A Kincs a múltból az eredeti írója és a rendezője számára is erősen személyes töltetű, ezért mintha elfelejtene kifelé szólni.
Julia von Heinz idén befejezte Utóhatás-trilógiáját: a holokauszt maradandó következményeit feldolgozó filmek záródarabja, a Kincs a múltból a Berlinálén debütált. Ez alkalommal Lily Brett Too Many Men című könyvét adaptálta, aki szintén sokat foglalkozott a holokauszt-túlélők leszármazottainak problémáival, hiszen maga is közéjük tartozik. A szerző szerint – akinek ez a negyedik könyve a témában – a népirtás korszaka egy elvont, árnyas fogalom a második és harmadik generáció, vagyis azok számára, akiknek szülei vagy nagyszülei átélték a II. világháború borzalmait. Ez a korszak az utódok által ugyanis egyáltalán nem vagy nehezen érthető meg, elvégre az érintettek nem szívesen beszélnek róla. Ruth és Edek Rothwax, a történet főhősei épp ezért indulnak lengyelországi útjukra: a férfi minden ellenérzése dacára újra felkeresi lányával fiatalkorának meghatározó helyeit, azonban úgy tűnik, a felidézett kedves és kegyetlen emlékek egyre távolabb sodorják őket egymástól.
Ruth (Lena Dunham) transzgenerációs traumáitól hajtva keresi fel apja, Edek (Stephen Fry) egykori lakását, a valaha a Rothwax család tulajdonában álló gyárat, valamint látogat el Auschwitzba. Az ilyesfajta utazás visszatérő elem a leszármazottakról szóló vagy általuk írt elbeszélésekben, hiszen legtöbbjük elhunyt rokonának nincsen sírhelye, így ezek a színterek válnak emlékhelyekké. A későbbi nemzedékek ezen állomások felkeresése révén próbálják demisztifikálni a múltat, és értelmet adni a sokkoló történeteknek. A Ruth és Edek közötti kissé kínos kapcsolat csak részben köszönhető annak, hogy alapvetően elhidegültek egymástól az évek során (kifejezetten az anya halála után), a közöttük létrejött passzív viszony sokkal inkább a történelem és a jelen találkozásának feszültségéből adódik. A gyermek kétségbeesetten keresi a magyarázatokat, míg a túlélő szívesebben felejtene.
Ezt a kettőséget a filmben megjelenő nyelvi korlátok szintén hangsúlyozzák: Edek évek múltán is otthonosan mozog hazájában, joviális, élénk ember benyomását kelti, aki lépten-nyomon új ismeretségeket köt. Ezzel szemben a dühtől forrongó Ruth-nak folyamatosan szüksége van a fordításra, kiszorul ebből a számára idegen kultúrából, vagyis olyan tapasztalás és tudás hiányától szenved, ami miatt soha nem értheti meg, milyen lehetett ott élni a német megszállás alatt. Az egyedülálló nő a gyökereinek megismerésétől várja a megnyugvást, holott – ahogy a cselekményt alkotó fizikai és lelki zarándoklat során apja is rávilágít – saját magát korlátozza. Ruth annak szentelte felnőttkorát, hogy egy nálánál stabilabbnak hitt ember benyomását keltse: túlsúlya ellen sikertelen diétahadjáratot folytat, apja jellemének ismeretlen oldalát a régi holmijainak felvásárlásával akarja megkaparintani, és Amerika szülötteként megszállottan, náci könyveket bújva kutatja lengyel származását.
Mindezen oppozíciók aztán egy némileg érzelgős végkifejletben oldódnak fel – azonban a film egésze nem vádolható az émelyítő jelzővel. Von Heinz (és Brett) munkája nyilvánvalóan egy globális tragédia vázára van felhúzva, ugyanakkor Edek karaktere kitűnően példázza a megbékélést azzal a ténnyel, hogy az élet a kiállt rémségektől függetlenül zajlik tovább. Mi több, a városábrázolás például messze jár az idealizálttól. Nyilvánvaló, hogy a kilencvenes évek Varsója – főleg egy ilyen narratív kontextusban – nem a jólétet és a gondtalanságot reprezentálja, de kelet-európai szemmel nézve is elég lehangoló az a gyűjtés, ami Lengyelország földrajzát hivatott részlegesen bemutatni.
Bár Fry és Dunham remek választás volt az apa-lánya párosra, dialógusaik hol gyötrőek, hol komikusak, viszont a nagyvonalúan road movie-nak titulálható cselekményszál meglehetősen komótos tempóban halad. Valójában a film nagy része gondolatébresztő filozofálásnak tekinthető, melyet itt-ott megfoltoztak mikro-konfliktusokkal és belső vívódásokkal, így átfogó történetív és élvezetes mozgóképes feldolgozás helyett egy visszafogott léptékű, világnézeteket ütköztető alkotást kapunk. Az intenzív érzelmi reakciók a közönség helyett a főszereplőkben jönnek létre, melytől függetlenül értékes műről beszélünk – csak épp nem kifejezetten érdekfeszítőről. Nem kínál merőben más perspektívát, mint a korábbi holokauszt-filmek, ezért beragad egy olyan buborékba, ahol az alkotói szubjektivitás az író terápiás jelleggel bíró meseszövését jelenti. A dráma akkor válik a legizgalmasabbá és a legmeghatóbbá, amikor az érzékeinkre próbál hatni, például a barakk falmaradványait végigsimító kéz közelijével vagy az egykori haláltábor hangjaitól kísértett Edek hallucinációjával.
A két főszereplő végül megtanul egymás nyelvén: az apa lényének egy jelentős részétől fosztotta meg a lányát azáltal, hogy nem volt képes megnyílni feléje, mialatt Ruth rájön, hogy elődei traumái nem határozhatják meg az ő életét. Kettejük számára ott éled újjá a családi kötelék, ahol egykor egy másik elhalt – a közönség azonban távol marad ettől a katarzistól.
