Tizennégy év után visszatért a Pixar legendássá vált szuperhőscsaládja, hogy ismét illegálisan mentsék meg a világot a feltörekvő gonosztevőktől. A hihetetlen család 2 az első részhez képest kevesebb sikerrel szól egyszerre a felnőtteknek és a gyerekeknek is, de ettől még (szeretetre)méltó folytatása elődjének.
Hiába telt el több mint egy évtized a 2004-es film óta, Irdatlanék egy napot sem öregedtek. A hihetetlen család második része pontosan ugyanott folytatja, ahol az előző rész abbamaradt: a szuperhőscsalád Aknakukac bankrablását próbálja megakadályozni, sikertelenül. Ez nem segít a szuperhősök megítélésén, akiknek továbbra is el kell rejteniük különleges képességeiket a világ elől. Ekkor lép be a képbe a szuperhőspárti nagyvállalkozó Winston Deavor, aki egy hatékony marketingstratégiával szeretné megváltoztatni a társadalom fejében lévő negatív szuperhősképet. A szuperhős-lobbihoz kell egy szóvivő is, ezt a szerepet pedig Irdatlanné, azaz Nyúlányka kapja, a döntést pedig férje enyhén szólva nehezen fogadja el.
Helyet cserélnek a hagyományos – és egyre inkább életszerűtlen – családi szerepek: az anyuka lesz a kenyérkereső, az apuka pedig otthon vigyáz a gyerekekre. Mindkettőjük számára meglehetősen új ez a feladat, és az is hamar kiderül, hogy Bobnak a világmegmentés jóval könnyebben megy, mint a gyereknevelés. Három gyerekkel amúgy se egyszerű, főleg ha van közöttük legdrámaibb korszakát élő tinédzser és akaratos kisbaba is, ezt pedig még fokozzák a szupererők. Az első rész legvégén a család legkisebb tagja, Furi már megvillogtatta tudását, az új részben pedig központi szerepet kap a megszámlálhatatlan mennyiségű képessége – ezeknek köszönhetők egyébként a legviccesebb jelenetek is.
A hihetetlen család 2 pontosan ugyanolyan, mint az első rész, ezt pedig lehet pozitívan és negatívan is értelmezni. Megvan benne minden, ami az első részt olyan emlékezetessé tette: gyönyörű animáció, fülbemászóan menő filmzene, komplex családi- és társadalmi problémák, látványos akciójelenetek és jópofa humor. A konfliktusok sem változtak sokat – hiszen nem is haladtunk előre az időben –, Helen továbbra is inkább a törvények betartását támogatja; Bob továbbra is frusztrált attól, hogy hétköznapi emberként kell viselkednie; a gyerekek továbbra sem értik, miért nem használhatják az erejüket. A főellenség ismét egy szuperhősellenes zseni, aki technikai vívmányok segítségével próbálja szuperhősmentessé tenni a világot. Kellemesen nosztalgikus érzés újraélni az első rész varázsát, viszont az újító szándék hiányzott a Pixar huszadik animációs filmjéből.
Az animációs film másik gyenge pontja valószínűleg azoknak a szülőknek tűnik fel igazán, akiket a film után kérdésekkel bombáznak a gyerekeik. Az író-rendező Brad Birdnek különös tehetsége van ahhoz, hogy egyszerre írjon történeteket a gyerekeknek és a felnőtteknek is. Ez általában össze is jön neki, ám míg az első rész konfliktusai összetettek, mégis könnyen követhetők voltak, a második rész mondanivalója már túlkomplikált. A főgonosz Démonitor szimulákrum világról és a médiafogyasztási szokásokról előadott monológja például sokkal jobban illik egy Mr. Robot-epizódba, mint egy gyerekmesébe.
Izgalmas problémákat dob fel a film a médiamanipulációtól kezdve a családmodellek változásáig, viszont ahhoz nincsenek eléggé kibontva, hogy a felnőtt nézők számára újdonsággal szolgáljanak, ahhoz pedig már túl bonyolultak, hogy a gyerekek levonják a tanulságokat. Azért a kisebb-nagyobb hibái ellenére is remek szórakozás A hihetetlen család 2, ami még úgy is el tud minket kápráztatni akciójeleneteivel, hogy az első rész óta gyakorlatilag szuperhősdiktatúra alakult ki a mozikban, így a nézők ingerküszöbe is sokkal magasabb lett. De nem a világmegmentés és a látványos szuperképességek adják a szívét a filmnek, hanem a diszfunkcionális, de összetartó Parr család, akik igazából nem is olyan hihetetlenek, hiszen ugyanazokkal a problémákkal küzdenek meg, mint a legátlagosabb családok – csak ők mindezt feszülős szuperhősruciban teszik.
