A Soul – vagy magyarul Lelki ismeretek – végre egy olyan film, aminek nem kínos a fordítása, és tényleg arról szól, ami: azon Pixar-művek sorába illeszkedik, amelyek a látható világon kívüli lelki folyamatok, illetve a túlvilág kérdéskörét járják körül, akárcsak az Agymanók, a Coco vagy az Előre. Az Agymanókkal ráadásul a rendezője is közös (Pete Docter), a Cocóval rokonítja a zene mint narratív elem beemelése, az Előre történetével pedig az apa-fiú kapcsolat tematika mentén állítható párhuzamba.

Ahhoz képest, hogy a film karácsony első napján dobbantott a Disney+-on (igaz, eredetileg nem ez volt a terv), a történet elég erősen indít: már a főcím előtt megöli a saját főhősét, ami merőben eredeti koncepció egy rajzfilm esetében. De úgy tűnik, nem fogtak mellé: a film máris felküzdötte magát az IMDb top 250-es listájára, egyelőre megelőzve az Agymanókat is.

Két főhőse komplett egzisztenciális válságot testesít meg. Joe Gardner, a középiskolai zenetanárként tengődő zenész (Jamie Foxx) életfájdalma a középszerűség: nem sikerül megvalósítani az álmát, hogy főállású jazz-zongorista legyen (és ezáltal felnőjön édesapja példájához), illetve meggyőzni környezetét arról, hogy álma egyrészt igenis valós életcél, másrészt képes is elérni azt, csak esélyt kellene kapnia rá. Aztán persze kiderül, hogy egy cél elérése még egyáltalán nem garancia a boldogságra, ahogy annak el nem érése sem a boldogtalanságra. A 22-es (Tina Fey) karaktere ellenben remekül ábrázolja azt az egészen hétköznapi, kínkeserves állapotot, amikor az ember inkább nem is tűz ki célokat, mert fél élni, döntést hozni, belekezdeni valamibe, „kilépni a komfortzónából”. Habár a lehetőségei szó szerint végtelenek, az életre felkészítő tanárai pedig a valaha élt legkiválóbb emberek közül kerülnek ki, valahogy ők sem tudják meggyőzni arról, hogy élni márpedig érdemes; sőt, ezek a kiválóságok inkább azt a szorongató érzést erősítik benne, hogy ha élni érdemes is, ő maga nem érdemli meg ezt az ajándékot. Súlyos gondolatok ám ezek, főleg egy mesében!

A Lelki ismeretek túlvilága alapvetően két nagy területre osztható: az élet utáni és az élet előtti szakaszra, amelyek közül a film elsősorban az utóbbira fókuszál. Az itt „élő”, még meg nem született lelkek egymástól lényegében megkülönböztethetetlen, cuki kis gömbölyded, babakék figurák, akiket a hozzájuk igen hasonló, külső megkülönböztető jegyekkel alig rendelkező, korábban élt lelkek mentorálnak, ami vizuálisan kissé csalódásként értékelhető. A Disney-Pixar steril kék-rózsaszín CGI-szövetéből azonban magasan kiemelkednek a túlvilág hivatalnokai, akiket a 20. század közepének klasszikus 2D animációs stílusában álmodtak meg az alkotók, egy kis picassós absztrakt beütéssel megbolondítva. A film túlvilág-koncepciója egyébként tökéletesen vallás- és kultúrafüggetlen, inkább egy bürokratikus rendszer benyomását kelti, némi multinacionális vállalati kultúrával átitatva. S mint minden valamire való hierarchikus rendszernek, ennek is megvannak a maga gyengeségei: miközben a lelkeket (elvileg) szigorúan számon tartják, személyiségünk veleszületett rétegei látszólag merőben véletlenszerű sorsolás eredményei, ami egyébként egybevághat azzal a kvázi megmagyarázhatatlan mindennapos jelenséggel, amit a pszichológia tudománya nemes egyszerűséggel temperamentumnak nevez.

Ám valójában van egy harmadik szféra is ebben a sajátos nem-evilágban, ahová egy kartondoboz kiskapun át vezet az út, s ahol az átmeneti transzélmény vagy a tartós elmebaj hatására sodródnak ki a lelkek, végre kellően félelmetes, egyszemű óriásokká változva. Az üzenet pedig az, hogy a flow-ban levést nem sok választja el a destruktív monomániától: a lélek egyhamar önnön sötétkék sivatagában végezheti. De szerencsére erre is van megoldás, csak egy eltökélt, modern hippi lélekbú… kalóz (Graham Norton) szükségeltetik, aki egy sintérlasszóval könnyedén visszarántja a céltalanul bolyongó lelkeket a valóságba.

A filmet üdvözlő sajtó kiemeli, hogy a fő- és mellékszerepekben – a Pixar pályafutása alatt először – dominálnak a fekete karakterek, de ettől azért ne essünk hanyatt, mert ők ugye nagyrészt zenéléssel foglalkoznak, ami picit olyan, mintha muzsikus cigányokról készítettek volna filmet; arról nem is beszélve, hogy hangsúlyosan zenés filmet csinálni azért kicsit biztonsági megoldás. (A jazz-zenész főhős zongoraszólamait egyébként Jon Batiste kölcsönözte, a túlvilágot pedig a Nine Inch Nails-es Trent Reznor és Atticus Ross éteri prüntyögése zenésíti be.) Van azonban olyan vélemény is, miszerint nincs túl jó szájíze annak, hogy a szegény afroamerikai férfi életét éppen egy fehér nő hozza rendbe, ezzel viszont amiatt vitatkoznék, mert egyrészt a 22-es már a filmben is demonstrálja, hogy igazából bármilyen alakban képes lenne manifesztálódni, másrészt a megváltás iránya is tetszőleges: hőseink – bár eleinte leginkább kényszerű sorsközösséget vállalva – valójában kölcsönösen segítik egymást az életen innen és túl átélt kalandjaik során. A történet végére persze minden konfliktus elrendeződik, és a főszereplők új esélyt kapnak; bár hogy megfelelően élnek-e vele, az már nyitott kérdés marad.

A szinkronhangok mindenesetre bőrszíntől függetlenül zseniálisak, és a film számos kacagtató és megható pillanatot tartogat a nézőknek (mindenekelőtt a macskabarátoknak). A végeredmény pedig – szubjektív véleményem szerint – a Pixar első valódi gyöngyszeme az Agymanók óta: egy igazi szórakoztató, szívmelengető mese a monoton mindennapok örömteli és fájó pillanatairól, avagy az élet mint olyan értelméről.