Muszáj, sajnos – Roman Polanski: The Pianist / A zongorista

2003. május 15.

Rögtön belevágnék: Roman Polanski filmjének fő fegyvere, érdeme a személyesség. Elődeivel ellentétben, A zongorista nem akar a Holocaust miértjeiről tankönyv-ízű állásfoglalást szuggerálni nézője agyába. A szörnyűségeket mindenfajta szűrés, dramaturgiai dobpergés nélkül, „arcba vágva”, megdöbbentően előkészítetlen formában mutatja, aláhúzva ezzel az időszak sokkoló bizonytalanságát, reménytelenségét. Az egyetemes, könyörtelen tanulságok rémisztő polaroidja egyetlen érzékeny művészember sorsán keresztül hívódik elő a néző agyában, a dokumentarista jellegnek adva ezzel rég nem tapasztalt, torkon ragadó, hideg lírát.

Keserű poénok, gerilla népnevelés – Beszélgetés Kálmánczhelyi Zoltán és Végh Zsolt filmkészítőkkel

2003. május 15.

Kálmánczhelyi Zoltán, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla kedvesen különc pontok a magyarországi filmgyártás néha igen beszűkültnek tűnő egén. A kilencvenes évek elejétől gyártják közösen az egyre kifinomultabb, fergeteges, maróan felszabadult poénokkal operáló rövidfilmjeiket. Most fordulóponthoz érkezett pályájuk, hosszú kilincselés után elkészíthették első játékfilmjüket, a Libiomfit, melyhez az ihletet a magyar kriminalisztika egyik furcsa esetéből merítették: Liebe Attila a nyolcvanas években egy saját színjátszó csoportban igyekezett a híres-hírhedt Sztaniszlavszkíj módszernek teret adni, olyan elvakultan, hogy egy fiatal nőt megfojtott a teljes átélés jegyében. Kálmánczhelyiék filmjében – melyben Angéla most „csak szerepel és ír” – Liebe különös szelleme Libi bácsiként öltött testet, a hős saját önmegvalósításához kiszemelt mű pedig nem más, mint Milne Micimackója. Különös filmjük – melyet ők legszívesebben szocio-dráma-musicalként sorolnának be – előzményeiről, születéséről és reménybeli jövőjéről beszélgettem a fiúkkal.

Csak a csíkjait nézd – Steven Spielberg: Catch Me If You Can / Kapj el, ha tudsz

2003. március 15.

A mozgókép szereti a szélhámosokat. Hálás szereplők, nem kívánnak különösebb stilizációt, tetteik a dramaturgok verejtéke nélkül is viszik a sztori fonalát. Ha hősünk elég ügyes, szellemes és még motiváció is akad, a néző szimpátiája garantált. Higgyünk az amerikai álom krónikásainak.

Isten áldja – M. Night Shyamalan: Signs / Jelek

2002. december 15.

Shyamalan ígéretes rendező. Sőt, továbbmegyek. Már több annál. Filmnyelvi leleményeinek gyökereit a Hitchocktól–Spielbergig terjeszkedő hatás-erdőben érdemes keresgélni, igazi lelkes tanítvány, jó ötletekkel, lelkesedéssel. Pár esetlen próbálkozás után minimál költségvetésből készített, tomboló kamara-horrorral (Hatodik érzék) rukkolt elő, majd egy sokkal precízebb, átgondoltabb, súlyosabb, sajátosan lassú superman-variáció következett, dráma-köntösben.

Pedro szemüvege – Pedro Almodóvar: Hable con ella / Beszélj hozzá!

2002. november 15.

Ha a kortárs filmművészet örökös extravaganzája, Pedro Almodóvar nem a vászonra álmodna, rémképzetem szerint életmód-guruként hirdetné könyvét és hitvallását egy magazin hátsó oldalán a föld lakóinak. Mondjuk tíz egész öt euróért, az alábbi agymenéses szlogennel: „Ne legyél frusztrált, nem te vagy zavart, beteg. A világ gonosz és képmutató. Az igazság benned van. A vágyaid szépek, csak attól függ, honnan nézzük. Rendeld meg a könyvemet, és nézd Pedro szemüvegén át magad és a világot!”