A Magyarországról származó, és áttételesen Romániából indult vérbeli forgatókönyvszerző Pressburger egyike azoknak a magyaroknak, akik emigrációban a világ filmgyártásának élvonalába kerültek.

A címként használt töredéket Billy Wilder írta le a Pressburger Imréről szóló életrajzi könyv előszavában, és a teljes gondolat így hangzik: „Nagyon ritka, hogy valaki filmesként úgy szerezzen nevet, hogy megtartja a saját hangját. De Emeric, úgy gondolom, rendelkezett azzal az intelligenciával és kitartással, hogy a múzsák homlokon csókolják”. A Magyarországról származó, és áttételesen Romániából indult vérbeli forgatókönyvszerző Pressburger egyike azoknak a magyaroknak, szűkítéssel: azoknak a magyar zsidóknak, akik emigrációban a világ filmgyártásának élvonalába kerültek, és mindmáig kitüntetett szerepet visznek a filmművészetben, munkásságuk pedig a mozgóképkultúra 20. századi fejlődésében meghatározó.

Pressburger nélkül például Martin Scorsese sem ugyanaz az alkotó lenne, akit azért csodálunk, amiért. Más filmsztárok és filmes szakemberek életműve Zukor Adolf, William Fox (Fuchs Vilmos), Rózsa Miklós, Csupó Gábor befolyásától gazdagodott. Ők azok, akiknek életrajzát eddig a pontig a Takó Sándor és Kollarik Tamás vezette Film Hungary kiadó gondozta a Magyarok Hollywoodban könyvsorozat keretében, és reméljük, további alkotókról és filmiparosokról is készül hasonló. Amint az a Pressburger-életrajzot felütve rögtön kiderül, a Film Hungary által lebonyolított Magyarok és Hollywood programot a Magyar Nemzeti Bank támogatja. Innen is kívánok a gyümölcsöző együttműködésnek további szép eredményeket.

A Pressburger-életrajz nem előzmény nélküli, nem első változata a Kevin Macdonald által összeállított retrospektívnek, fordítás csupán, de első magyar fordítás, aminek újdonságértéke ilyformán elvitathatatlan. Macdonald, aki Pressburger unokája, maga is világhírű és roppant népszerű filmszakember, rendező, író, producer, skót, és még 1994-ben kihozta az Emeric Pressburger – The Life and Death of a Screenwriter c. biográfiát angol nyelven, amellyel nagypapájának állított méltó emléket (testvére Andrew Macdonald, a Trainspotting producere volt, többek között). A Pressburger-könyv ízig-vérig profi munka, a narratív szövegtest roppant szellemes – és szellemességében logikus – szerkezetet kapott, a könyv végén teljeskörű filmográfia és vegyes személynév-filmcímmutató gazdagítja az összképet. A magyar változatba sajnos ez utóbbiak nem kerültek be, ami csökkenti a munka tudományos jellegét, cserébe viszont kárpótol Hubai Gergely remek fordítása.

Szerkezetét tekintve tehát ránézésre is megállapítható, hogy egyszerre szellemes és logikus. A négy nagyfejezet címe ugyanis nevek, mégpedig ugyanaz a név, de más nyelven: Imre, Emerich, Emeric, Richard Imre. Ettől logikus tehát, attól, ahogyan Pressburger Imre országváltásait kottázza: Magyar-, Német-, Franciaország, majd Anglia, kis hollywoodi kitérővel. Ettől válik szellemessé, mert nem az országok, hanem a névcserék sorjáznak, ami implicit a határátlépést, a félfenekű honosítást érzékelteti. Mert Imre soha nem vált sem németté, sem franciává, sem angollá, végig megmaradt magyarnak, amit négy szenvedélye is remekül, mondhatni szinte közhelyesen alátámaszt: a magyaros ételek, a klasszikus zene, a nők és a foci. Ezekért rajongott, ezekért élt, tulajdonképpen.

Imre-Emerich és további változatai nem vezetett naplót, illetve kevés naplóbejegyzése ismert, cserébe viszont nagyokat mesélt unokáinak az emigráció első 10 évéről, legtöbbször evés közben. Életének későbbi időszakait a vele együtt dolgozó filmesek dokumentálták önéletrajzukban, s az életrajzlyukakat azok a személyek töltik ki róla szóló történetekkel, akik a részletekért a világot körbeutazó Macdonald kérdéseire válaszoltak. Macdonald így pontosan követni tudja a forgatókönyvíró életstációit, és remekbeszabott hosszú anekdotákkal lazítja a sok esetben veszélyekkel, éhezéssel, parkokban és „kötélen” alvással terhelt életutat. A családtagokat, neves filmeseket, különféle iparosokat, barátokat és magát Imrét is megszólaltató életrajz rendkívül eklektikus elbeszélésformában tárul az olvasó elé, amelyet időszakosan forgatókönyvrészletek, váltott levelek, újságban megjelent kritikák szövegei és Macdonald politikai helyzetelemzései, valamint jellemrajzi, kissé pszichologizáló beszúrásai tovább lazítanak, így válhat a gazdag körkép önmagán is túlmutató, pompás alapossággal dokumentált, profin felépített életrajzzá. Macdonald is téved időnként, például abban, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchiát már a 18. századtól emlegeti, de ezt elnézzük neki.

A majdani olvasók műélvezetét a világért sem kívánom elrontani, viszont pár apróságot mindenképpen kiemelek, kedvcsináló gyanánt. Pressburger Imre József zsidó gazdatiszt egyetlen gyermeke, Miskolcon született 1902. december 5-én. A család nyolc évvel később Szabadka mellé költözött. A városnevek ellenére a fiú gyermekkorát paraszti környezetben töltötte, iskolába Szabadkán járt, később Temesváron. Itt érte az első világháború, majd a lába alatt a határ odébb mozdult, és középiskoláit Romániában fejezte be. Állampolgárságot nem szerzett, amiből a későbbiekben több bonyodalma származott. Viszontagságos körülmények között utazott Prágába, műszaki egyetemet kezdett, hallhatta Einsteint előadni, onnan Stuttgartba ment, majd Berlinbe. Állandóan szerelmes volt, több lánnyal folytatott viszonyt, de az állásszerzés és -megtartás nehezen ment a háború következményeit nyögő Németországban. Lassan tanult meg németül. Annyira azért nem lassan, hogy németül írt novelláival ne házaljon újságoknál, első sikerét 1928-ban érte el, amikor a Berliner Zeitung egyiket leközölte. Addig azonban, és rövid ideig ezt követően is, pokoli volt élete a nagyvárosban, amiről a Pénztelenül az állatkertben fejezetben (54. o.) felhőtlenül könnyedén mesél unokájának, amit ő le is jegyez egyes szám első személyben. Az elbeszélés innen tovább ismét egyes szám harmadik személyre vált, és Imre, párdon: Emerich élete is gyökeres fordulatot vesz, mivel az UFÁ-nál (Universal Film AG) megkapja élete első forgatókönyvírói megbízását, a dramaturgiai osztályon dolgozik, és találkozik Robert Siodmakkel, Billy Wilderrel, illetve számos más filmkészítő iparossal. A 30-as évek közepe-vége Berlinben viszont egyenesen életveszélyessé válik a zsidó származású forgatókönyvíró számára, és nem kis izgalmak árán Franciaországba távozik.

Pressburger és Michael Powell

Nagy sikerei azonban a második világháború idején, Angliában következnek be, és főként a Korda Sándor vezette London Films járul ehhez hozzá, majd a saját alapítású The Archers filmgyár, de legfőképpen a Michael Powell brit rendezővel együtt jegyzett 20 film, köztük is leginkább a Blimp ezredes élete és halála (1943), a Vágyak szigete (1945), a Fekete nárcisz (1947), a Piros cipellők (1948), és a sor szabadon folytatható. Az 50-es és 60-as években saját gyártásba fogott, szakmailag szakított Michaellel, de a korábbi sikerek szintjére már nem tudott emelkedni. Macdonald könyve is a leghosszabb, legrészletesebb időszakként a 40-es évek gyártási, dilemmázó, de sikert sikerre halmozó korszakát bontja ki, hangsúllyal Micky és Imre, a homlokegyenest eltérő jellemekkel megáldott, de egymást szinte házastársi ragaszkodással övező két ember kapcsolatán.

Macdonald könyve könnyed, mindazonáltal gazdag, és helyenként roppant mulatságos vagy egyenesen szívet tépő olvasmány. Ajánlom Beethoven, Schubert, Mozart, Ditters és Haydn hallgatása közben lapozni, ahogy a nagy romantikus, maga Pressburger is tenné, pulykák és paprikások fogyasztása közben, rátekintéssel időnként a napilapi sportrovatra, az unoka zsebpénzébe való vaskos bepótlással, a régi időkön elmerengve, amikor még a filmek az okos történetmesélés kedvéért születtek, eredeti ötletből, izzasztó beszélgetések során, éjszakába nyúlóan.