Kárpáti György Mór második nagyjátékfilmje a fiatalkori depresszióról és mentális zavarokról fest érzékien autentikus portrét. A Jövő nyár keserű „fel-nem-növés-történetének” allegóriái mégis csak a probléma felszínét kapargatják.

Egy drámatagozatos osztály nyári táborba indul az érettségi előtti évben. Az összeszokott csapathoz Anna, a tanárnő unokahúga is csatlakozik, ami hamarosan egy szerelmi háromszög kialakulásához vezet a lány, valamint a korábbi jóbarátok, a nyughatatlan Milán és a megfontoltabb Dani között.

Milán ráadásul elfojtott családi traumákkal és pánikrohamokkal is küzd. A depresszív hajlam különcködéseiben, művészi ambícióiban és nihilista stílusában is megmutatkozik. Szakadt nadrágján hatalmas lyuk tátong, több számmal nagyobb atlétája hanyagul lóg rajta, feje kopaszra borotvált, ellenvetést nem tűrő határozottsága pedig egyenesen Robert De Niro korai, kisstílű loser-gengszter karaktereinek végletekig feszülő indulatosságát idézi. Vele szemben a nyugodtabb és megfontoltabb Dani a hétköznapi normalitást testesíti meg konszolidált megjelenésével.

Amikor egy kirándulás során a szerelmi trió kiválik a csoportból, a külön út alatt nemcsak az erdő, hanem a lélek mélységei is feltárulnak. A jobbára hallgatag Anna nem rendelkezik önálló személyiséggel, karaktere a nézői azonosulást szolgálja, valamint mediatív szerepet tölt be a két fiú között. Az osztályhoz újonnan csatlakozva a közönséghez hasonlóan először ismerkedik meg a már összeszokott csoporttal és a tagok közötti dinamikával. A film rajta keresztül érzékelteti a mentális inga végletek felé történő kilengéseit, ahogy a tábor alatt történtek egyre inkább sodorják Milánt végzete felé.

A tábor alatt megvalósítani kívánt előadások úgyszintén a fiúban viaskodó kettősséget fejezik ki. A szerelmi darab terve Annával szövődő kapcsolatához hasonlóan a megváltás lehetőségét foglalja magába, Milán azonban a háttérben saját, horrorisztikus performanszát készíti elő, melynek ikonikus jelképe – a fiú mentális lebomlását kifejező, omladozó viskó helyszínén, a díszletként tervezett pókhálókon, valamint a különböző rémfilmes ikonográfiát megjelenítő jelmezeken és stíluson túl – egy áttetsző álarc.

A jelmez rendszerint valami elrejtésére szolgál, Milán állapota azonban olyan nyilvánvaló, hogy azt képtelenség elfedni. A maszk csupán torzítja a fiú arcát, ezáltal pedig sérült pszichéjét engedi láttatni. Készülő performansza segélykiáltás, amit ugyan mindenki hall, de senki sem ért igazán. A film táborozó fiataljai különböző képernyők szűrőin keresztül szemlélik egymást és a valóságot, míg Milán az igazi tájjal azonosul, a környezetére nyitott szemmel jár és felfedez. Álarcával viszont olyan kézzel fogható filtert teremt magának, ami az online tér deformáltságát is kifejezi.

Ez a kettőség ráadásul vizuálisan is kifejeződik. A kihelyezett kamerával szembenézve, mesterséges háttér előtt interjút adó szereplők később is visszatérő nyitósnittjei, valamint az osztályt telefonkamerákon és szelfibeállításokon át mutató jelenetek alkotnak kontrasztot az erdőben barangoló tinédzserek hármasának totáljai és a természeti képek között. A rengeteg fáinak labirintusa ugyanakkor hiába tereli a megtisztulást jelentő tó vize felé az eltévedő szereplőket, a cél elérése még a szerelem beteljesülésén keresztül sem jelent megnyugvást Milán számára. A többiektől elszakadó csapatnak másnap vissza kell térnie a városba és az éppen csak bimbózó kapcsolat lehetősége is örökre elvész.

A Jövő nyár a magyar generációs filmek eszköz- és motívumkészletének használata helyett az európai művészfilmek metaforikusságában keresi saját hangját. A kifejező formai megoldások érzékletes naturalizmusa ellenére azonban a megvalósított narratíva determinizmusa határozza meg a történetet. A végzetszerűség már a nyitójelenet rövid monológjaitól kezdve belengi az eseményeket. Bár a készítők felhívják a figyelmet egy fontos problémára, a depressziót és a mentális betegségeket megváltoztathatatlan tényként tárják a közönség elé: Milánt semmi és senki sem terelheti le az öngyilkosság felé vezető útról.

A befejezés traumaoldó szándéka a fiú performanszának egy évvel későbbi megvalósításán keresztül ugyan új megvilágításba helyezi a történteket, a film első felének személyességét felváltó kollektív nézőpont azonban kevésbé hiteles az előzményekhez képest. Az osztálytársak közvetlenül a kamerának osztanak meg egy-egy Milánnal közös történetet, melyek valóban árnyalják a fiú jellemét és kapcsolatát társaival, ezekből azonban egészen eddig alig lehetett sejteni valamit, így késői előadásuk hatása sem válik katartikussá. A barátok gyásza hiteltelen marad, mivel a film korábban csak felszínesen foglalkozott az egységes masszaként kezelt osztály tagjaival.

A Jövő nyár lírai kivetítése a témájául szolgáló problémának, a történetmesélési hiányosságok miatt azonban mégsem váltja ki a kívánt érzelmi hatást. A tragédia felé elkerülhetetlenül barangoló cselekmény irányváltása sokkal inkább eltereli a figyelmet a karakterekről, mintsem új szemszögből láttatja őket. A befejezéshez éppen olyan hiányérzet társul, mint amilyen űrt Milán hagyott maga után társai körében.