A Pinokkió új adaptációiról: amíg a Disney önismétel, Guillermo del Toro alkot A Pinokkió új adaptációiról: amíg a Disney önismétel, Guillermo del Toro alkot

Amíg a Disney önismétel, Guillermo del Toro alkot

A Pinokkió új adaptációiról

Pinokkiót az év utolsó hónapjaiban két új egészestés alkotásban is láthattuk. Ezektől ugyanazt kapjuk, amit a címek hallatán várnák: a Disney-féle Pinokkió az marad, amit a több mint nyolcvan éves elődje már megalkotott, a Guillermo del Toro: Pinokkió pedig más. Nemcsak az 19. századi olasz meséhez és a Disney-animációhoz képest más, hanem del Torósan egyedi.

A két adaptáció 2022 végén, különböző streaming-felületeken debütált. Az egyik Robert Zemeckis rendezésében nézhető a Disney+-on, a másik Guillermo del Toro újraálmodása a Netflixen. Az utóbbiról a rendező azt nyilatkozta az ugyancsak Netflixen megtekinthető werkfilmben (Guillermo del Toro: Pinokkió – Kézműves filmkészítés / Guillermo del Toro's Pinocchio: Handcarved Cinema), hogy nem egyszerű adaptációt szeretett volna létrehozni, hanem egy saját és sajátos verziót, amelyben őt is mélyen érintő témákat dolgoz fel. Ezzel szemben a Disney – nem olyan régi szokásához híven – „élőszereplős” változatot kreált, amivel eddig nem is lenne probléma. A fejvakargatás ott kezdődik, hogy a Geppettót alakító Tom Hanks a kulisszák mögé beengedő videóban (Pinocchio – Official Behind the Scenes) arról beszél, hogy a klasszikus történet átdolgozása lehetőséget nyújt mélyebbre ásni. Spoiler: nem jött össze nekik.

A fából faragott fiú történetét eredetileg Carlo Collodinak köszönhetjük, aki 1881-ben írta meg Pinokkió kalandjai című mesekönyvét. Ez ugyan világhírű alkotásként van számontartva, de a főszereplőt igazán kultikussá az 1940-es, animációs Disney-film tette. A Hamilton Luske és Ben Sharpsteen rendezte rajzfilm a vásott gyermeket szalonképesebbé, szerethetőbbé tette a nagyközönség előtt, pozitív kicsengésű tanmeseként csomagolva újra a sztorit a kiskorúak számára. Az eredeti prózában megelevenedő Pinokkió ugyanis sokszor rosszindulatú, sőt, a jószándékú Tücsök Tihamért akaratlagosan bántja. (Ha a 19. századi olasz mesét modern rendezésben, a lehető legkevesebb rendezői és forgatókönyvírói módosítással szeretnénk megnézni, akkor Matteo Garrone 2019-es Pinocchiójához kell fordulnunk. Ebben a filmben – akár az írott mesékben – képlékeny a határvonal fikció és valóság között; a főhős nem egy tudatlan szent, ráadásul kinézete is meglehetősen hasonlít Eugenio Mazzanti illusztrációjához, ami a Pinokkió kalandjai eredeti olasz kiadásán díszeleg.)

Világos hát, hogy amikor az 1900-as évek derekán Walt Disney stúdiója feldolgozta a történetet, jócskán torzított Collodi művén. A szabad, az alapanyagtól elrugaszkodó adaptáció már akkor sem számított ördögtől valónak, így a 21. században sem kellene a rendezők, stódiók, stábok attól ódzkodjanak, hogy valami újat hozzanak létre egy régi, kész anyagból. Ezért is lehet csalódás az élőszereplős Pinokkió, főleg a Robert Zemeckis életművét ismerőknek: a Forrest Gump és a Vissza a jövőbe-széria legendás rendezőjénél valami nagyon félrecsúszott a 2020-as évekre. Az előző évtizedben még rendezett említésre méltó filmeket (például a Szövetségesek vagy a Kötéltánc), de a 2020-as Boszorkányok véglegesen pontot tett renoméja végére. Ha ezzel a tudattal vág neki a néző a Zemeckis-féle Pinokkiónak, talán nem érheti váratlanul a tompa kiábrándulás. A Disney nem helyezi saját animációs filmjéhez képest más történelmi vagy társadalmi kontextusba a szereplőket, nem aktualizálja a történetet, csak más technikákkal mutatja be ugyanazt, amit a múlt században. Elrejt ugyan vicces utalásokat és easter eggeket (például hogy szinte mindegyik, Geppetto által faragott órán a Disney történetei és szereplői elevenednek meg Donald kacsától Csipkerózsikáig; vagy elhangzik, hogy egy fiút készíteni nemcsak faragással lehet), de ezek pusztán olyan adalékok, amelyekkel érdekesebbé akarták tenni terméküket a mai néző számára.

Amiben ez a film újítani próbálkozott cselekmény szintjén, az egy kiskanálnyi adalék Geppetto korábbi életéből és egy új, javarészt fölösleges történetszál hozzáadása az egyébként szinte pontról pontra elődjéről másolt alkotáshoz: feltűnik egy Fabiana nevű lány (Kyanne Lamaya), aki balerina volt, míg lábsérülése keresztbe törte karrierjét, azóta bábjátékosként dolgozik Strombolinál (Giuseppe Battiston), és itt találkozik Pinokkióval (Benjamin Evan Ainsworth). Aki látta az 1940-es Pinokkiót, az pontosan tudja, hogyan jut az életre kelt marionett a vándorbábszínházba – nos, a második Disney-Pinokkióban sem változott a helyzet, a Strombolitól való menekülés nem a tündérnek köszönhető, hanem a fafiú saját magát menti meg (erre percekkel korábban Fabiana és marionettje, Sabina – Jaquita Ta'le – is sikertelen kísérletet tesz). További kalandozások után újra találkozik a főhős a lesérült balerinával és bábjával, akik elújságolják, hogy a társulat puccsot hajtott végre, szabadon utaznak és szerepelnek, őt is szívesen várják. Remélhetőleg ezt az elhanyagolható mellékszálat nem egy spin-off felvezetőjének szánták.

A Guillermo del Toro és Mark Gustafson nevével fémjelzett stop-motion-nagyjátékfilm ezzel ellentétben teljesen másképp nyúl a történethez. Itt Olaszország nem idillikus háttér, a történet a két világháború idején játszódik, és a katolicizmus is fontos tényező a filmben. Geppetto (David Bradley) egy tragikus véletlen folytán veszti el fiát, Carlót: 1916-ban, az első nagy világégés végéhez közeledve néhány repülő bombákat dob le a falu fölött, és az egyik végez a gyermekkel. Évekkel később a fasizmus és a Mussolini-propaganda formálja az akkor már kifaragott főhős és környezete életét. Pinokkió (Gregory Mann) itt is kasszasiker a vándorszínház tulajának, olyannyira, hogy országos turnén vesz részt, propagandadalokat énekel, és találkozik a Ducéval is. A Vidám Sziget helyett katonai kiképzőtáborba kerül, Jótündér helyett komplex, del Toro-féle transzcendens világgal érintkezik, és fel sem merül, hogy igazi fiúvá váljék. Ez az egyik leglényegesebb különbség del Toro és Zemeckis Pinokkiói között: az egyikük azért jó, hogy igazi fiú lehessen, másikuk azért válik metaforikus értelemben igazi fiúvá, mert jó.

Pinokkió jóságának felmérése minden eddig alkotott médiatermékben otthon kezdődik, Geppettónál, hiszen a fafiú egyik legfontosabb próbája az, hogy milyen gyermeke tud lenni alkotójának, apjának. Mindkét 2022-es Geppetto elvesztette a feleségét és a fiát, ezt viszont teljesen más módszerekkel és hozzáállással próbálják feldolgozni. A Tom Hanks alakította öreg fafaragó már nem küszködik a gyásszal, csendesen beletörődött a sorsába, elmélázva emlékszik meg Conztanzájáról, akinek mindig kedvesek voltak a faragott órák, és gyermekükről, akiről háttérinformációt nem kapunk, csak képet látunk róla, miközben fájdalomnak alig látszik jele Geppettón. A stop-motion film apafigurája ellenben belebetegedik a veszteségbe, fia halála után alkoholista lesz, és dühöngő szeszmámorában faragja ki a legújszerűbb Pinokkiót, akit a filmben láthatunk.

A Disney-nek vagy nem áll szándékában vagy egyszerűen képtelen arra, hogy életszagú jeleneteket és karaktereket alkosson. Az ő Geppettójuk bár megijed az életre kelt famunkától, hamarosan egy szokványos betétdallal üdvrivalgásban tör ki, s ezt követően ő, az új fia, no meg Cleo, a hal és Figaro, a macska egy nagy, boldog családot alkotnak. A bábu-Geppetto ezzel ellentétben eleinte nem bírja felfogni és elfogadni sem, ami történt. Ő egy új jövevény miatt nem feledkezik meg vérszerinti fiáról, akit évekkel ezelőtt eltemetett, dacol, és nem ismeri el fiának Pinokkiót. Az új gyermek Carlo árnyékában él, és azt szeretné, hogy rá hasonlítson, így érdemelve ki szeretetet Geppettótól: olyan mondat is elhangzik tőle, amiben azt fejtegeti, okos lesz, amilyen az elődje volt, iskolába fog járni, és remekel majd azokból tantárgyakból, amelyekből anno Carlo is.

A Disney álomvilágban él, del Toro és csapata a valóságban: a realizmus iránti igény a netflixes Pinokkió minden mozzanatában jelen van, még akkor is, ha a történet egy bábuk által lakott fantáziavilágban játszódik. A film látványtervezői és bábkészítői számoltak be arról, hogy a rendező kérésére „piszkos” karaktereket kellett létrehozniuk. Emiatt van a Geppetto-bábnak kosz a körme alatt, ezért aránytalan, aszimmetrikus Pinokkió alakja (hiszen apja részegen faragta), és ezért fakó Ebugatta (eredeti nevén Spazzatura) majom nadrágja. A mérleg másik oldalán még mindig ott csücsül lábát lógatva az aranyos képi világú Disney-termék, amelyben a CGI pont a főszereplő esetében a legzavaróbb. Formáját tekintve, színeiben, sőt szinkronhangját illetően is kísértetiesen hasonlít az 1940-es Pinokkióra, és talán ezért olyan suta az, amit látunk. Új Pinokkiójuk ugyanis a legtöbb szereplőt mintha csak kimásolta és beillesztette volna egyik műfajból a másikra, meglepetéseket alig tartogatva a közönségnek. Hiába próbálták a 21. század normáihoz híven politikailag korrekten összeállítani a szereplőgárdát, a nagy erőlködések ellenére is szembetűnt valami: a gonosz bácsi egy szakállas, kövér kolosszus. Ennyit a sztereotípiákról.

Ebben is lekörözi a Netflix-gyártmány Zemeckis alkotását. Guillermo del Toro Pinokkiójában például nincs Stromboli, csak a szerepe a cirkusz igazgatójaként, amelyet összemostak Derék Rókuséval, így keletkezett Róka gróf, akit teljessé Christoph Waltz hangja tesz. Ugyanígy a Pinokkiót segítő és hátráltató személyekkel: a Disney-világ békésen megvan saját belterjességével, Tücsök Tihamér a narrátor, a hivatásos lelkiismeret és az esetenkénti humorforrás, míg Gyertyabél (Lewin Lloyd) egy nemtörődöm, lusta, romboló szándékú kísértet. A másik filmben Tücsök T. Sebestyén (Ewan McGregor) egy utazó novellista, aki Pinokkió szívében – konkrétan a szíve helyén, a faüregben – lakik, mérete miatt sokszor pórul jár, és vitázik az öreg faragóval. Ebben a filmben nem a hagyomány kedvéért látja el a rovar a narrátori teendőket, hanem azért, mert Guillermo del Toro szerelmes McGregor hangjába. Gyertyabél pedig alapjáraton nem rossz fiú, csak egy rossz kor szülötte, aki hajlandó változni, akkor is, ha apja, a fasiszta polgármester (Podesta, aki Ron Perlman hangján szólal meg) teljesen mást vár el tőle.

Habár az ember azt gondolná, a stoptrükk-karakterek kevésbé tudnak érzelmeket átadni, mint a számítógép által generált lények vagy a teljes valójukban látható színészek, a netflixes Pinokkió-adaptáció nagyban rácáfol erre. Igaz, hogy a bábok elkészítése, az animálás, filmezés és a színészek hangjának felvétele összesen tizenöt évbe telt, de az eredmény páratlan és látványos. A werkfilmből megtudhatjuk, hogy egyetlen báb összeállítása és tökéletesítése egy évbe is telhetett, valamint azt, hogy Pinokkió minden egyes szájtartásához készítettek egy külön arcot. Ez a fajta igényesség nagyot dob az amúgy is egyedi filmélményen. A Disney-féle „átdolgozást” ezzel szemben 2021 márciusában kezdték forgatni1.

Nem csoda, hogy a Robert Zemeckis-féle Pinokkió nem tud érvényesülni, amikor Guillermo del Toro a saját változatát ugyanabban az időszakban mutatta be. És ez nemcsak arról szól, hogy melyik rendezőt értékeli többre a nagy többség, hogy melyik stúdió készítette hosszabb ideig a művét, vagy hogy melyik stáb dolgozott többet a karaktereken, a látványon és az animáción. Ahogyan azt a stop-motion-film rendezője elmondta, ő személyesen ragaszkodik a történethez, a bábokhoz, a karakterek problémáihoz. Ezért érezhető, hogy Guillermo del Toro Pinokkiójának lelke van. A Disney pedig a beváltnak vélt módszerhez folyamodva készítette el élőszereplős verzióját, amelyet a jó öreg „család, szeretet, légy önmagad” szlogenekkel akart eladni. Nagyjából ennyi ugyanis az ő Pinokkiójuk üzenete, de ez is teljesen felületes. Nem attól nyer mélységet egy alkotás, hogy nyitva hagyja a legnagyobb kérdést a film végén. Mélységet az tud hozni egy produktumba, hogyha van benne valami személyes, egyedi, intenzív és elgondolkodtató, mint például a gyász, öröklét vagy a szívtelen korszak és a gyermeki ártatlanság szembeállítása – és pontosan ezt adja Guillermo del Toro.


1 Készült egy negyedik, orosz gyártású Pinokkió-animáció (Pinokkió: Egy igaz történet) is a közelmúltban, amelyben a címszereplő hangját Pauly Shore adja, de ezt nem vetítik/sugározzák felénk.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Guillermo del Toro: Pinokkió

    Színes animációs film, fantasy, musical, 117 perc, 2022

    Rendező: Guillermo del Toro, Mark Gustafson

  • Pinokkió

    Színes családi, fantasy, kalandfilm, musical, 105 perc, 2022

    Rendező: Robert Zemeckis

  • Pinocchio

    Színes vígjáték, filmdráma, fantasy, 120 perc, 2019

    Rendező: Matteo Garrone

  • Pinokkió

    Színes animációs film, filmdráma, családi, fantasy, zenés, 88 perc, 1940

    Rendező: Hamilton Luske, Ben Sharpsteen

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu