A Pixar koronája talán kissé félrecsúszott az elmúlt időszakban, az Agymanók 2-vel azonban elegánsan megigazítja azt. Nem egy felesleges folytatás ez, hanem egy meleg ölelés és egy terápiás ülés tökéletes elegye.
A Pixar fényesen ragyogó csillaga az utóbbi években mintha megkopott volna. Legutóbbi két filmjükkel – a Lightyearrel és az Elemivel – nem igazán sikerült becsábítani a nézőket a mozikba – de erről talán nem is a filmek maguk tehetnek, hanem a Disney, hiszen a stúdió záros határidőn belül pakolja fel az alkotásokat streamingplatformjára, az emberek pedig egyrészt számítanak erre, másrészt pedig a produkciók sem kapnak elég időt a kiteljesedésre.
Azonban a Pixar mintha még ez előtt veszített volna a lendületéből. A Lucához vagy a Pirula Pandához hasonló, az alkotók saját gyerekkora által inspirált sztorik nem rezonáltak úgy a közönséggel, ahogyan a stúdiót csúcsra emelő univerzális történetek. A Toy Story vagy a Szörny Rt. azért is találhatott be annyira, mert ezeket a gyerekek fantáziája akár még valóságosabbá színezhette. Ám, ahogy az például a Némó nyomábannal megmutatták, a személyes ihletés nem hátrány (sőt!), ha széles körűen átélhető kontextusba helyezik. Persze az animációs stúdió védjegye ennek ellenére sem fakult meg. Továbbra is a Fel!-hez hasonlóan szívfacsaró, felnőttek számára is meleg ölelést nyújtó (mint a Lelki ismeretek), de mégis – ahogy azt a Toy Story óta újra és újra megmutatják – a gyerekek nyelvén folyékonyan értő filmek ezek.
Gonosz nélkül is lehet – Pete Docter: Inside Out / Agymanók
Mikor a moziba járó, minőségi filmeket kedvelő egyszeri néző feladná a reményt a folytatások, rebootok és prequelek világában arra, hogy valami eredetit, frisset és üdítőt is lásson az álomgyár pénzéhes stúdiófilmjeitől, általában éppen idejében érkezik az aktuális Pixar-alkotás. És ez az Agymanók esetében sincs másképp, az író-rendező (és ezidáig, úgy néz ki, tévedhetetlen) Pete Docter ismét megmenti a nyarat.
Mindezek elegye – a személyesség és univerzalitás keveredésével együtt – az Agymanókban is megtalálható, így hát nem véletlenül nyúltak ezúttal a szeretett, jól bevált formulához. A folytatás sikerén sok múlhat a stúdió számára, és bár ilyesfajta jóslásokba nem merünk bocsátkozni, az biztos, hogy az Agymanók 2 bizonyítja, hogy a Pixar ma is éppolyan releváns, mint a 2000-es évekbeli aranykorában.
Az a típusú folytatás ez, ami nem „egy újabb bőr” lehúzásának, hanem az első rész eseményeinek természetes továbbgörgetésének érződik. Ugyan a Riley első randija? című kisfilm is az volt – gyakorlatilag az Agymanók végén látott geg kibővítése – a Fejhadiszállás konzolján Pubertáskor felirattal ellátott vészjelző bekapcsolásával induló Agymanók 2-nek nemcsak poénjai vannak, de új mondanivalója is. Formailag is. Az Agymanók direktorpárosát, Pete Doctert és Ronnie Del Carment a Pixar egyik animátora, Kelsey Mann váltotta. Valószínűleg a nő múltja inspirálta őt arra, hogy az Agymanók 2-vel tisztelegjenek az animáció sokszínűsége előtt (ahogy azt a Disney a Kívánsággal szerette volna): a 2D-s rajzoktól a videójáték-illusztrációig több különböző animációs stílus is megjelenik a klasszikus Pixar-dizájn mellett.
A felfrissített íróstáb (a korábbi csapatból egyedül Meg LeFauve maradt, mellé érkezett Mann és Dave Holstein) tehát Riley kamaszkorának kezdeteibe kalauzol minket – no meg azokat a gyerekeket, akik kicsiként látták az Agymanókat és most maguk is tinédzserek. Ciki, Irigység, Uncsi és Feszkó (Nosztalgiával kiegészülve) együttesen veszik át Bánat helyét mint a nehezebb érzéseket képviselő karakterek – hiszen Riley elindult a felnőtté válás útján. Ennek első lépéseit pedig Ciki és Uncsi jelzik leginkább. Hiszen mi mondja ki annál is hangosabban, hogy nem vagyunk többé kisgyerekek, mint hogy egyik napról a másikra hirtelen mindennél jobban érdekel minket mások véleménye? Míg korábban lazán hülyét csináltunk magunkból és bolondoztunk a szüleinkkel, addig 13 évesen ez már a pokol egyik bugyrát jelenti – egyszerűen Ciki. Ezt ellensúlyozva érkezik a képbe Uncsi: a legkamaszosabb az új érzelmek közül. Végletekig flegma, nyegle, „minden mindegy”-hozzáállású, és mivel 2024-es tiniről beszélünk, folyton a telefonját (vagyis a vezérlőpult hordozható verzióját) nyomkodja.
Tiniként a beilleszkedés, a barátság, az elfogadottság utáni vágyakozás uralja a gondolatainkat. Így van ezzel Riley is, aki tömörítve tapasztalja meg a hirtelen változással járó minden aggodalmat (és a velük járó új érzelmeket) egy háromnapos hokitáborban. Ez a hosszúhétvége jelentheti a jövőjének kulcsát: barátokat és elfogadást a gimiben (ahol eddigi legjobb barátnői nélkül tanul majd tovább), sikerélményeket és potenciális karrierutat. Hogy minden flottul alakuljon, Feszkó veszi át az irányítást, kizárva minden hibalehetőséget. És ezzel a szorongás megtestesítőjévé válik. Ezáltal pedig az Agymanók 2 meglépi azt, amit az előző részben nem: Feszkó válik a történet antagonistájává. Erős üzenet ez. Azt jelenti, hogy az agyunk ilyenkor megpróbál ellenünk dolgozni, így mi válunk önmagunk ellenségeivé. Az intruzív gondolatataink (mely során valójában csak Feszkó szkeccselteti fel egy helyzet lehetséges végkimeneteleit) befolyásolhatják az önképünket, így kételkedni, sőt, utálni kezdjük magunkat.
Olyan tapasztalások ezek, melyekkel talán tiniként találkozunk először, de felnőttként is vívódunk velük: ahogy Derű, Bánat, Undor, Harag és Majré igyekeznek visszaszerezni a kontrollt, úgy fedezzük fel Riley tudatának újabb bugyrait, és a már ismert helyeken végbemenő változásokat. S az egész kaland ugyan játékos, vicces és könnyed, néhány poén a kelleténél kissé élesebb. Igen, nevetünk azon, hogy Derűék „elnyomott érzelmek” lettek, amikor a gyakorlatilag dutyiba küldik őket, de azzal a lendülettel szíven is üt a depresszió-analógia felismerése. Feszkó lassú hatalomra törése gyönyörűen leképezi a szorongás eluralkodását az elménken, ami egy plasztikusan ábrázolt pánikrohamban csúcsosodik ki.
Ahogy Bánatnak, Feszkónak is megvan a helye a csapatban, de időről időre meg kell őt nyugtatnunk. Hiszen az Agymanók 2 tanulsága – mely a bonyolultabb érzelmek miatt kissé komplexebb, mint az első részé – nem más, mint hogy fogadjuk el önmagunkat. Mert ahogy Mann és csapata a stáblistán üzeni: „Ezt a filmet a gyerekeinknek készítettük. Úgy szeretünk titeket, ahogy vagytok”. Mindez abszolút meglátszik az Agymanók 2-n, ami egy nagy ölelés az érettebb nézők számára. De a kisebbek sincsenek kiközösítve a buliból. Egyrészt a fajsúlyosabb témákat könnyen fogyaszthatóan tálalják, így a gyerekek remekül szórakozhatnak Derű és a többiek új kalandján. Másrészt pedig Feszkóék érkezése segíthet a gyerekeknek megérteni, a szülőknek pedig elmagyarázni a hozzájuk hasonló komplex érzéseket.
