A 2006-ban indult Éjszaka a múzeumban-trilógia (vélhetően) záródarabjához érkezett, és talán nem sokan fogják követelni a folytatását: ez az ötlet múzeumi tárgy volt a megjelenése idején is, és nem sikerült korszerűsíteni a harmadik próbálkozásra sem.
Az indító részben a Ben Stiller alakította Lawrence munkanélküli, elvált és sürgősen munkahelyre van szüksége, hogy ne veszítse végleg el fia láthatási jogát, így aztán az első szembejövő munkára igent mond, és éjjeliőr lesz a New York-i természetrajzi múzeumban (Museum of Natural History). De hoppá! Ez a múzeum nem olyan mint a többi (hiszen egyrészt itt éjjelente életre kelnek a kiállított tárgyak és figurák egy mágikus egyiptomi táblának köszönhetően), de azért sem, mert ilyen múzeum (még halott formájában sem) szerintem sehol nincs a világon – mutasson már nekem valaki egy olyan magára valamit is adó kurátort, aki hajlandó kiállítani egy T-Rex-csontváz mellett Attilát, Teddy Rooseveltet, egy átlagos csuklyásmajmot, egy Húsvét-szigeteki szoborfejet és miniatűr római és vadnyugati légiókat, mindezt a lehető legkisebb történelmi akkurátussággal.
Persze ezt az alapvető koncepióbeli megoldást (lustaságot) még meg lehet védeni azzal, hogy leginkább gyerekeknek szánták a filmet, de akkor is inkább az érződött az első részen, hogy a film írói és rendezői csak rajzfilmekből ismerik a múzeumokat, és ezzel nagyjából annyit tudnak tanítani egy gyereknek a vásznon megjelenített szereplőkről, mint Tom és Jerry a pofánverés valós következményeiről.
És pontosan a fenti érv, valamint a film második része (Éjszaka a múzeumban 2.) mutat rá, hogy mit is kell kezdeni egy ilyen típusú alapötlettel: nem kell komolyan venni, és akkor szórakoztató is lehet. A trilógia középső részében az első részből megismert karaktereket elarchiválják a Smithsonian pincéibe, és az azóta sikeres vállalkozóvá vedlett (és ezért természetesen fiával túl kevés időt töltő) Lawrence magára vállalja a feladatot, hogy kiszabadítsa Attilát, Octavianust, Teddy Rooseveltet meg a többieket. És bármekkora ökörség is kerekedik ki a dologból, megbocsátható, mert iszonyú szórakoztató (sokkal inkább, mint az első). Rengeteg jópofa vizuális és narratív ötlet dobja fel a naftalinszagú alapszituációt, a szereplők bobblehead-Einsteinektől kapják a nagy válaszokat, Amelia Earharttal repülnek, híres fotókban és festményekben kergetőznek, miközben a gonosz, selyp fáraót igyekeznek legyőzni. Itt legalább az életre kelt kiállítási tárgyak kavalkádjára kifogást jelent, hogy a Smithsonianbe, a világ legnagyobb múzeumába törnek be a főszereplők, és az egész film kiszámíthatatlan, kreatív és szórakoztató, és az első résztől eltérően nem válik zavaróvá a számolatlan mennyiségű szereplő.
Ugyanezt nem sikerül megismételni a harmadik részben: minden ötlet újrahasználtnak érződik, látszik, hogy ezúttal mások kapták a forgatókönyvírói feladatokat, és csak utánozni képesek a korábbi ötleteket (ezúttal más festményekben futkároznak a hősök, a kalandvágyó Amelia helyett a kalandvágyó Lancelot kíséri őket új szereplőként, és ezúttal is egyiptomi handbabanda a bonyodalom és a megszokott figurák megmentése a cél). A személyes, apa-fia szál pedig tökéletesen fölösleges, felületes és elég kétes értékű tanulságot tartalmaz („nem kell egyetemre menned fiam, ha neked inkább a bulizáshoz van kedved”).
A sorozat leginkább kiszámítható része a (javerészt indokolatlan) híresség-felvonultatás: az első rész óta visszatérője a gárdának Owen Wilson, Steve Coogan, Ricky Gervais, Mickey Rooney és Robin Williams (utóbbi kettőnek ez az utolsó élőszereplős filmes alakítása), és az izzadságszagú próbálkozások a „modernebb” vígjátéki elemek becsempészésére: a második részben Stiller karaktere Jonah Hillel folytat egy pörgős (és viszonylag szellemes) eszmecserét, ezúttal pedig Rebel Wilson, utóbbi időben egyre felkapottabb komika van soron, de ez a szereposztás is csak utánérzésnek, ismétlés-szagúnak érzik a második részhez képest.
Lancelot (Dan Stevens) próbál poénkodni a filmben Lawrence-szel, mondván, hogy nagyon emlékezteti az egykori udvari bóhócára, az is végig fapofát vágott és mégis vicces volt vele. Stiller karaktere egy percre sem mosolyodik el a hasonlaton, és pont így van a film egészével is az egyszeri néző: bármennyire is próbálja elhitetni velünk, ez egy percig sem szórakoztató. Pedig némi kreativitással és (valódi) öniróniával még lehetett is volna. Így viszont csak egy szomorú, méltatlan mementó marad két nagyszerű, idén elhunyt színésznek.
