A Velünk véget ér a klasszikus hollywoodi melodráma stílusjegyeit továbbvive (és néhol mégis a műfaji elvárásokkal szembemenve) mesél a családi traumák kegyetlen körforgásáról. Justin Baldoni filmjének ellentmondásosságát az is jelzi, hogy az elkoptatott klisék és a tabudöntögetés jól megférnek egymás mellett.
A Colleen Hoover amerikai írónő önéletrajzi bestselleréből készült filmadaptáció ténylegesen úgy kezdődik, mint egy Douglas Sirk-melodráma: az adott település elmaradhatatlan nagytotáljával. A magasból lassan alászálló kamera egyre közelebb merészkedik a városhoz, hogy kiszemelje magának a környék egyetlen autóját, melyet természetesen a főszereplő vezet. Lily Bloom (Blake Lively) éppen szülővárosába tart, az elhunyt apa búcsúztatásán kéne valahogy öt pozitív gondolatot összeharácsolnia a néhai katonáról, de a gyászoló egybegyűltek legnagyobb csodálkozására ő inkább elviharzik. A néző joggal számíthat arra, hogy idővel csak megtelik valamivel az a kis, gondosan kiemelt papírlap (több másodperces közelit kapunk róla), hiszen hallgatásával Lily az anyjának is csalódást okozott. Azt hihetnénk, hogy ez a fiatal, makacs nő majd biztosan szembenéz önmagával – ami idővel hiánytalanul meg is történik, csak nem pont úgy, ahogy azt gondoltuk, sőt, a befogadói elvárásokon Justin Baldoni rendező később még többször is csavar egyet-kettőt.
A könyvben még 23 évesként bemutatott, de a filmben már több, mint harmincra feltornázott Lily egy bostoni lakóépület teraszán találkozik a film (egyik) férfi sztárjával, a végtelenül jóképű és sikeres sebészorvossal. Csakhogy már Ryle karakterének (Baldoni, aki a rendezés mellett a főszerepet is vállalta) későbbiekben kibontott tragédiája (illetve annak jelei) is elég felszínesen vannak felvázolva. Ez a mindenki által tisztelt és elismert szívtipró esténként székek szétverésével vezeti le a feszültséget, de ezt a második kedvenc elfoglaltságát (az első helyen a nők elcsábítása áll) véletlenül pont úgy időzíti, hogy azt Lily is lássa. A fiatal nő pedig nem is habozik sokáig, rögtön megpróbálja ,,kezelésbe venni" az orvost, hogy majd a perceken keresztül építgetett csók pillanatában végül az egész kudarcba fulladjon. Azzal a tudattal válnak el, hogy soha többé nem látják egymást, de a puszta véletlennek köszönhetően ez persze másképpen alakul.
A véletlent, mint dramaturgiai tényezőt, a film többször is felhasználja a cselekmény alakításához. Ez leginkább a találkozások tekintetében mutatkozik meg: a közel- vagy távolabbi múltból megjelenő férfialakok, illetve majdani szerelmek akarva-akaratlanul is befolyásolják Lily sorsának alakulását. Merthogy ezt a filmet elsősorban mégiscsak romantikus filmként promózták, vagy legalábbis annak érezhette az ember, ha rákeresett, még a cím is szenvedélyes hangot üt meg. Meg is kapunk tehát a „kíméletlen” csábításoktól kezdve az ezer színben pompázó, már-már giccses ruhákon keresztül a tökéletesnek hazudott házasságig mindent. Az érzelmek széles skáláját bejárva kaptunk árulást és elköteleződést, lemondást és felhőtlen szerelmet, buta párbeszédet és őszinte vallomást is, ezen rétegek alatt azonban végig ott húzódott egy másik, sokkal kifinomultabb jelentéstartalom is, mintegy felülírva a színjátékot, ami a nézői prekoncepciók garmadájából épül fel.
A Velünk véget ér ugyanis a film agyba-főbe használt kliséi ellenére sem valami Rómeó és Júlia-parafrázis akart lenni, hanem egy nagy, piros felkiáltójel a gyerekeinknek továbbadott traumákat illetően. Hogy tudniillik akár akarjuk, akár nem, ezeket a mérgező családi mintázatokat a vér vagy éppen a neveltetés által, így vagy úgy, de továbbadjuk. Lily nem azért nem mondott egy szót sem apja búcsúztatóján, mert rossz kislány lett volna, hanem mert a férfi hosszú éveken keresztül bántalmazta azt a nőt, akinek legfőbb feladata lett volna Lilyt is azzá nevelni: az anyját. De hogy még izgalmasabb legyen, a lány az anya gondoskodó archetípusát is megörökölte, így aztán előszeretettel kezdett bele még egy olyan kapcsolatba is, ami az ő szüleinek megbélyegző dinamikáját idézte. Azzal, hogy a baljós jelek és tapasztalatai ellenére is hozzáment a viselkedészavarban szenvedő, amúgy szintén mély sebeket hordozó agysebészhez, valójában csak menthetetlen apját akarta megmenteni, illetve anyjának teljesíthetetlen vállalását akarta teljesíteni. De a férfit se vezérelte semmivel sem kisebb gondolat, amikor orvosnak állt, ő ugyanis gyerekkorában játékból agyonlőtte a testvérét. Szakmainak álcázott vezeklése azonban nem hozta el az áhított megváltást, társas kapcsolatai rendre kudarcba fulladtak, az ördögi kört pedig csak az a Lily tudta megtörni, akit előbb bántalmaznia kellett ahhoz, hogy a nő megértse, itt most talán ki lehet szállni ebből az egészből egyszer és mindenkorra, ezáltal mindkét sorsot megmentve.
A film másik férfialakját, a jófiút játszó, régen nehéz körülmények közt élő (Lily igyekezett őt is megmenteni), de mára Boston egyik legmenőbb éttermét vezető Atlast (Brandon Sklenar) elsősorban Lily flashbackjeiből ismerhetjük meg. Ezek a visszaemlékezések igazán jót tesznek az uralkodó képi és hangulati miliőnek, de a nő első igazi szerelme természetesen nem kapna ennyi játékidőt, ha nem tűnne fel a jelenben is, a kibontakozó szerelmi háromszög pedig még ad is némi dinamikát ennek a három, fájdalmukat csak egymással megosztani tudó, de maguk előtt sokáig elhallgató embernek. Egy-egy pillanatban a Netflixen már jópár éve futó Dark című tévésorozat is eszébe juthat a nézőnek, csak itt nincs szükség időutazásra ahhoz, hogy a generációról generációra öröklődő sebeket valahogy végleg be lehessen gyógyítani. Itt csupán a szülőknek a gyerekeiknek, a gyerekeknek pedig a szüleiknek kéne valahogy számot adniuk mindarról, amiről mindig a legnehezebb beszélni.
Az, hogy az apának miért kellett pont katonának lennie (mintha egy postás nem követhetne el családon belüli erőszakot), vagy hogy a film címét miért kellett a végén a főhősből többször is kierőltetni, mindezt megfűszerezve még egy jókora adag zoommal is, már más kérdés. És akkor a túltolt zenei betétekről még nem is beszéltünk. Az ilyen és ehhez hasonló aránytalanságok sajnos folyamatosan visszaköszönnek a filmben, igazi hullámvasút-dinamikát adva a mozinak: a legmélyebb traumákat (ne felejtsük el, hogy a történetet az írónő élete ihlette) sokszor a legfelszínesebb tálalásban kapjuk meg. Hogyan férhet meg egymás mellett egy akkora tabu, mint mondjuk a házasságon belüli szexuális erőszak és egy olyannyira közhelyes, happy end befejezés, mint amit ez a film kínál? Mi szükség volt arra, hogy a már eleve érzékeny drámai jeleneteket a zene és egyéb hatásvadász eszközök bevetésével érzelgőssé tegyék? Mintha csak a stúdió határozott volna meg egy bizonyos számú kvótát a kötelező, sírást kiváltó epizódok számát illetően.
Másokért sírni, fiktív másokért – Miért bőgünk a moziban?
Filmeken sírni megtisztító, katartikus élmény, és a hétköznapi sírástól eltérően nem a gyengeség vagy a segítségkérés jele. Épp ellenkezőleg.
És bár a Velünk véget ér valóban az ellentmondásosságok filmje, tele szappanoperába illő, túlzó mondattal és látványossággal, bármennyire is ki legyenek azok színezve, az örökölt sorsról szóló állításai még így is is megérnek egy misét.
.jpg)
