Van valami vérprofi és lefegyverzően pimasz a lámpás stúdió filmjeiben. Alkotóik mesteri dramaturgiai érzékkel manipulálják gyermek és felnőtt nézők érzelmi világát, hogy akkor is megjelenjen az a bizonyos könnycsepp, ha az első pillanattól kezdve pontosan tudjuk, hová fut ki a cselekmény. Épp ez a helyzet az Elemi esetében, ami még így is a stúdió egyik legjobb közelmúltbéli filmje.
Persze azért érdemes rögtön árnyalni a címbéli kijelentést, hiszen az elmúlt években nem feltétlenül volt csúcsformában a kultikus gyártócég. Bár témafelvetéseik máig kreatívak (Pirul a panda), feldolgozásaik nem annyira újítóak, mint a gyermeki lét elmúlását fantasztikusan megragadó Toy Story vagy a pszichológiai kisokosként szolgáló Agymanók esetében (az elmúlt időszakban csak a Lelki ismeretek idézte ezt a komplexitást). Ez a sorminta most sem tört meg, a nagy elődökhöz mérten ez Elemi sem kerülhet a stúdió legjobb filmjei közé, de a „pixarság” minden jellegzetes elemét megtaláljuk Peter Sohn munkájában.
Régi és új – Szerzőiség a Pixar-filmekben
Idén júniusban trilógiává bővül minden idők legsikeresebb komputer-animációs filmszériája, a Toy Story, és minden bizonnyal a harmadik felvonás is kiválóan muzsikál majd a mozikban. Ennek apropóján most megpróbáljuk feltárni, mi lehet a Pixar-alkotások sikerének titka, és hogy melyek azok a jellegzetes jegyek, amelyek a stúdió minden egyes munkájában felfedezhetőek.
A történet szerint Elemetropoliszban világunk összes fontosabb alkotóeleme megtalálható: vízilények, felhőlakók, növények és tűzemberek népesítik be a színes várost. Utóbbiak azonban nem mozoghatnak biztonságban: mivel a belvárost a víz uralja, nekik a külső kerületek maradnak. Főszereplőnk, Parázs itt nő fel, gyermekként pedig egyetlen álma, hogy átvegye apja boltját. Ehhez azonban meg kell tanulnia kontrollálni az indulatait, amelyek sokszor okoznak problémát – például akkor, mikor tönkreteszi az üzlet csőrendszerét, és ezzel a végleges bezárást kockáztatja. Így találkozik Örvénnyel, egy gazdag vízcsalád sarjával, a két fiatal hamar szimpatizálni kezd egymással, ám a közhiedelem szerint tűz és víz nem érhet egymáshoz. Vagy mégis?
Az ellentétek vonzzák egymást, ráadásul ezúttal nemcsak átvitt értelemben, ugyanis műfaji szempontból az új Pixar-mozi bizony egy romantikus film, ráadásul a klasszikus fajtából. Ebben a zsánerben sosem az a kérdés, hogy mi lesz a végkifejlet, az első percben tudjuk, hogy egymásra talál a két főszereplő, inkább az odavezető út (vagy ahogy a legtöbb értelmező nevezi: a nemek harca) a fontos. Természetesen bizonyos korábbi Pixar-alkotásokban is voltak szerelmi szálak, de eddig sosem szervezte elsőrendűen a cselekményt az érzelmi konfliktus. Az pedig külön érdekes, és egy elsősorban gyerekek számára készült film részéről mindenképpen bátor vállalás, hogy ezen belül is nagy szerepe van az érintésnek, hiszen a közvélekedés szerint Parázs és Örvény nem érhet egymáshoz, a film egyik csúcspontját kettejük első kézfogása jelenti.
A két főhős közti ellentét nemcsak a jellemeikből, hanem eltérő kulturális-társadalmi szocializációikból is fakad, és mindkét területen láthatunk fontos újításokat a stúdió részéről. Bár Örvény hozza a klasszikus laza srác karakterét, Parázs figuráját jól árnyalják az alkotók. Remek például a dühkitöréseinek feloldása: a lánynál az okozza a frusztrációt, hogy olyan célt akar magára erőltetni, amely valójában nem a sajátja. De meg kell emlékeznünk arról is, hogy a stúdió történetében talán először megjelenik az osztályhelyzet és a kulturális tőke kérdése, ugyanis a két karakter viszonyában az is ellentétet szül, hogy Örvény nagypolgári művészcsaládja sokkal több lehetőséget biztosít a gyerekeknek, mint a tűzlények családi kisboltja.
Ezeken felül persze a klasszikus Pixar-dinamikák is jelen vannak Sohn alkotásban. A bevándorlás tematikája és a különböző népcsoportok együttélése ismerős lehet a Zootropolisból, a gyermekkor végének krízishelyzetei, a szülőktől továbbvitt vagy épp megtagadni kívánt minták pedig a stúdió legtöbb alkotásában megjelennek. Ezen a téren az alkotók most sem változtattak a jól bevált recepten: ismét az első pillanattól fogva sejthető, hova fut ki a cselekmény (és a fordulatok is igencsak légből kapottak), de ezek azok a minták, amelyek a hollywoodi történetmesélés legősibb hagyományait idézik meg, épp ezért ezredszerre is működnek.
A világépítés ezúttal is nagyon tudatos, több olyan jelenet van, amely valójában a nézővel kommunkál, Sohn ezekben a szcénákban nem átall elidőzni az aprólékosan megalkotott univerzum részletein. Ez az univerzum ezúttal vizuális szempontból lenyűgöző ugyan, a koherenciát tekintve viszont hagy kivetnivalót maga után: nem teljesen világos, hogy ezek az elemek miért és hogyan élnek együtt, milyen okok vezettek a jelenlegi társadalmi rend megszilárdulásához – ám ezek a szempontok csupán azért vetődhetnek fel, mert ez a stúdió korábban ezeket az aspektusokat is képes volt immanensen a narratíváiba építeni.
A Pixar tehát bizonyos szempontból közel sem a régi, mert már nincs meg az első korszakára jellemző újító szellem, máshonnan nézve viszont még mindig hozzák a megszokott minőséget. Az Elemi okos, érzelmes, megkapó és remek humorú film, ami az összes korosztály számára kínál valamit.
