Thomas Cailey Cannes-ban debütált új filmje izgalmas műfaji mix, amiben a kamaszkori testi változások tollakban és karmokban profanizálódnak, és senkinek sem kell tudnia, hogy az állam tulajdonképpen mitől véd meg minket, elég, ha pontosan betartjuk a szabályokat.
Véget ért az Utódlás. Ott és úgy, ahol és ahogy véget kellett érnie. A finálét ki kell ugyan heverni, de mégsem az utolsó rész volt az, amelyre örökre emlékezni fogunk.
Pinokkiót az év utolsó hónapjaiban két új egészestés alkotásban is láthattuk. Ezektől ugyanazt kapjuk, amit a címek hallatán várnák: a Disney-féle Pinokkió az marad, amit a több mint nyolcvan éves elődje már megalkotott, a Guillermo del Toro: Pinokkió pedig más. Nemcsak az 19. századi olasz meséhez és a Disney-animációhoz képest más, hanem del Torósan egyedi.
Két és fél órás, gyönyörű tájképekkel teletűzdelt alkotás apákról és fiúkról, hegyekről és tehenekről, városról és természetről, célokról és céltalanságról. Szép élmény, szép képekkel és szép történettel.
Florian Zeller az időskori demencia után a kamaszkori depresszió mélyére ás, a The Son pedig egészen más jellegű, de hasonlóan megdöbbentő és megrendítő darab lett.
Cristian Mungiu egy közelmúltbeli dicstelen eseményből épített országhatárokon túlnyúlva is ismerős, kegyetlen és fantasztikummal fűszerezett társadalmi körképet.
Bár nem reformálja meg az időutazásra építő fantasy műfaját, és fogalmazásmódja sem különösebben izgalmas, Az Adam-projekt a maga módján mégis hiánypótló dolgozat. Azt a fajta eszképizmust testesíti meg, mely lassan, de biztosan a múlt ködébe vész Hollywoodban.
Az örökbeadás az utóbbi idők egyik legszemléletesebb példája arra, hogyan tud egy végtelenül csendes, visszafogott film akkorát szólni, hogy az ember lelke beleszakad.
…és Erdélyről, Huszárikról, Illésről, Kendéről, Somlóról, Krúdy-kultuszról, hatalmi izgulásról, népi kultúráról, az első Hannibal Lecterről, na meg a Jancsó-operatőrök zsenialitásáról.