A tavalyi Sundance Filmfesztivál meglepetéssikere lett a CODA, amiben egy siket család egyetlen halló gyermeke az éneklésben találja meg önmagát. Heder rendezése coming-of-age filmként kevésbé, családtörténetként viszont kitűnően megállja a helyét, megnevettetve és megríkatva nézőjét.
A siket közösségek a világ minden táján arra a felfogásra épülnek, miszerint a siketek nem fogyatékkal élő emberek. Épp emiatt a hallás javítására, visszahozására tett gyógyászati beavatkozásokra is sokan a halló társadalom erőltetett asszimilációs folyamataként tekintenek. És a halló társadalom valóban nehezen érti meg azt, hogy a siketség jelenthet mást is hiányon kívül. De az utóbbi évek filmtermése azt bizonyítja, hogy igenis van igény arra – siketek és hallók részéről egyaránt – hogy ez az intim világ megismerhető legyen, ezáltal képezve hidat a hallók és a nem hallók között. Míg A törzs közösségi szinten és A metál csendje individuális szinten járta körül a siketség témáját, addig a CODA egy családot bemutatva teszi ugyanezt. Heder filmje a felszínen egy meglehetősen kiszámítható coming-of-age történet, de pazar karaktereinek és színészi alakításainak köszönhetően az év egyik legmeghatóbb filmélményét ajándékozza nézőjének.
Az amerikai-kanadai-francia koprodukcióban készült CODA lényegében a 2014-es A Bélier család (La Famille Bélier) című francia film remake-je és azon ritka esetek közé tartozik, amikor a tengerentúli másolat felülkerekedik elődjén. A Bélier család ugyanis elriasztó példaként maradt meg az utókor számára, amiért halló színészekre osztotta a siket szerepeket. A CODA viszont tanult őse hibájából és az amerikai jelnyelvi színjátszás krémjét szerződtette le a produkcióhoz.
Ruby Rossi (Emilia Jones) siket szülők halló gyermeke, erre utal a film címéül szolgáló akroníma (Child of Deaf Adult). Bátyja, Leo (Daniel Durant), szintén siket, így lényegében Ruby tölti be családjában a mindenkori tolmács szerepét. Apja, Frank (Troy Kotsur) és anyja, Jackie (Marlee Matlin) a gyerekekkel közösen egy apró horgászvállalkozást vezetnek, kiszolgáltatva magukat a kereskedők szeszélyeinek. Mindeközben úgy fest, hogy a középiskolás évei végén járó Rubynak még nehezebbek az amúgy sem könnyű tinédzserévek. Az iskolában vagy a halszagú ruhái vagy a kívülállónak bélyegzett szülei miatt csúfolják, otthon – egyedüli hallóként – kisebbségnek számít. A Ruby és családja közötti néma szakadékot pedig mélyíti, hogy a lány elhagyná a horgászéletet, hogy végre a zenének és az éneknek szentelhesse életét.
A forgatókönyvet is jegyző Heder rendezésében az interperszonális kommunkáció és annak különböző módozatai kiemelten fontos szerephez jutnak. A verbalitás hegemóniáját kiszorítandó a CODA anyanyelve egyértelműen a jelbeszéd lesz, de a zene – mint adó és vevő közötti üzenetet megformáló eszköz – erős második helyezettként vegyül el a történetben. És noha a zenét gyakran nevezik univerzális nyelvnek, a Rossi család helyzetében éppen ennek a nyelvnek a lefordíthatatlansága okoz konfliktust.
A szülők számára lányuk zene iránti szeretete már-már fájó gúnnyal ér fel, mintha Ruby szándékosan választott volna olyan utat, amit nem érthetnek meg a maga teljességében. Azonban a történet előrehaladtával a szülőkkel együtt rájövünk arra, hogy Ruby sem hordozza magában a halló társadalom „alapbeállítását”, a beszédbe fektetett bizalmat. Elvégre a zenében találja meg az önkifejezés legárnyaltabb formáját – bár megjegyzendő, hogy ez az üzenet pontosabban ért volna célba, ha a lány hangszeren játszik. Ruby verbalitástól eltávolodott családi hagyatékát mindazonáltal szépen reprezentálja az, hogy a lány képtelen szavakba önteni, mit jelent számára az ének, és helyette gesztusjelekkel kezd el mesélni. Olyan gesztusjelekkel, melyekhez sem fordítás, sem felirat nem társul, mégis megértjük jelentését.
A nyilvánvaló, kerek üzenetekkel átitatott történet látszólag a szentimentalizmus áldozatává válik, de a CODA végül szerencsésen elkerüli ezt az utat. Szórakoztató ellenpontként a humort hívja segítségül. Az egyik legnagyobb meglepetés, hogy a jelbeszéd vizualitása – az összetett szavaktól a vulgáris kifejezésekig – iszonyatosan vicces momentumokat képes szülni. Az igazi varázs mégis a Rossi család huncut kaotikusságában reljik, a szexuálisan túlfűtött anyával és apával, a néma szívtipró bátyussal és az alterzenét szemrebbenés nélkül dübörögtető tinilánnyal. Épp ezért tévedés volna azt állítani, hogy a CODA (csupán) Ruby felnövéstörténete. A színészgárda különleges összhangja és a jól megírt karakterek eredményeképp Heder rendezése vitathatatlanul családcentrikussá válik. És ez rázza fel Ruby coming-of-age narratíváját, ami valójában híján van a meglepetésnek, frissességnek.
Paula Huidobro operatőr képei nem hagynak mély benyomást, beállításai egyszerű megoldásokkal szolgálják a történetet, ami viszont feltűnő, hogy a CODA a szokásosnál kevesebb közelit használ annak érdekében, hogy teret adjon a jelbeszédnek. A témához mérten így az auditív világ autoritása nő meg. A hangtalan vitákban a heves gesztusok, a kezek összeütközése hoz feszült ritmust – mintha a beszéd intonációit helyettesítenék. Másrészt a zörejvilág humort is kölcsönöz egyes jeleneteknek.
A CODA összességében rengeteg empátiával és szeretettel bánik hőseivel. Azon kevés filmek közé tartozik, amelyek erős forgatókönyv nélkül is képesek beszippantani nézőjüket. Heder rendezése mentesül a félve kimondott előítélettől, mely szerint a filmet érzékeny tematikája teszi „kötelező olvasmánnyá”. Karaktereinek otthonossága, színészeinek lehengerlő alakításai miatt éri el kiemelt státuszát.
