Ha jelenleg valaki román filmet nézne legálisan otthonról, akkor minden bizonnyal először a Cinepub platformon keresgél. A projekt alapítójával a Lynch halála utáni napokban ültünk le egy bukaresti kávézóban, a Cinepub kapcsán pedig sok minden szóba került, pl. Barry Gifford, Lynch egyik forgatókönyvírója, felemlegettük közös filmjüket is, beszéltünk a TIFF-ről, filmgyártásról és filmforgalmazásról, majd az egyetemi oktatásról. Mert ahogy ki fog derülni, minden mindennel összefügg.
Már gyerekkorodban közel kerültél a művészetekhez, ismerted a színházi és a filmes világot is. Egyenes út vezetett a filmhez?
Apám, Ghebal (George) Georgescu nagyon tehetséges színházi rendező volt, de esélye sem volt a sikerre, ugyanis nem volt hajlandó belépni a pártba. George Vraca (1896–1964) színművész és Emil Botta (1911–1977) író, költő, színész tanítványa, Liviu Ciulei csoporttársa és barátja volt. Középiskolásként már a bufteai filmgyárnál dolgozgattam, Ion Ion segédrendező mellé osztott be Andrei Blaier, aki apám tanítványa volt. 1985-ben felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendezői szakára, de természetesen nem jutottam be: akkoriban nagyon kevés hely volt és azok nagy része már „foglalt” volt a rendszert kiszolgáló személyek gyerekeinek. Katonaság után a bölcsészkarra mentem, majd a rendszerváltás után elvégeztem a filmológiát a Színház-és Filmművészeti Egyetemen [UNATC], itt George Littera, Florian Potra, Dumitru Carabăț és Manuela Cernat voltak a tanáraim. Így gyakorlatilag azóta is az egyetemen vagyok, most már tanárként. Írni szerettem inkább, ezért választottam a forgatókönyvírást, és nem a rendezést: azt reméltem, hogy többet írok majd, mint amennyit rendeznék. A 90-es évek elején viszont nagyon kevés film készült, a szakma átalakulóban volt, kereste az új utakat.
Ezért váltottál a reklámszakmára? Valamelyest kényszerből?
Igen. A csoporttársaim nagy része is ezt csinálta: Tudor Giurgiu, Radu Muntean, Tudor Lucaciu operatőr, Șerban Alexandrescu, Mircea Stăiculescu. Sokan a sajtóban kerestek állást újságíróként, de ott kevés pénz volt. Nekem volt vagy három állásom is, a Noul Cinema, a România Literară és a Pro Cinema folyóiratoknál. De a pénz a reklámból jött.
Van-e még szükség forgatókönyvírókra? Azért is kérdezem, mert te pont ezt tanítod az egyetemen. A legtöbb itteni rendező saját forgatókönyv alapján dolgozik, vagy irodalmi művet adaptál…
Bonyolult kérdés. Nem válaszolhatok nemmel, mert én pont azt tanítom, ugye…, de Romániának nincs igazi filmipara és talán nem is lesz soha.
De ez talán nem is olyan nagy baj…
Egyrészt persze, igazad van, mert épp ezért tudott kitörni és felmutatni néhány nagyon érdekes alkotást. A román film és az újhullám sikere is a nélkülözésnek és a hiányosságoknak köszönhető. Nem feltétlenül egy előre meghatározott vagy átgondolt stilisztika eredménye, hanem a hiányé, a megszorításoké is. Persze, vannak kivételek, mint pl. Cristi Puiu, aki tudott erre építeni. De a román filmek nagyrésze valóban szerzői film. Kevés rendező dolgozik forgatókönyvíróval. Nem létezik olyan író, sem forgatókönyvíró, aki kizárólag csak az írásból élne.
Olyan gyorsan változik a világ. A Cinepub is ilyen meggondolásból is született, mert hiszek abban, hogy a kulturális termékek, a film iránti megbecsülésnek változnia kell. Tudatában vagyok, hogy nem fognak törvényt hozni erre, de nem lehet a végtelenségig továbbmenni ezekkel a szerződésekkel, jogdíjakkal, szerzőkkel… mintha bezárnánk a művészetet egy galériába és kidobnánk a kulcsot az ablakon. Ahogy a festészet nyilvános, elérhető bárki számára, a film is ilyen kellene legyen. Ahogyan a könyvek is.
Több, mint 30 éve vagy az egyetemen – miután végeztél, máris ott tartottak tanítani. Sikerült reformokat végrehajtani az egyetemen, az oktatási tantervekben? És mennyit változott a három évtized alatt a tanítás?
Amint mondtad, én igazából el sem hagytam soha az egyetemet. Carabăț professzor már diákkoromban felkért tanársegédnek, majd asszisztensnek, lektornak, és élete végéig barátok maradtunk. Nagy pedagógus volt, és szerintem a legnagyobb elméleti tanár. Ezért is hiba lenne teljesen elfelejteni a történelmet. Hiába szidjuk mindig az „átkost”, mert voltak akkor is jó dolgok – pl. a nagyszerű tanárok, a remek pedagógiai módszereik. Mély gondolkodású, nyitott emberek voltak, ma már egyre kevesebb az ilyen nagy formátumú pedagógus. Úgy tűnik, hogy minél nagyobb az információhoz, a kritikai gondolkodáshoz való hozzáférésünk, annál kevesebbet gondolkozunk.
Én eléggé kritikus vagyok magammal szemben, soha nem vagyok elégedett, de merem hinni, hogy részben az én hozzájárulásommal is sok minden változott az egyetemen. Először is az, hogy maradtam, hogy tűrtem, kivártam, hittem a változásban. Ahogy most kinéz az intézet, nagyrészt nekem köszönhető, továbbvittem elhunyt tanáraim gondolatait, a nagyvonalúságukat. Ugyanakkor nem fordultam el a fiataloktól sem, segítettem nekik, ahol csak tudtam, doktorátusokban, asszisztensi helyek kialakításában. Világszinten is helyt állunk, kialakítottunk egy komoly tantervet, bevezettük pl. Steven Maras módszereit, aki a történeten, elméleten és gyakorlaton keresztül beszél a filmforgatókönyvekről. [Steven Maras a University of Western Australia egyetemen újságírást és kommunikációtudományt tanít; könyvei: Objectivity in Journalism (2013), Ethics in Screenwriting: New Perspectives (2016), Screenwriting: History, Theory and Practice (2009), utóbbi magyarul és románul is megjelent, maga Lucian Georgescu fordította – szerk.]. Bevezettük a kreatív írás tanítását, a forgatókönyvírásét és -fejlesztését, ezek lényege, hogy a fiatalokat az írás útjára tereljük. A mesteri tanulmányok tantervét is újraalkottuk. Szerintem az írás folyamata, a történet fejlesztése egy személyes téma, ez kell ahhoz, hogy maga a film is személyes kell legyen – így születnek a szerzői filmek, és visszatérve az előbbi mondatodhoz: talán tényleg jobb így, hogy nincs a szó szoros értelmében vett filmiparunk.
Említetted, hogy nem vonzott a filmrendezés, mégis rendeztél egy játékfilmet. Mi a története a Kísértet-apa (Tatăl fantomă) című filmednek?
Hú, ez nagyon rég volt. Barry Giffordhoz, Lynch forgatókönyvírójához kapcsolódik. [Barry Gifford: Veszett a világ / Wild at Heart, 1990, Hotelszoba / Hotel Room Trilogy, 1993, Útvesztőben / Lost Highway, 1997]. Szóval 2003-ban Tudor Giurgiu elhívott a TIFF-re, hogy forgatókönyvírói szemináriumot tartsak Barryvel, akit én már akkor is nagyra tartottam, nagy road movie-rajongóként is. Két autóval indultunk Bukarestből, egy adott pillanatban átültem a Marcel Iureș kocsijába és beszélgettünk. Marosvásárhelyen aztán jól eltévedtünk. Zuhogó eső, árvíz nehezítette az utat, így késő este érkeztünk meg Kolozsvárra, ahol már javában zajlott a parti. Kerestem Barryt, de kiderült, hogy már lefeküdt. Hirtelen elment a kedvem a másnapi közös előadástól, hiszen nem is ismertem még Barryt, aki már akkor sztár volt. Ugyanezzel a gondolattal keltem fel másnap reggel, hogy én ezt most kihagyom. De a reggelinél megláttam ezt a nagyon szép, szürkés hajú, Hawaii-mintás inges férfit, tisztára amerikai kinézetele volt. Bemutatkoztunk és így indult a sok éven át tartó barátságunk. Ha már meghívást kapott ide, Barry a felmenőit is fel akarta kutatni, ugyanis tudomása szerint apja felőli ősei bukovinai zsidók voltak. Felajánlottam, hogy szívesen elviszem őt és gyerekkori barátját, asszisztensét, Vinnie Deseriót is.
Mint egy fikciós film, olyan utazásunk volt. Székelyföldön is jártunk – ha jól emlékszem, Csíkszeredában egy vadonatúj szállodában éjszakáztunk. Olyan volt, mint Kubrick filmjében, a Ragyogásban: rajtunk kívül senki sem volt ott, és vagy öt pincér ugrándozott körülöttünk éjfélkor. Két marcona székely férfi is bejött a vendéglőbe, óriási fejsze volt az egyiküknél és pálinkát kértek. Barry aztán ezt a jelenetet bele is írta egy könyvébe. És akkor ott, ugyancsak Székelyföldön kísértetet is láttunk az út közepén, és tudom, hogy hihetetlennek tűnik ez az egész, de ilyen volt Barryvel az út. És a közös napjaink is ilyenek voltak, amíg hegyeken át utaztunk, hogy megkeressük a Stein család nyomait. Bukovina közepén, egy motelben szálltunk meg, kint ugattak a kutyák és éjjel egyszercsak megjelenik az ajtómnál Barry sápadtan, kezében egy papírlappal, és azt mondja: ha megszorulsz, ezt eladhatod bármelyik amerikai irodalmi múzeumnak, de 10 000 dollár alatt semmiképp ne válj meg tőle. Egy verset írt nekem, Eurüdiké Erdélyben címmel, őrzöm most is.
Aztán egy bukovinai zsinagóga belső falán megláttuk felírva a Stein nevet, és kérdeztem, kimegyünk a temetőbe? Ő azt válaszolta, hogy nem, nem akarja tudni, hogy a Stein nagyapja ott van-e eltemetve, mert a rejtély jobb, mint a valóság – és ez tulajdonképpen Barry irodalmának az alapja. Ez volt a Lynchcsel való együttműködésük alapja is, Lynch is hitt a rejtelmességben. Kérdezték tőle, hogy mit jelent az a kis törpe a Twin Peaksben, ő meg azt válaszolta, hogy miért kellene megmagyarázni mindent? Kell legyenek rejtélyek, titokzatos, magyarázhatatlan dolgok is egy filmben.
És akkor innen jött tulajdonképpen az ötlet a közös filmre?
Igen, sok-sok év után. Én igazából dokumentumfilmet akartam forgatni Barryvel, de aztán elvetettük az ötletet, és akkor már fikcióban gondolkodtam, a forgatókönyvet természetesen én akartam írni, a rendezést egyik barátomra, Ovidiu Bose Paştinăra bíztam volna. És, hogy kontrollom legyen fölötte, bevállaltam a producerséget is, és pályáztam az Országos Filmközponthoz (CNC) – ugyanabban az évben, mint amikor Cristi Puiu is a Lăzărescu úr halála filmtervével. Mindketten a vonal alatt voltunk, ő az első kieső volt, én a második. De Cristi berontott az akkori kultuszminiszterhez, Răzvan Theodorescuhoz és kisajtolt valami pénzt. Ő akkor meg is csinálta a filmet, én meg vártam még pár évig, közben tartottam a kapcsolatot Barryvel. Mindeközben össze is szólalkoztunk, ő valamilyen nagyon amerikai történetet képzelt el, én meg inkább balkáni stílusút, olyan kusturicásat, abszurd, dadaista történetet, mint amilyen a világunk maga.
Amikor megkaptam a támogatást, kiderült, hogy Bose a halálán van, nem sokkal később el is hunyt. Akkor fel akartam adni az egészet, de Barry, meg a neki már kifizetett társforgatókönyvírói pénzek miatt mégis vállaltam. Úgy éreztem, hogy megbüntettek a rendezéssel. És akkor találkoztam Joachim von Vietinghoff producerrel [Tarr Béla Sátántangó, A londoni ember, Werckmeister harmóniák című filmjeinek a producere – szerk.], aki azt mondta, hogy nincs más választásod, annyira személyes ez a történet, annyira összenőtt már veled, muszáj neked rendezned. Én rettegtem az egésztől, a rendezés idegen volt számomra. Joachimnak köszönhetően Barryvel is kibékültünk, aki aztán játszott is a filmben, egy amerikai férfit alakított, Budapesten forgattunk vele. Teljes csőd volt a film, nem volt sikere, leginkább improvizáción alapult, angolul beszélnek benne. Nemrég újranéztem, és ahhoz képest, hogy régebb gyűlöltem, most már nem utálom annyira, kibékültem vele, elfogadtam a hibáival együtt. Merthogy nincs tökéletes film. A Kísértet apa el lett temetve, de most tanárként néha megmutatom a diákjaimnak, mert egy kudarc története, amiből lehet tanulni. A személyes kudarcokból lehet a legtöbbet tanulni.
Sikertelen próbálkozás – Lucian Georgescu: Tatăl fantomă
Ha a saját rendezőink is olyan kliséken keresztül ábrázolják az országot, mint vámpírok és lerobbant posztkommunista helyszínek, akkor ne csodálkozzunk majd, ha ezek a jellemzők „természetessé” válnak Romániával kapcsolatban. Lucian Georgescu ugyanis teljesen lebutítva jeleníti meg az országot és az embereket. Ha legalább viccesen tenné, akkor rendben is lenne, de csak próbál vicces lenni.
A forgatás felénél szinte lebénultam, Németországban műtöttek, csavart tettek a hátgerincembe, aztán amikor visszakerültem és megnéztem a nyersanyagot, depressziós lettem, úgy éreztem, hogy semmi nem működik. Joachim javaslatára beiktattunk még néhány pótforgatást és 2011-ben lettünk végül meg a filmmel. Jött a következő akadály: nem volt, aki forgalmazza. És bár én már értettem valamelyest a marketinghez, mégsem tudtam becsülettel útjára indítani a filmet. Így jutunk el megintcsak a Cinepubhoz – mondtam már, hogy minden mindennel összefügg.
A legnagyobb tévedésem a TIFF-es premier előtti vetítés volt. A román újhullám akkor lett felkapott, a kritikusok pedig darabokra szedték a filmem, mert semmiben sem hasonlított az akkori román alkotásokra. Azóta már megtanultam, hogy a román filmeket ki kell küldeni a világba, a nemzetközi fesztiválokra, s csak utána kell hazahozni. Ezt a filmet meghívták ugyan néhány fesztiválra, de gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. A kényszer vitt a rendezésre, a producerségre, mindent végigcsináltam, amíg rá nem jöttem, hogy az igazi játékmesterek tulajdonképpen a forgalmazók. Az ügynökök döntik el az alkotás és a művész sorsát is. Ezek a hölgyek és urak, akiket Berlinben meg Cannes-ban kell körüludvaroni, etetni-itatni – na, őket kell ismerni, velük kell jóban lenni. És kell némi szerencse is hozzá, nem tagadom. De ha a kontrollt elveszíted a filmed fölött, onnantól fogalmad sincs, hogy kik és hányan nézik meg, hogy DVD-re kerül-e vagy nem, hogy milyen felületekre teszik fel és mennyi ideig tartják ott.
És jöjjön még egy fikcióba illő részlet. A TIFF után, 2013-ban meghívtak az Egyesült Államokba, különböző egyetemeken előadni és levetíteni a filmet, Ohióba, Cincinnatibe, Chicagóba. Az ohiói állami egyetem kampuszának art nouveau-mozitermében együtt néztük meg a diákokkal a filmet, a végén odajött a mozigépész, hogy szeretne beszélgetni még velem. Órákig társalogtunk a filmemről, az amerikai moziról, sok mindenről – csodás este volt, mintha a Cinema Paradisóban lettünk volna. Meglepett, hogy mekkora filmes műveltsége van. A végén mondja a gépész, hogy van egy probléma: holnap estére a Columbusban található Wexner Center for the Artsban [az egyetem „multidiszciplináris, nemzetközi laboratóriuma a kortárs művészet bemutatására és fejlesztésére” – szerk.] lesz vetítése a filmemnek, de nagy valószínűség szerint gyorspostával nem érnek időbe oda a filmtekercsek, így nekem kell őket elvinni. Én autót béreltem, mert szerettem volna látni ezt-azt, főként Ohióban, mert Jarmusch ott forgatta a Florida, a paradicsom (Stranger Than Paradise) című filmjét, így betettük a csomagtartóba a filmtekercseket – nehezek voltak és nagyok.
Elindultam és mentem, mentem, alig egy órával a vetítés előtt érkeztem meg. Alig találtam parkolót, és elindultam a vetítőterem felé, amelyről kiderült, hogy több kilométerre van. Ott cipeltem a tekercseket, talpig öltönyben, a nagy melegben és egyszercsak azt éreztem, nincs tovább. Letettem a tekercseket, leültem a földre, a frissen csavarozott hátgerincemmel, és azt éreztem, hogy fizikailag is fáj a filmem. Én ott és akkor forgalmazó is voltam, a saját filmemet cipeltem egyik moziból a másikba. Ez egy igazi filmes története: aki az ötlettől a megvalósításig végig maga csinál mindent, még cipeli is a filmjét, szó szerint és jelképesen is. S akkor belém hasított, hogy én ennél többet nem tudok már tenni a filmművészetért. Kétéségbeesetten eszméltem rá, hogy pár tekercs filmmel a kezemben nem tudok harcolni az ügynökök által uralt kereskedelmi univerzum ellen.
És megint bejön a Cinepub. Véletlenül találkoztam a Google kelet-európai igazgatójával – egy lengyel fickó volt –, akinek mondtam, hogy jó lenne, ha minél többen látnák a filmem, mint ahogy minden (román) filmet jó lenne, ha sokan látnának – erre ő azt mondta, hogy ott a YouTube, oda fel lehet tenni bármit. Beszélgettünk, amikor csak úgy bedobta, hogy de miért nem csinálsz egy kimondottan román filmes csatornát? S akkor láttam magam előtt a sok vitát, haragot, irigységet, ami a román filmszakmát jellemzi, s egyáltalán nem volt kedvem győzködni senkit, meg egyáltalán társalogni bárkivel is. Node, felvetette, hogy pro bono, önkéntesen is lehet csinálni. Szóval ez az eredete a Cinepubnak, egy ingyenes, de teljesen törvényes platformnak, amelynek az alapító okiratát golyóstollal írtuk alá. Elképzelhetetlen, nem? Egy magányos filmes elkeseredettségéből a Cinepub egy nyitott, kollektív projekt, kulturális kibuc lett, ahol az alkotók szélesebb közönséghez juttathatják el műveiket.
A filmkészítők megértették a platform célját; híresek vagy ismeretlenek, klasszikusok vagy modernek, idősek vagy fiatalok – mindannyian szembesültek valamikor ugyanazzal a problémával: miért kell művészetet csinálni, ha a nyilvános hozzáférés korlátozott és szigorúan kereskedelmi irányultságú? Szeretünk büszkék lenni arra, hogy „költők nemzete” vagyunk, amit az a szerencsétlenség ért, hogy a nagy birodalmak „kereszteződésében” született. A mainstream sajtó elkezdte követni a román filmesek fesztiválsikereit, ahogy tette azt egykoron a labdarúgó-válogatottal is. A „költők nemzete” időközben a „díjazott filmesek nemzete” lett, pedig maga a filmiparunk szinte nem is létezik.
Értsem ezt úgy, hogy a platform teljesen költségvetés, illetve támogatás nélkül működik?
Nincs költségvetésünk, sem támogatásunk a kisebb adományokon és a CNC meg az UCIN [Romániai Filmművészek Szövetsége – Uniunea Cineaștilor din România] által támogatott projekteken kívül, de ezek nagyon kicsi összegek. Az egyetlen anyagi juttatásunk a hirdetési bevételekből származik, amit a Google ad. A szerkesztőség öt munkatársból áll, mellette két külsősünk foglalkozik a jogi és a gazdasági problémákkal. Körülbelül két éve tervezzük a megújulást és már dolgozunk is rajta, egy éven belül remélhetőleg meglesz az új honlapunk és egy applikációnk is. A filmek önkéntességi alapon kerülnek hozzánk – mindegyiknek külön engedélye van, hogy Románia-, Moldva- vagy világszinten nézhető legyen. A játékfilmek esetében közvetlenül a forgalmazókkal tárgyalunk. Az első film a Cinepubon Adrian Sitaru Házi Á(lla)tok (Domestic) című filmje volt 2015-ben, és én végtelenül hálás vagyok neki, amiért megtörte a jeget, Adriant tartom a Cinepub keresztapjának vagy násznagyának. Szerződéseink vannak olyan fontos romániai forgalmazókkal, akik már nem rendelkeznek exkluzív jogokkal vagy SVOD-kötelezettségekkel. [Az SVOD, azaz Subscription Video On Demand egy olyan platform, amely teljes hozzáférést biztosít a nézőknek egy videótékához meghatározott havi, heti vagy éves ismétlődő díj ellenében, mint pl. az Amazon, Netflix, Max, Hulu etc. – szerk.]
Életet adó (állat)halálok – Adrian Sitaru: Domestic
Nem tudom, meg lehet-e unni valaha a román filmeket. Azt sem tudom, hogy elérhetnek-e a román filmek arra a szintre, hogy különösebb, fesztiváldíj által generált csinnadratta nélkül is megtöltsék egy hazai kisváros közepes mozitermét. Azt viszont igen, hogy Adrian Sitaru Domestic című nagyjátékfilmjével megérdemelné utóbbit.
Teljesen törvényesen működünk, a régi román filmeket a CNC-től és a Nemzeti Filmarchívumtól (ANF) kapjuk, most például olyan alkotások kerülnek fel nemsokára, akikről nem is tudom, hogy kik hallottak. Például Ada Piștiner vagy Felicia Cernăianu filmjei: ők inkább dokumentumfilmeket készítettek, de játékfilmet is rendeztek és mások alkotásaiban is közreműködtek. Klasszikusok és kortárs alkotások egyaránt megtalálhatóak nálunk, angol feliratozással. A diákfilmek az egyetemeken keresztül jutnak el hozzánk, egyezményeink vannak az UNATC-vel és Babeș-Bolyaival is. Rövidfilmeket és dokumentumfilmeket akár az alkotóktól is elfogadunk, egyszerűen felveszik velünk a kapcsolatot, mi megnézzük és amennyiben arra érdemesnek találjuk, felkerül az oldalra.
Nem akarunk kizárólag remekműveket mutogatni, végülis ez az egyetlen platform, ahová a függetlenek is felkerülhetnek. Pl. Dan Sociu költő kísérleti filmjét is lehet látni – hol máshol nézhetné meg bárki is, ha nem a Cinepubon? Ha egy alkotó, vagy forgalmazó időközben el tudja adni a filmjét egy fizetős streamingre, mi azonnal levesszük az oldalunkról. Mi nem akarjuk feladni az ingyenes státusunkat, mert ha átmegyünk VOD-be, akkor pont olyanok leszünk, mint akiket azért kritizálunk, hogy csak pénzért nyújtanak szolgáltatást. Ha mégiscsak változtatni kényszerülünk valamikor, olyan hibridben gondolkozunk, ahol nem kell sokat fizetni egyes tartalmakért, vagy ahol már nemcsak filmet mutatunk, hanem ehhez kapcsolódó más tartalmakat is. Szűk réteghez fog szólni, nem a nyereség hajt, s ha lesz is ilyen szolgáltatásunk, akkor az csak azért lesz, mert egyes filmeket csakis ilyen formában tudunk majd bemutatni.
