Lehatárolt, mesterséges élettér, melynek lakói látványul szolgálnak számunkra – ezek az akvárium jellemzői ugyan, de akár a film médiumának is megfeleltethetőek. Andrea Arnold rendezőnő azonban ennél tovább megy: azonos című filmjében az akvárium nem csak önreflexív motívum, hanem olyan átfogó metafora, amely kihat a tartalomra és a formára is.
A film főszereplője a 15 éves, nehezen kezelhető, hirtelen haragú Mia, aki anyjával és húgával él együtt állandó konfliktusok között. Amit a fejébe vesz, arról nem mond le, akármivel is kerül szembe. Az iskolából kirúgták és kizárólag a tánc érdekli: titokban egy üres lakásban gyakorol, és videókat néz, hogy fejlessze magát. Életébe anyja új barátja, Connor hoz változást, akitől ellenséges viselkedése dacára figyelmet kap. A férfi az első, aki hatni tud rá, de beköltözésével mindent felborít maga körül.
A történet lassan halad előre a fokozatosan átalakuló viszonyok bemutatásával. Középpontjában végig Mia áll, az ő szemszögéből vizsgáljuk a környezetét, a kapcsolatait, ennek ellenére nem érezzük a filmet személyesnek. A lány a nézőhöz hasonlóan kívülálló: barátai nincsenek, gyanakvó és látszólag az indulat az egyetlen érzelemi reakciója. Még a hozzá közel álló Connort is megfigyeli, nyomoz utána. Ugyan azonosulni nem tudunk vele, viselkedése mégis érthető: személyiségét nagyban befolyásolja a közeg, amelyben felnő, és erről eléggé árnyalt képet kapunk. A peremkerületi, zsúfolt épülettömbökben, szűk lakóterekben nem igazán van magánélet, a szomszédok a folyosókról, erkélyekről bámulják egymást. Anyja sem szolgál pozitív mintával: leginkább zavartalanul szeretné folytatni szabados életvitelét. Ez nem a lehetőségek világa; menekülési alternatívaként pusztán a tévé, az alkohol és a tánc jelenik meg. Mia már a körülményekből adódóan sem hozhat jó döntéseket.
A forgatókönyv nagyon pontosan adagolja a feszültséget, így a lassú változások ellenére végig fenntartja figyelmünket. A kamera leggyakrabban csak követi a lányt, az események csendben bontakoznak ki a szemünk előtt. Nincsenek hosszú párbeszédek, csak odavetett mondatok: a gyakori káromkodások és a családon belüli durva szidalmazás jól jellemzik a kapcsolatokat. Főleg a kishúg szájából bizarr ezt hallani, de nem hiteltelen, s a film amúgy kevés vicces pillanatai is neki köszönhetőek.
A szereplők közül kiemelkedik a Miát alakító Katie Jarvis, akire a rendező egy pályaudvaron bukkant rá. A színészi tapasztalat hiányát mégsem érezzük, melegítőnadrágba és kapucnis pulóverbe bújt szikár alakja szavak nélkül is minden kockán a világgal való szembenállását sugározza. A Connort játszó Michael Fassbenderrel nagyon jó párost alkotnak, kettőjük között sohasem állandóak az erőviszonyok, egyik karakter sem tökéletesen ura a helyzetnek. Ennek a játszmának eleve nem lehetnek nyertesei.
A formai megoldások még hangsúlyosabbá teszik a lehetőségek, távlatok hiányát. A szereplőkről leginkább félközeliket kapunk, akik mintha beszorulnának a megszokottnál jóval kisebb, szinte kocka alakú képkivágatba. A környezetnek csak részleteit látjuk, a figurák mozgástere behatárolttá válik, ami az idő előrehaladtával a nézőnek is egyre nyomasztóbb.
A kis képarány miatt állandóan tudatában vagyunk annak, hogy egy filmet nézünk, nem válunk a részévé. Kukkoló-szerepet veszünk fel, bámuljuk, ahogy a szépen fotografált képeken a szereplők egyre jobban belegabalyodnak az életükbe. Furcsa, kettős effektus jön így létre: a távolságtartás megmarad, de a film hatása alól mégsem tudjuk kivonni magunkat.