Meghalt a király: búcsú az Utódlástól (Succession) Meghalt a király: búcsú az Utódlástól (Succession)

Meghalt a király

Búcsú az Utódlástól (Succession)

ÉRTÉKELD A FILMET!
Utódlás (Succession)
Mark Mylod, Andrij Parekh
2018

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 8.8 (5)

8.8
(5)

Szerinted?

0

Véget ért az Utódlás. Ott és úgy, ahol és ahogy véget kellett érnie. A finálét ki kell ugyan heverni, de mégsem az utolsó rész volt az, amelyre örökre emlékezni fogunk.

Egy családportré dallama

Igen, vége. Utoljára csendült fel a főcímzene, amelyet oly sokszor nevezett már mindenki zseniálisnak. Persze, az. De nem csupán azért, mert cefetül jó, avagy fülbemászó, hanem azért, mert Nicholas Britell másfél perces remekművében minden ott van, ami az Utódlás. A súlyos sötétséggel megszólaló félrehangolt koncertzongora tiszteletet parancsoló témája körül klimpírozgatva akkordozó kisebb zongorák hangja bizarr, illékony harmóniával tölti be a teret, a torzítva felsíró vonósok húrjait húsbavágó tragédia remegteti, a borús melódiák böszme drámaiságával viszont merészen szembe megy egy irdatlanul cool hiphop-ütem, némi finom elektronika és egy jól bújtatott száncsengő játékos csilingelése. Kevély, öreges, mogorva, patinás hangulatképek és vagánykodó, fiatalos, cirkuszi-bulis témák fonódnak itt tökéletesen komponált egységbe. Mintha a Roy-család akusztikus portréját hallanánk.

A pénznek nincs szaga, csak hangja: Britell főtémája önmagába visszakanyarodva örvénylik, szorongat, húz és csábít, ugyanakkor ragadós melódiája labilis, a hangszerek hamiskássága a hasasbankókból épült kártyavár közelgő borulását sejteti. A hatalom, a vagyon és végzetszerűség pöffeszkedő hangjai gúnyos vigyorral folynak egymásba. Mi ez, ha nem a Jesse Armstrong mesterművét átható kőkemény szatirikusság zenei megfelelője?

Az Utódlás a királydrámai felszín alatt igazi komédia, az utóbbi évtizedek legjobbja, abszurd, groteszk, kellemetlen és sokszor letaglózóan fájdalmas humora pedig Britell közel sem vicces zenéje miatt válik igazán szembetűnővé. A morózusan, melankolikusan, álszent dicsőséggel áradó barokkos dallamok komolysága káprázatosan emeli ki az obszcén nagyzási mániájukban egymást tökön rúgó dúsgazdag nyomorultak egetverő nevetségességét.

Keresgélhetünk a múltban olyan sorozatokat, amelyek zenéje – sőt, főcímzenéje – így, ennyire kifinomultan, stílusosan, ennyire gógyisan, ennyire viccesen jellemzi a főszereplőket és közegüket, de valószínűleg felesleges erőfeszítés lenne. Britell remeke szavak nélkül szól a mozgóképen megannyiszor és méltán kiröhögött-szétsavazott egyszázalékról, de ez nyilván csak azért lehetséges, mert Armstrong (és Adam McKay producer) tudja, hogy miről beszél. Azért, mert az létezik, ott van mindenhol, körülöttünk.

Milliárdok mételye

A multimilliárdos sátáni médiamonstrumot világra szabadító Roy-klán elborzasztó fiktív tetteit aligha tudnánk élvezni a Murdoch- és Redstone-családok elborzasztó tényleges tettei nélkül – mármint nélkülük nem lett volna mit nézni –, de az Utódlás nem az ő célzott paródiájuk és nem valamiféle dühös elmarasztalása elvitathatatlanul gonosz munkálkodásuknak. Az Utódlás befogadásához, értelmezéséhez, szeretetéhez nem szükséges tudni, hogy ki a csöcs az a Rupert Murdoch vagy Shari Redstone. Ha az Utódlás csak a fent említett médiamogulok és egyéb világuralomra törő, vastagon kitömött tetvek életművét kacagná ki, nem tartanánk ott, ahol. Ott, hogy minden idők egyik – ha nem a – legjobb sorozataként tartjuk számon.

Abban, hogy itt tartunk, épp az játszik óriási szerepet – természetesen csak egyrészt –, ahogy Armstrong és írótársai túltekintenek a sorozatot inspiráló sötét nagyurakon, háttérbe helyezve karakterüket, milliárdjaik bénító mételyezését pedig előtérbe.

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

A lényeg nem az, hogy a szelepes Connor (Alan Ruck mennybe megy) ugrik egy dupla leszúrt Trumpot és minden idők leghülyébb amerikai elnökjelöltje lesz, hanem az, ahogy az Utódlás első epizódjában Roman (Kieran Culkin mennybe megy) felajánl egymillió dollárt egy baseballozó „plebejus” kissrácnak, ha az tud egy hazafutást ütni. Nem tud, Roman kiröhögi, majd emberei titoktartási szerződést iratnak alá a szülőkkel, akiknek kuss a neve (ahogy később azzal a bizonyos esküvői pincérrel is, isten nyugosztalja). A politikát és médiát érintő utalgatások és triviák murisak ugyan, oda is csapnak, de a lélek helyén fortyogó szennyes üresség érdekesebb.

A traumájuk levét isszuk

Az Utódlásban az extrém gazdagság inkább egy kicsit gusztustalan, mintsem dekadens. Eltérően az olyan gazdagokról szóló szériáktól, mint mondjuk a Downton Abbey, a Szex és New York, az Empire, a Bosszú, a Gossip Girl, urambocsá’ a Dallas és a Dinasztia, az Utódlás szereplői nem hivalkodnak vagyonosságukkal. A garzonalbérletében ülő egyszeri néző nyilván kaparja az arcát az Utódlás fényűző helyszínei, megfizethetetlen jelmezei és a lélegzetelállító magánhelikopter-felvételek láttán, persze. De a Roy-család tagjai és udvartartásuk le se szarja ezeket a számukra alapvetésként létező dolgokat. Csilliárdokból tákolt hamis világukban bármit, bármikor, bárhol megtehetnek, ez az alapállapotuk.

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

Alig akad ad definitum rongyrázó karakter. Az Utódlás valóságtól teljesen elrugaszkodott szereplőinek annyi pénze van, hogy azt már szórni sem lehet (esetleg csak egy sármányvacsorára). Annyi lében dúskálnak, amennyire senkinek nem lehet szüksége, de nem villognak vele, hanem csak elmerülnek benne és megpróbálják egymást belefojtani.

A garzonalbérletében ülő egyszeri néző pedig kaparja az arcát, mert ezek a mocskok tehetnek arról, hogy egy garzonalbérletben ülve kaparja az arcát. Ezek a mocskok annyira aranyban fogantak, hogy le se húzzák fejüket, ha kiszállnak egy helikopterből és nem hordanak kabátot se, mert minek, luxuskérójuk előtt mindig várja őket egy nagy fekete autó. Nem igazi emberek, akiknek eszébe se jut, hogy körülöttük mászkálnak igazi emberek is. Mégis, ők azok, akik megválasztják az elnököket, döntéshozókat emelnek ki és tolnak félre, törvényeket íratnak át, és ők azok, akik eldöntik, hogy mennyit ér a pénzünk, hogy milyen híreket látunk, hogy mit gondolunk. Az ő feldolgozatlan traumájuk levét mi isszuk meg.

Armstrong napestig elemezhető, soktucatnyi politikai, médiabeli, jogi, gazdasági és ki tudja még milyen tényezők által mozgatott szövevényes történetében az igazi emberek mindössze járulékos kárnak számítanak a láthatatlan magasságokban machináló nárcisztikus, egomán szociopaták kapzsi és önző háborújában. Ebben a tekintetben az Utódlás egyetemes történet arról, hogy a kapitalizmus bekaphatja. Amíg vannak Royok, addig a legtöbben – ó, de mennyien! – egy garzonalbérletben ülve, arcukat kaparva fogják leélni a tyúkszaros életüket, és még örülni is fognak neki.

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

Megrúgott kutyák

Armstrong azonban elégtételt vesz. Ahogy Royékat ábrázolja, az senkinek nem lehet rokonszenves, azt senki nem hiheti irigylendőnek. Hiába mindenhatók, a legelkúrtabb család a televíziózás történetében. Márpedig az Utódlás róluk szól. Gyerekekről és szüleikről. Gyerekekről, akiket szüleik megnyomorítottak, visszafordíthatatlanul. Gyerekekről, akik jobban jártak volna egy szőranyával és egy drótapával. Annak ellenére, hogy gyerekkoruk – avagy annak hiánya – a megkérdőjelezhetetlen érzelmi abúzus és az elhanyagoltság táptalaja volt, ezek a szerencsétlen, szánni való, bús és magányos, emocionálisan és mentálisan elkorcsosult leszármazottak mégsem tudják lerázni magukról a beteges vágyat, hogy megfeleljenek egy végtelenül rossz apának, akinek ölébe vissza-visszabújva egyszer talán – vélik tévesen – rátalálnak a komfort, a szeretet, a béke és a biztonság látszatára.

Bármi megteszi nekik, bármilyen kolonc, amit apjuk eléjük hajít – néhány fuck off felkiáltás közepette –, mert fogalmuk sincsen, hogy milyen az, amikor egy apa tényleg apa. Logan Roy (Brian Cox mennybe megy) saját mására teremtett kérlelhetetlen, kíméletlen, szervilis kölyköket akart, de ezek nem azok. Nem érdemlik a birodalmat. Nem véletlen, ha a kontrolvesztett, megvetett, kimiskárolt és rommá kínzott gyerekek ezért nem csak magukat emésztik, hanem másokat. Sehol egy egészséges kapcsolat, egy őszinte, hátsószándék nélkül megfogalmazott mondat, egy valamire való humánus tett.  

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

A lényegében nemlétező anyjuk a harmadik évad utolsó előtti epizódjában azzal vádolja meg Shivet (Sarah Snook mennybe megy), hogy az 10 évesen merő haragból és rosszindulatból apját választotta helyette. Egy 10 éves lánynak sem lenne szabad ehhez hasonló döntéseket hoznia, és egy anyának sem lenne szabad ilyesmit a lánya fejéhez vágnia. Caroline (Harriet Walter) aztán rátesz egy lapáttal és kijelenti, hogy soha nem kellett volna gyereket vállalnia. Inkább kutyát kellett volna tartania, mondja mosolyogva.

De nem lett kutyája, mert Logan nem szeretett senkit és semmit anélkül, hogy ne rúgott volna bele egy nagyot pusztán azért, hogy megnézze, visszajön-e hozzá. Az Utódlás minden egyes órájában akadnak hasonlóan gyomorszájba vágó szövegek, de ez kiemelkedő. Azért, mert az anya úgy beszél a gazdájához visszakullogó megrúgott kutyáról, hogy fel sem tűnik neki: Logan pontosan így nevelte gyerekeiket.

Nem csoda, hogy Kendall (Jeremy Strong mennybe megy), az apa által majdnem halálra rúgott legidősebb kutya (Connort most felejtsük el, pont úgy, ahogy Logan tette) a harmadik évad végén, szívét és bűneit és megaláztatását kizokogva talál újra magára a Logannel végre szembeszálló testvérei majdhogynem emberszerű ölelésében. Ahogy az sem csoda – és ezért volt az Utódlás olyan rohadtul izgalmas –, hogy a negyedik évadban az fergetegesen kontextusidegen összebújás emléke szertefoszlik, a megrúgott kutyák pedig egymás torkának esnek. Mert már nincs, akihez vissza tudnának kullogni. Ahogy a sorozat utolsó, brutális perceiben kivégzik egymást, az a nevelésük csődje. Amit ekkor magukkal és egymással (és a világunkkal) tesznek, azt tette velük apjuk, anyjuk (és a világuk). 

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

Royok maradnak

Az Utódlás páratlan írásában nincs nyoma szentimentalitásnak, pátosznak, mézes máznak. Nincs senki, akit igazán kedvelhetnénk, csak olyanok, akikkel együtt lehet érezni, fenntartásokkal. Itt most ki lehetne térni néhány oldal erejéig arra, hogy mennyire észbontóan rétegzett és komplex az Utódlás karakterábrázolása, de inkább legyen ennyi elég. Az, ahogy Armstrong felépíti és széthámozza hősnek semmiképp sem nevezhető hőseit, tanulmányokat érdemel. Ahogy a gyerekek és szüleik finoman szólva problémás pszichológiai viszonya is.

Persze, tehetünk úgy, mintha mindent értenénk a Kendallt paralizáló egzisztenciális és identitásválsággal, Shiv őszintétlen és manipulatív és érzéketlen rémálomszemélyiségével, vagy az Ödipusz-komplexusos Roman gyermekdedséggel vegyes perverzitásával kapcsolatban, de nem értünk. Maximum csak sejtünk, elvégre Armstrong karaktereit – fantasztikus szóvirágaikon túl – többnyire szótlan gesztusaikból, mimikájukból, testbeszédükből, viselkedésükből ismerjük meg.

Épp annyira maradnak kiismerhetetlenek, amennyi ahhoz kell, hogy úgy érezzük, ismerjük őket. És hogy tudjuk, nincs számukra remény, mert Royok maradnak, a royság minden átkával. A pokolba szülte őket az ördög, ott is maradnak. Akkor is, ha az ördög elpusztul.

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

Nem Loganről szól

Logan Roynak meg kellett halnia, mert Logan Roy épp elégszer hugyozta már szembe a halált. Logan Roynak meg kellett halnia, ha ugyanis nem halt volna meg, a sorozat hal meg. Pont akkor halt meg, amikor már épp feltettük volna a kérdést: meddig lehet ezt az egészet tovább tolni, húzni-halasztani? Az a címe a sorozatnak, hogy Utódlás, nem? Oké, napestig néztük volna, ahogy apa és gyermekei egymást késelik és szapulják, de dramaturgiai szempontból egyre tarthatatlanabbá vált az adok-kapok, miközben – akármennyire is jól szórakoztunk – kezdtünk egy kicsit türelmetlenkedni.

De nem azt vártuk, hogy Logan bejelentse örökösét. Azt várhattuk volna akármeddig. Azt vártuk, hogy Logannek kapáljanak, mert teljesen evidens volt, hogy Logant – mint egy igazi királyt – csak halála után követheti valaki a trónon. A halálepizód azért olyan égbekiáltóan feszült, mert annak ellenére, hogy elkerülhetetlen volt, mégsem akartuk elhinni. Addig a pillanatig, amíg a hullazsákba csomagolt öreget ki nem gurítják, mindenki azt várta (remélte?), hogy hátha. De nem. Logan Roy képen kívül hal meg. Ahogy mindannyian.

A nem mindennapi ember mindennapi halála mindennapivá zsugorítja (nagyítja?) azokat, akik mintha egy másik bolygón léteznének. A valóság végre pofán veri a valóságtól eltávolodottakat, akik így hirtelen emberszerűvé válnak, noha csak egy rövid időre. A kislánnyá törpült Shiv zokogva apucizik a telefonba, Roman elfelejti kimondani, hogy „szeretlek” (csak arra futja, hogy leszörnyetegezi), míg Kendall ugyan kimondja, de gyorsan hozzá is teszi, hogy „de nem bocsátok meg”. Lear király sarjai finoman szólva artikuláltabbak. Ja, Connor megint el van felejtve.

Kép az Utódlás (Succession) című HBO-sorozatból

Többször eljátszotta a sorozat ezt, de a legjobban ekkor: egy töredékmásodpercre átlátunk a szitán, átlátunk a pózon és a pénzen, a mögöttük felsejlő csupasz emberség láttán a szívünk szakad meg. Aztán rájövünk, hogy nem, akármennyire is úgy tűnik, nem méltók az empátiára. A szó jelentése is homályos számukra, nem tanította nekik meg senki.

Miként az életben, Logan halálában sem hallgatja meg gyerekeit. Nincs az a hatalom, nincs annyi milliárd, nincs olyan tárgyalás, nincs olyan deal, ami visszahozza, kapcsolatuk örökre olyan marad, ahogy azt hagyták. Feloldozatlan, feldolgozatlan, esélytelen. Ahogy Logan végleg otthagyta őket azon az idióta nászjachton, ahogy akkor viselkednek, ahogy a káoszt káosszal, nonszensz követelésekkel-utasításokkal, lefagyva, látszattevékenységekkel és remegő kezekkel kezelik, na, az vár a cégre is.

Nem Logan kimúlása a legkeményebb dolog, hanem a rádöbbenés: egyedül maradtunk a megrugdosott kutyákkal, akik most gazdájukat vesztetten végre ámokfutásba kezdhetnek. Ne tévesszen meg senkit, ahogy a halál látszólag összeboronálja őket. Az Utódlás mindig is az ő történetük volt, nem a fateré. Az ő történetük pedig ott végződik, ahol annak végződnie kellett. A megsemmisítő finálé ugyan helyre tett mindent – annyira, hogy azután máig nehéz megszólalni –, ugyanakkor mégis Logan halálának epizódjára fogunk tovább emlékezni, mert abban – miként a főcímzenében – minden ott van, amitől az Utódlás az lett, ami. Az egyik legnagyobb. Ha nem a. 

Támogass egy kávé árával!
 
Succession

Succession

Színes filmszatíra, tévésorozat, vígjáték, 56 perc, 2018

Rendező: ,
Szereplők: , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

8.8 (5)

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat