Bár nem reformálja meg az időutazásra építő fantasy műfaját, és fogalmazásmódja sem különösebben izgalmas, Az Adam-projekt a maga módján mégis hiánypótló dolgozat. Azt a fajta eszképizmust testesíti meg, mely lassan, de biztosan a múlt ködébe vész Hollywoodban.
Az időutazásra építő fantasy az elmúlt néhány évtized során szinte tökéletesre csiszolta saját narratív- és stílusfogásait: olyan krisztálytiszta, merev szerkezetek jöttek létre, melyeket ma már nem igazán lehet, s talán nem is érdemes megingatni. Az időhurok-mozik például roppant hasonló cselekménysémán alapulnak. Teljesen mindegy, hogy szerelmesfilmbe (Idétlen időkig, Palm Springs), thrillerbe (A lé meg a lola, Forráskód) vagy az abszurditás határát súroló tragikomédiába (Időbűnök) ágyazódnak-e, hiszen konfliktustípusuk adott: hőseiknek léket kell ütniük a befagyott időn, kudarcos próbálkozások árán kell elég rutint szerezniük ahhoz, hogy kikecmeregjenek „az ismétlődő örökkévalóság” csapdájából. Ám betonbiztos műfaji fundamentumokra lelünk akkor is, ha történetesen azokról az időutazós víziókról van szó, melyekben a múlt korrekciója a hősök célja (Terminátor, 12 majom, Vissza a jövőbe).
Ilyen veretes előzmények után rendező legyen a talpán, aki egymaga vérfrissítést hoz a zsánerbe. Az eddig főként komédiákra szakosodott Shawn Levy szemlátomást nem is akarta ekkora fába vágni a fejszéjét: legfrissebb, a Netflix égisze alatt készült direktori munkája, Az Adam-projekt kurta szavatosságú, adrenalinemelő akciófilm, melynek rokonszenves erénye, hogy képes a kanapéra ültetni az egész családot. A történet természetesen nem túl bonyolult: az évszázad derekán, amikor az időutazás kézzelfogható valósággá válik, Adam Reed (Ryan Reynolds) úgy dönt, visszautazik 2018-ba, hogy megmenthesse kulimászba került feleségét, Laurát (Zoe Saldana). Sajnos a pilóta űrhajója 2022-ben landol, így aztán Adam összefut tizenkét esztendős énjével, hogy a rossz idősíkba pottyant férfi és a mélynövésű, komplexusoktól sújtott kissrác együtt szabadíthassák meg a világot az ármánykodó technomilliárdostól – a jövő „női Zuckerbergjétől” –, Maya Soriantől (Catherine Keener). Kéz a kézben törnek át idő és tér korlátain, és miközben kalandról kalandra lavíroznak, még a család és a szeretet fontosságával kapcsolatban is értékes felfedezésre jutnak.
Levy nem tekinti céljának, hogy kifordítsa sarkából az időutazós fantasy világát, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy Az Adam-projekt akár apró részmegoldásaival is hozzájárulna a zsáner felüdítéséhez. Csakhogy erre nincs is feltétlenül szükség, másrészt filmünk a maga módján még hiánypótló dolgozatként is értékelhető, hiszen azt a fajta eszképzimust testesíti meg, melynek alig leljük nyomait Hollywoodban, mióta szégyenletes fiaskóba torkollott a Disney saját Star Wars-trilógiája. Közérthető archetípusokból szőtt – olykor a campbelli toposzokat idéző – története tág publikumot képes vonzani, és bár a cselekmény nem mentes a logikai ellentmondásoktól (arra például nehezen lehetne magyarázatot találni, hogy miként jelenhet meg a 2018-ban ragadt Laura a négy esztendővel későbbi idősíkban), továbbá – a mai szuperhősfilmek zöméhez mérten – a képi világa is filléres, sőt telis-tele van elnagyolt rajzolatú karakterekkel, mégis árad belőle egyfajta naiv, gyermeki báj, mely többnyire sikeresen ellenpontozza a fésületlenségét.
A forgatókönyvírók persze nemcsak a szélesebb nézőrétegeknek, de a cinefileknek is igyekeznek kedvezni: főhajtással adóznak olyan vitathatatlan klasszikusok előtt, mint a Star Wars, a Terminátor vagy a Vissza a jövőbe, széles mozdulattal merítenek Rian Johnson Looperjéből és John Turteltaub A kölyökjéből, de a hangulatteremtés örvén a kamaszhősökkel operáló space fantasy olyan nyolcvanas évekbeli darabjait is citálják, mint Az utolsó csillagharcos vagy az Űrrandevú, és az sem véletlen, ha Sorian „csillagkatonáinak” dizájnja a Robotzsarut juttatja eszünkbe. Levy szertelenül, virgonc módon lop, és bár a filmtörténeti utalások balzsamot jelentenek a szívnek, nem képesek minden esetben elleplezni a történet alapvető jellegtelenségét-szürkeségét. A nyitányban felvázolt időparadoxonból eredő konfliktusok ugyanis szinte jelenetről jelenetre veszítenek az erejükből annak ellenére is, hogy „a homokórát megfordító” Adam újabb és újabb konfliktusforrásokkal találkozik kalandjai során (még halott apjával is csörtézni kényszerül). Az viszont már tényleg csak a műfaj vájtszemű rajongóit zavarhatja, hogy Levy „elfelejti” tisztességesen kidolgozni az időutazás jelenségének és technológiájának belső törvényszerűségeit – az ilyesmi aligha volna reális elvárás egy olyan mozival szemben, mely bő másfél órán keresztül nem kínál egyebet, mint a gondűző szórakoztatást.
Mióta a Marvel színes-szagos szuperhősei eluralták a piacot, a fantasztikus filmek obligát kelléke a főként egysorosokban megmutatkozó, finoman szólva sem intellektuális jellegű humor. Ebből Az Adam-projektben is kapunk bőséggel, viszont igazi meglepetés, hogy a Marvel-mozikkal ellentétben ezúttal elhangzik néhány valóban szellemes dialógus is. Sőt, ha már itt tartunk: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Levy egyszeri alkalomra szánt hamburgerfilmje – a látványvilág kivételével – minden téren a némileg hasonló tematikájú Pókember: Nincs hazaút fölé magasodik. Ez akár Az Adam-projekt érdeme is lehetne, de valójában inkább a kortárs Álomgyár ordító szegénységi bizonyítéka. A tengerentúli blockbusterek ma már csak akkor bizonyulnak életképesnek, ha a CGI segítségével szőnyegbombázzák az érzékeinket, ám kész szerencse, hogy bármikor újra felfedezhetjük azokat a nagyszabású kalandfilmes mítoszokat, melyek még a szívünket vették célba. És ehhez időugrásra sincs szükségünk.
