Mike Flanagan a kortárs horror egyik legaktívabb alkotója: rendszeresen szállítja (mostanában a Netflixre) színvonalas,  valamilyen irodalmi alapokon nyugvó horror-minisorozatait, melyek a nagyközönség számára készült, relatíve könnyen emészthető, de mégis tartalmas és emlékezetes darabok. Az Usher-ház bukása talán mind közül a leggyengébb darab: korrekt, de sajnos elég messze esik például A Hill-ház szelleme zsenialitásától.

Flanagan ezúttal a gótikus horror mesterének, Edgar Allen Poe-nak az alkotásait veszi alapul. A címadó darabon kívül – ami épp csak a film alaphelyzetét és néhány szereplőjét szolgáltatja – rengeteg más Poe-mű is megidézésre kerül. Flanagan újraköltésében az Usher család Fortunato nevű gyógyszergyártó cégüknek köszönhetően óriási vagyonnal és befolyással rendelkezik. A vállalat élén Roderick Usher (Bruce Greenwood) és testvére, Madeline Usher (Mary McDonnell) állnak. Roderick hat, különböző szerelmi kalandokból származó gyereke mind örököse ennek a hatalmas birodalomnak, azonban látszólagos balesetek és véletlenek következtében sorra életüket vesztik. Közben az Auguste Dupin (Carl Lumbly) nevű főügyész, aki már régóta próbálja tetten érni Rodericket különféle gyanús ügyleteiben, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy sikerrel járjon.

A történet nem lineárisan van elmesélve, hanem flashback-enként, egy Roderick és Auguste közti beszélgetés keretébe ágyazva. Az epizódok mindig egy-egy szereplőre koncentrálnak, mint egy antológia-sorozat esetében. Flanagan többi alkotásában is megfigyelhető ez a megoldás: mind a Hill House-ban, mind a Bly Manor-ban gyakoriak az egy-egy szereplő történetét boncolgató részek és a flashback-ek, azonban Az Usher-ház esetében ezt nem sikerült elég változatossá és érdekessé tenni, így az „egy epizód-egy halál” szerkezet hamar kiszámíthatóvá és kissé monotonná válik. Továbbá – ez lassan a legnagyobb közhely a kortárs minisorozatokkal kapcsolatban, de sajnos itt is igaz –, bőven lehetne egy-két résszel rövidebb. A hatodik rész környékén érződik, hogy itt kicsúcsosodhatna és lezáródhatna a történet, ám az további két epizód erejéig csak nyúlik és nyúlik.

Emögött persze érthető a motiváció: rengeteg mindennel foglalkozik a film, és több minden is szeretne lenni egyszerre. Az aktuális és releváns témák beemelése mellett (kapitalizmus, mesterséges intelligencia, gyógyszergyártó cégek felelősségre vonása, az amerikai opioidválság) igyekszik gótikus horror és Edgar Allen Poe előtt mélyen tisztelgő rémtörténet is lenni, plusz úgy tűnik, hogy szeretne beállni a mostanában egyre divatosabb, ultragazdag, felsőosztálybelieket pellengérre állító alkotások sorába is (A menü, A szomorúság háromszöge, vagy akár az Utódlás). Ezeket egyébként jó arányérzékkel adagolja, így nem fullad teljes zűrzavarba a film – a probléma inkább az, hogy így egyikké sem válik igazán.

Amennyiben az elit társadalmi osztályt kritizáló és kiveséző film akar lenni, akkor elég vérszegény, egyszerűen azért, mert semmi újat nem mond róla. Pontosan azt a sztereotipikus és felszínes képet festi le ezekről az emberekről, amit minden, nem ebbe az osztályba tartozó gondol: gátlástalan, gerinctelen, perverz, amorális, kapzsi, az anyjukat is eladó rohadékok, akik azt használnak ki a vagyon érdekében, akit csak tudnak. A sorozat alapja lényegében egy mondattal leírható: a fenti jelzőkkel illethető személyek eladják a lelküket az ördögnek is, de aztán meg is kapják a büntetésüket. Hogy élvezetes-e ezt nézni? Igen. Unalmassá válik-e egy idő után? Sajnos igen. Mintha egy „szegény ember fantáziáját” látnánk megvalósulni egyes részekben, különösebb árnyalás nélkül. Sokkal nagyobb lett volna a történet tétje, ha pl. Roderick és Madeline gaztettei miatt nem csak azok szenvednek, akik amúgy is megérdemlik, hanem látunk olyanokat is, akik ártatlanul kerülnek bele ebbe a történetbe. Ha látjuk ennek az egésznek a valódi áldozatait. Ha lett volna egy-két olyan szereplő, akivel tudunk empatizálni, vagy bár szimpatizálni, sokkal nagyobb súlya lett volna Madeline és Roderick „ősbűnének”, ami miatt az egész család bukásra van ítélve. Ugyan arra utaló jelek vannak, hogy ezzel tisztában voltak a készítők is, hisz Roderick unokája, Leonore (akinek a neve a Holló című versből származik) egy ilyen szereplő hivatott volna lenni, de ez is kevés, és a sorozat egészét tekintve súlytalan.

Horrorként sem muzsikál sokkal erősebben a sorozat. Ugyan van egy-két jumpscare, egy-két véres brutalitás, de a valódi horror sokkal inkább abban van, ahogyan ezek az emberek élnek és gerinctelenkednek. A horror-dráma arányt még mindig Flanagan első sorozatában, a Hill House-ban sikerült a legjobban eltalálni: ott egyszerre sikerült egy valóban ijesztő, hátborzongató hangulatot és egy súlyos családi drámát megcsinálnia. Azt követően szinte mindegyik filmjében kevesebb a szó szoros értelmében vett horror, ami nem föltétlenül baj, mert kárpótolt érte valami mással, de Az Usher-ház esetében a vékonyka társadalmi vonatkozása a filmnek nem tűnik elégségesnek.

Mindezzel együtt Az Usher-ház bukása egy profin megalkotott sorozat. A fényképezés ízléses, és bár nem túl eredeti, de hangulatos, és néhol kimondottan látványos. A színészek is jók, már amennyire az egydimenziós gonosz-szerepek közepette kibontakozhatnak, Mark Hamillt pedig üdítő látni új szerepben, még ha egy picit modoros is. Az egydimenziósság alól talán csak Roderick Usher a kivétel: a vége fele érezhetővé válik a karakterre telepedő bűntudat és meggyötörtség, amit egészen jól hoz Bruce Greenwood, miközben néha elszaval egy-egy Poe-sort is. Plusz a sorozat egész hangulata működőképes, az egyre fogyó Usher-család és az elkerülhetetlen, fejük fölött lebegő végzet is kellőképpen nyomasztóvá teszi az összképet.

Az Usher-ház bukása egy kiváló alkotás is lehetett volna, de így inkább csak a kellemetlen „teljesen rendben van”, vagy a még kellemetlenebb „elmegy” jelzőkkel illethető. Nem fog csalódást okozni, de ha ultragazdagok szatíráját akarjuk nézni, találunk merészebbet és élesebbet; ha ultragazdagok drámáját akarjuk nézni, találunk súlyosabbat; ha meg horrort, találunk ijesztőbbet.