Az olasz mester legújabb filmje erőteljes és érzelmes romantikus thriller, amelyben a címbeli Bizalom a Szerelem, a Félelem és a Titok kegyetlen háromszögében őröl és őrlődik.
Az idei TIFF díszvendége és (nagyjából egyetlen) húzóneve Daniele Luchetti olasz filmrendező volt, aki életműdíjat vett át a megnyitón, és egyúttal elkísérte a 3×3-as szekcióban elhelyezett három alkotását – köztük a legfrissebbet, a Bizalmat. A forgatókönyvet Francesco Piccolóval közösen jegyző Luchetti Az iskola (La scuola, 1995) és a Hurok (Lacci, 2020) után harmadszor vitt filmre egy Domenico Starnone-regényt, és sikerült az adaptációt igazán erőteljes felütéssel indítania: egy kislány mosolya hatására egy férfi éppen meggondolja magát, talán mégsem ugrik le a sokadik emeleti ablakból – csakhogy hirtelen megjelenik mögötte egy nő, aki egy szempillantás alatt, meglepő vehemenciával segít neki megtenni a hiányzó lépést. Mi is történt itt pontosan, kik ők, mi közük egymáshoz, és hogyan jutottak el eddig – erről szól a filmdráma több mint két izgalmas órája.
Luchetti okosan felfűzött flachback-ekből, valamint fantázia és valóság határán táncoló jelenetek sorozatából építi fel különös romantikus történetét egy pedagógiai módszeréről híressé váló irodalomtanárról és hajdani diákjáról, egy szintén elismert matematikusnőről. Pietro (Elio Germano, akire Luchetti A testvérem egyedüli gyerek című bűnügyi vígjáték főszerepét is osztotta) félig-meddig ösztönösen, már fiatal tanárként a „a szeretet pedagógiáját” gyakorolja, amivel nem csupán diákjai rajongását sikerül kivívnia, hanem ellentétbe is kerül az iskolai oktatás autoriter formáját hirdető, inkább a félelemből származó tiszteletre építő, hagyományos pedagógiai irányzattal. A szembenállás világos leképezése egy vitajelenet, amelyben az ellenpólus egész pontosan megfogalmazódik egy diáklánnyal szemben, kb.: „ha maga gyűlöl engem, akkor jól végeztem a dolgom” (és ezen a ponton Luchetti máris kiegészítésként kívánkozik az Osztály, vigyázz! című, tavaly őszi körképünkbe, hiszen ez a friss olasz film egy következő színfoltot visz fel a közlemúltban az iskoláról/oktatásról elmélkedő, európai szerzői filmek amúgy is gazdag palettájára).
Osztály, vigyázz! – Az iskola a kortárs európai filmben
Az európai (szerzői) filmek az elmúlt években nagy figyelmet fordítottak az iskola intézményére. Magyar színtéren a közelmúlt két legnagyobb figyelmet kiváltó mozija (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) egyaránt az oktatási rendszer szűrőjén keresztül foglalkozott társadalmi törésvonalakkal, de német (A tanári szoba, Bachmann tanár úr és az osztálya), török (Elszáradt füvekről), francia (Az osztály) és román (Zűrös kettyintés, Érettségi) példákat egyaránt találunk. A következőkben – a teljesség és a témában releváns összes film megemlítésének igénye nélkül – a legfontosabb alkotásokban elemezzük a megjelenő oktatásképet, kitérve a tanárok és a diákok helyzetére, valamint arra is, hogy a művek mennyiben tekintik az iskolát a társadalmi beavat(ód)ás intézményének.
A szeretet-félelem ellentét másik aspektusával is megismerkedhetünk már a film első felében. Pietro a szerelmi líra tanítása közben fejtegeti diákjainak a szerelem fogalmának összetettségét az osztály élénk reakciói közepette, kedvenc tanáruk ugyanis – ars poeticájához híven – a kamaszok saját tapasztalataihoz közelítve, a lelkük irányából próbálja a tananyagot eljutni az elméjükig. Pietro hivatástudata arra is kiterjed, hogy néhány év múlva megkeresse a zseniális matekkoponyaként megismert egykori diákját, a kissé koraérett Teresát (Federica Rosellini), aki a gimnázium után kihullani látszik a rendszerből: egyetem helyett pinckérkedik. A célja rávenni, hogy folytassa a tanulmányait, csakhogy a kapcsolat jellege egy csapásra megváltozik, ábrándos diákszerelemből viszonzott felnőtti szerelemmé érik. Tanár és egykori diákja közötti kapcsolat az etikusság határán billeg, legalábbis úgy tűnik, Teresával ellentétben Pietro nem eléggé felnőtt ahhoz, hogy magában helyére tegye ezt a kérdést, és bármilyen erős érzelmek is fűzik össze kettejüket, és hiába teszik is meg egymás felé a lehető legőszintébb kitárulkozást – titkot cserélnek egymással –, a kapcsolatuk halálra ítéltetik, mint a Teresa hűtőjében felejtett, penészes citrom. (A „titokcserélő” játék két alkalommal ismétlődik még, s bár másodszor nyugtalanító, nem válik végzetessé, inkább a legelső titokra rezonál újra és újra.)
A filmet a legutolsó pillanatáig képes lendületben tartani ez a titokmotívum, ahogy a szerelem-félelem kettősség számtalan arca kibontakozik előttünk, egyre hosszabb olyan jelenetekkel tűzdelve, amelyekről nehéz azonnal eldönteni, hogy valóságosak-e, vagy csupán a fantázia szüleményei (s ezáltal megkérdőjeleződik a keretes szerkezetbe látszólag tökéletesen illeszkedő, legelső jelenet valóságértéke is). Amikor az életre szóló kötődés és az abszolút bizalom megpecsételéseképpen főszereplőink egymás fülébe súgták azt a két, nyilvánvalóan pusztító erejű információt, szimbolikus síkon a Szerelem és a Félelem közé csúszott a Titok, amely öregkoráig függ Damoklész kardjaként Pietro feje fölött: többször is a kétségbeesés határára (és a mélység peremére) sodorja az örök kérdés, hogy Teresa mikor semmisíti meg őt a titka nyilvánossá tételével.
Különös „háromszögtörténet” játszódik itt, amelynek a feszültségét csak a Bizalom oldhatná – ez azonban folyton meg-meginog a külön utakon haladó, mégis folyamatosan önmagát és egymást marcangoló Pietro és Teresa között. És rejtőzik itt még két másik „háromszögtörténet” is: a hagyományosabbik a részletesen árnyalt szereplők – a Pietro puhasága (milyen beszédes paradoxon név és jellemvonás között!), Teresa erőteljes és felkavaró jelensége és a feleség, Nadia tragikus jelentéktelensége és beteljesületlensége – között, a rendhagyóbbik pedig a két főszereplő és a folyamatos bizonytalanságban tartott, de rejtvényfejtésre mindig készen álló néző között, akinek azonban el kell jutnia a felismerésig: fölösleges minden agymunka, egyáltalán nem fontos, hogy mit súgott egymás fülébe a két szereplő abban a bizonyos esti jelenetben.
Luchetti filmjét nem lehet a végefőcím felgördülésével azonnal elengedni: míg ez az utolsó felismerés meg nem érik, dolgozni fog még a nézőben. Hogy mennyi ideig, az... titok.
