Haragban a világgal, de főleg az anyámmal, vagy mittomén, majd kitombolom magam a spanokkal egy videóban, amit aztán feltöltök erre a tök új weboldalra, a YouTube-ra.
Felnőni sosem egyszerű, hát még a közösségi média hajnalán, amikor egy pillanatra minden pubertáló kamasz elhiszi, hogy csetelve immáron gyerekjáték az ismerkedés. Igenám, csakhogy a technológia ekkor még nincs felkészülve a hús-vér találkozások buktatóira. Így például, ha a kiszemelted váratlanul neked szegezi a kérdést, hogy milyen színű Yoda, netán arra kér, utánozd E. T. hangját, szúrópróbaszerűen tesztelve, hogy tényleg láttad-e a filmet, akkor ne számíts segítségre. Okostelefon hiányában – jobb híján – önmagadat kell adnod, márpedig ennél ijesztőbb dolog aligha létezhet egy tinédzser számára. Sean Wang önéletrajzi ihletésű nagyjátékfilmje az elevenére tapint ennek a fojtogató érzésnek, míg a millenniumi generációnak egy másik, sokkal fájdalmasabb gyomrost is bevisz azzal, hogy 2008-at retróidőszakként ábrázolja.
A tizenhárom éves, tajvani-amerikai Chris (Izaac Wang) kétségbeesetten próbálja behozni valamennyi lemaradását a nyár utolsó hónapjában, hogy kevésbé lógjon ki majd az elsős gimnazisták közül. Életében először randira hív egy lányt, fejleszti deszkás tudását, nem sajnálja az időt kedvenc hobbijára, a videózásra, emellett házibulikba jár a haverjaival, ahol természetesen nem utasítja vissza, ha alkohollal vagy fűvel kínálják. Csak épp semmi nem úgy sül el, ahogy azt eredetileg elképzelte: Madi (Mahaela Park) kölcsönös közeledésétől bepánikol, ezért letiltja őt AOL Messengerről, artisztikus igénnyel készített mozgóképei nem többek elmosódott, kivehetetlen pixelmasszáknál, a lehúzott felesre ráküldött spangli pedig hamar utat talál visszafelé.
Chris (becenevén Wang Wang) a családjához szintén tipikus kamaszként viszonyul. Velük élő apai nagymamája, Nai Nai (Zhang Li Hua) bölcseleteit, pl. a rendszeres zöldség- és gyümölcsfogyasztásra irányuló intelmeit szemforgatva röhögi ki, egyetemre készülő nővérével, Viviannal (Shirley Chen) örökös háborút vív – noha viszályuk origóját valószínűleg egyikük sem tudná megjelölni –, a legrosszabb mégis, hogy művészi ambícióit a háztartásvezetés oltárán feláldozó anyjával (Joan Chen) szó szerint úgy beszél, mint a kutyával. A különböző generációkat képviselő nők láthatóan képtelenek megregulázni a szorongását daccal leplező fiút, ráadásul az atyai „pofon” edukatív hatásával sem számolhatnak a Wang família tagjai, hiszen a kenyérkereső több kontinensnyi távolságra dolgozik.
E rövid áttekintés nem holmi helykitöltésként szolgál, a felvázolt viszonyrendszerek hasonlóan vázlatosan, impresszionisztikus módon kerülnek bemutatásra a sabloneseményekből építkező cselekményben. A Dìdi egy konvencionális, formanyelvi és narratív síkon egyaránt bejáratott panelekkel operáló coming-of-age film, amely nem is annyira egy kézzelfogható, néhány mondatban jól összefoglalható (eladható?) történetet akar elmesélni, sokkal inkább egy hangulatot, érzést igyekszik szkeccssémára hajazó jelenetfüzérein keresztül megragadni. Ebből fakadóan Wang Wang válogatott viszontagságai hullámzó színvonalúak, pontosabban fogalmazva túlságosan is hétköznapiak, ami egyszerre nagy erénye és a legfőbb buktatója az író-rendező mélyen személyes sztorijának. Nézőként kétfajta állapot közt ugrálunk az egyébként igencsak baráti játékidő alatt: egyszer azért csapkodjuk a térdünket, mert Chris szerencsétlenségében egykori kamaszénünkre ismerünk, de ugyanezen oknál fogva máskor unott közönnyel szemléljük a vásznon zajló élveboncolást.
Sean Wang tinédzser alteregója a maga tökéletes tökéletlenségében átlagos. Bármilyen rebellisnek is szeretné hinni magát, a nap végén mindig visszahajtja a fejét az otthon lágy, meleg ölébe. Oké, előfordul, hogy bosszúból belehugyozik a nővére testápolós flakonjába, meg oltári nagy poénnak tartja, hogy egyszer halálra kínzott egy mókust, és talán a nála idősebb, példaképként tisztelt (ám a görcsös közéjük tartozni akarás miatt csúnyán átvágott) deszkás srácoknak kell ráébreszteniük, hogy nem viselkedhet utolsó seggfejként a saját anyjával, de ettől még helyén van a szíve. Csak hát egy kőkemény kamasz nem engedheti meg magának az érzelgősséget.
Valamitől mégis ellenállhatatlan a Dìdi, mert míg a Sundance-en a közönségdíjat zsebelte be, addig az idén huszadik alkalommal megrendezett CineFesten a fesztivál második legfontosabb elismerésének számító Zukor Adolf-díjat ítélte neki a szakmai zsűri. Mennyiben tudható be ez a siker a kortárs filmes és szépirodalmi szcénában rendkívüli népszerűségnek örvendő autofikció műfajának? Miért vonzó befogadóként ezredjére is azt „kukkolni”, hogy valaki kiteregeti a családi szennyest? Úgy tűnhet, ezek a kérdések a Dìdi létjogosultságát próbálják aláásni, holott szó nincs arról, hogy Sean Wang debütfilmje (a hasonló nevű Sean Ali Wanggel közösen forgatott dokumentumfilmekkel nem számolva) félresikerült darabja lenne a zsánernek, vagy ne említhetnénk egy lapon a méltán kultstátuszba emelt Lady Birddel és A gördeszkásokkal (Mid90s). Wang játékfilmbe csomagolt felnövéstörténete kiváló és szórakoztató nosztalgiatrip, ami tudatosan – mondhatni a kalapemelés szándékával – idézi és ismétli elődeit, csak közben elfelejt saját állításokat tenni.
A másodgenerációs bevándorló-élmény csupán elejtett momentumokban (pl. Madi meggondolatlan, megsemmisítő végkicsengésű bókja, miszerint Chris egész helyes ahhoz képest, hogy ázsiai) jelenik meg a filmben, pedig ennek feldolgozása izgalmas ízzel dobhatta volna fel az alapreceptet. Hasonlóképp a naptári év (2008), melynek nyarán a sztori játszódik: a 2002-be helyezett Lady Bird cselekményébe leheletfinoman kúszik be 9/11 utóhatása, a Dìdi ellenben kihagyja a tetőző gazdasági világválság ziccerét. Helyette újraélhetjük a kamaszlét elviselhetetlen könnyűségét, és elnyújtott képernyőfilmes szekvenciákban szörnyülködhetünk vagy nevethetünk (kit hogyan érint meg) a gyerekcipőben totyogó közösségi média platformjain születő, majd ugyanilyen gyorsasággal elmúló barátságokon és szerelmeken.
