Andrea Arnold ötödik nagyjátékfilmjében visszatér munkásosztálybeli gyökereihez, de a dokumentarista elemek, az életszerű közeg és a jól ismert karakterek mellé ezúttal mágikus, meseszerű motívumokat is csempész.
A film 2024-es cannes-i bemutatójának sajtótájékoztatóján nyilatkozta a rendező, hogy minden filmjét egy kép inspirálja. A Bird történetét egy tetőn álló vékony, meztelen férfi ihlette. Ami kisebb eltérésekkel nagyjából ugyanaz a történet, amit eddig is mesélt Arnold, aki egy amerikai kitérő után (American Honey) visszatért gyerekkora színtereihez. A Bird forgatási helyszíne (Gravesend és környéke) az a vidék, ahol Arnold egy egyedülálló anya legnagyobb gyerekeként felnőtt és – filmbeli hőseihez hasonlóan – gyakran felügyelet nélkül csavargott a házukat körülvevő elhagyott ipari telepeken és mezőkön. A szociális és szubkulturális közeg bemutatásához Arnold ezúttal is nagyon sok amatőr színészt szerepeltet. A lakótelepek kendőzetlen bemutatása, a környék lakóinak a forgatásba való bevonása is jelzi, hogy a rendező még mindig jól ismeri ezt a közeget, otthonosan mozog ezekben a terekben.

Filmje főszerepét ezúttal is egy tehetséges újoncra, Nykiya Adamsra osztotta. A szociálantropológiát végzett Lucy Pardee castingigazgató – akivel Arnold az American Honey és az Akvárium (Fish Tank) filmjein dolgozott együtt – munkamódszere az ún. „street casting” (utcai casting): a szereplőválogatáshoz többezer amatőr színésszel és kamasszal beszélgettek iskolákban és sokukat az utcán szólították le. A Nykiya Adams által megformált tizenkét éves Bailey vad, lázadó és gyanakvó, ugyanakkor környezetétől eltérően meglepően érett és felelősségteljes. Pláne mindössze huszonnyolc éves apja, Bug (Barry Keoghan telitalálat erre a szerepre) mellett, akiről a film első perceiben nehéz is eldönteni, hogy a bátyja vagy az apja, s akinek semmi stabilitás nincs az életében. Az infantilis Bug éppen három hónapja megismert barátnőjét készül feleségül venni, az esküvő költségeit egy pszichoaktív anyagot kiválasztó béka váladékából próbálják fedezni. Bailey anyja, aki akár Arnold Oscar-díjas rövidfilmjének, a Darázsnak (Wasp) a négy gyermekét egyedül nevelő fiatal anyafigurája is lehetne, a lány három féltestvérével és az anya erőszakos élettársával a város másik végében élnek. Bailey apai féltestvére, Hunter pedig egy gyerekbanda tagja, akik önkényes igazságosztóként, a „rendőrök helyett” lépnek fel, és üzenetben érkezett névtelen segélykérések alapján segítenek a kiszolgáltatottaknak és leckéztetik meg a bántalmazókat. Egy ilyen akció után, aminek Bailey is szemtanúja lesz, a lány a sokkhatás miatt nem tud hazamenni.

Napkeltekor a mezőn, ahol az éjszakát töltötte, egy furcsa alakba botlik, aki Birdként mutatkozik be neki. Androgünszerű megjelenése, szokatlan lebegő táncmozdulatai elsőre fenyegetőnek tűnnek, Bird mégis teljes ellentéte Bailey durva és erőszakos környezetének. Halkszavú, érzékeny és legfőképpen figyel a körülötte lévőkre. A címszereplőt Franz Rogowski alakítja: a német színész idegen akcentusa és gyerekkori műtétjéből visszamaradt jellegzetes beszédhibája még jobban kihangsúlyozzák kívülállóságát. A törékeny figurát övező bizonytalanságot – hogy ki ő, honnan jött, és hogy egyáltalán létezik-e, vagy csak Bailey képzeletének szülötte – sokáig fenntartja a rendező. Bailey lassan felülkerekedik gyanakvásán és felajánlja, hogy segít Birdnek szülei megtalálásában, akikről kiderül, hogy Bailey anyjával egy emeleten laktak, ugyanabban a lepusztult társasházban. Furcsa, rövid életű barátság szövődik kettejük között.

A forgatókönyv mindössze egy szűk hét történéseit követi. Ahogy a rendezőtől megszokhattuk, nincsenek túlbeszélve a jelenetek, kevés a dialógus, azok is inkább improvizáltak – Arnold inkább a környezetet „beszélteti”, sok mindent inkább a szereplők életkörülményeiből következtethetünk ki, a mocskos, túlzsúfolt lakások, a telegraffitizett falak, a koszos matracok, a sarkokban felgyűlt sörösdobozok beszélnek a lakók helyett. Munkamódszerének fontos része, hogy addig nem kezd el forgatni, amíg a díszlet bele nem olvad a környezetbe, nem lesz a táj része, éppen ezért kerüli a forgatásnál a nagy felszereléseket. A szereplőknek sem adott forgatókönyvet, hagyta, hogy először belakják környezetüket és ebből a tapasztalatból építsék fel a párbeszédeket is.

A filmet Arnold régi alkotótársa, Robbie Ryan fényképezte, akivel több mint két évtizede dolgoznak együtt és vallják, hogy a filmkészítés kockázatkerülővé vált: a bürokratikus, egészségügyi és a biztonsági szempontok háttérbe szorították a kísérletezést. Arnold kimondottan szeret teret adni az improvizációnak, a képi világ sem egy precízen előre elgondolt elképzelést próbál követni, nagyon sok teret kap a véletlen. Filmjeinek egyik fontos ismérve a dinamikus kézikamera, ami jobban bevonja, feszültebb figyelemre készteti a nézőt. Ryan néha szinte zavaróan közel megy a szereplőkhöz, mindig szemmagasságban látjuk őket, ami jelzése annak is, hogy Arnold nem ítélkezik szereplői fölött. A Bird vizuális világának fontos részei azonban Bailey meditatív hangulatú telefonos felvételei is. A film többi részétől eltérő képarányú vizuális naplója révén a csatangolásai során megörökített állatokat láthatjuk, lepkéket, bogarakat, félig elvadult lovakat és persze madarakat, melyeket szobája falára kivetítve néz újra. Apjával ellentétben Bailey-t nem az állatok gazdasági haszna érdekli, hanem őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel fordul feléjük. A Bird ilyen értelemben egyfajta összegzése is Arnold kedvelt motívumainak: a babakocsit toló nő a Darázsból (Wasp), Bird apja házának bejáratánál a teknősbéka-dísz (American Honey) vagy az Akváriumból (Fish Tank) ismerős fiúk a lóval. Bailey telefonos videóinak szereplője lesz később a pózolni mindig kész Bird is, egyszersmind visszatérő vizuális motívum a filmben, hogy a fiút házak tetején állva látjuk. Az őrangyalszerű figurát mindig lentről, Bailey szemszögéből látjuk, hiszen ez az ő története. (Ellentétben Wim Wenders angyalával, aki fentről pásztázza a kettészakított Berlint.)

Bird idegensége és mássága csak kihangsúlyozza a környezet durvaságát. Örülünk, hogy Bailey-nek segítője akadt, azonban a címszereplő (segítő szándékú) átváltozása erőltetettnek hat. A dokumentarista elemek használata és az amatőr szereplők bevonása mellett – amelyektől még mindig frissnek hat – a Bird mégis Arnold eddig legkimértebb és legkiszámíthatóbb filmje, a mágikus realizmus pedig ebben a formában mintha a rendező számára is idegen lenne. Nikiya Adams természetességének köszönhetően a Bird a kevesebb meglepetést tartogató történet ellenére is egy szívszorító és emlékezetes felnövéstörténet marad.