaszolnak a kérdéseikre.
Geoffrey és Judith történeteiben a hangsúlyok szintén ellentétesek. Geoffrey kitágítja a látószögünket, általa az akkori New York tárul elénk, míg Judithon keresztül a Beatles-mániáról kapunk közeli képet. Ezzel összhangban a Geoffrey történetében fekete-fehér felvételeket látunk, ő maga pedig transzparens, csak a körvonalai vannak megrajzolva; Judith világa pedig színes. (Ez lehet akár a véletlen műve is, hiszen a tévé felvétetelei a hatvanas években fekete-fehérek voltak, míg a jómódú családból származó Judithnak a szülei vehettek színes filmnyersanyagot, de ez a kontraszt remekül összhangba kerül a többivel.) Míg Judith számára a legégetőbb kérdés, hogy vajon van-e esélye összefutni a World Fair-en egy Beatle-lel, Geoffrey perspektívája arra hívja fel a figyelmet, hogy nem ez volt az egyetlen jelentős esemény akkoriban. A rendszerszintű diszkriminációt nap mint nap elszenvedő fekete lakosságnak sokkal komolyabb problémái voltak annál, mint hogy négy bilifrizurás angol fiú New York-ban koncertezik. A Los Angeles-i rendőri visszaélések és rasszizmus hatására kitört zavargások, és a harlemi gettók helyzete, amelybe Geoffrey által nyerünk betekintést csak két példa olyan társadalmi problémákra, amely elől a Beatles látogatása „ellopta a show-t”. A harlemi gettóban a kamera elől bújkáló, és a videóst dühösen leteremtő férfiak jól ellenpontozzák a kamerák jelentlététől talán már meg is csömörölt hiú fiúkat.
A Things We Said Today egy olyan gondolatból indul ki, amellyel mind eljátszadozunk néha. Kiválaszt valakit a tömegből, és ráfókuszálva elképzeli, hogy ki is lehet ő, mivel foglalkozik, mi az érdeklődési köre, kik a barátai, milyen ember lehet stb. Persze itt nem random, tetszőleges választásról van szó, Geoffrey-re és Judithra valószínűleg hosszas kutatómunka eredményeként esett a választás. Az igazi trükk azonban abban rejlik, ahogy a személyes valóságokat megőrző kordokumentumokat ütközteti a valóságról fennmaradt hivatalos verzióval, miközben felépít egy fiktív történetet. Mindebből pedig olyan dokumentumfilm kerekedik, amely nem csak bemutatja, hanem kiegészíti és pontosítja a történelmi valóságot. A film végén felröppenő színes pillangókra tekinthetünk úgy, mint egy-egy személyes valóságra, amelyet elcsípve a történet tovább árnyalható. Ujică rámutat, hogy Geoffrey, Judith vagy bármely tetszőleges személy, de még egy olyan, első látásra egyszerűnek tűnő esemény is, mint egy Beatles-koncert, minden dokumentáció dacára legfeljebb a képzeletünkben elevenedhet meg, az emléküket őrző relikviák – mint egy videófelvétel vagy egy emlékirat – önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy életre keltsék a múltat.
