Az Anul nou care n-a fost operatőrével a bukaresti pályakezdésről, a mestereiről, a többszörösen díjazott film vizuális identitásáról, de a jövőről is beszélgettünk.

Mindig is tudtad, hogy operatőr akarsz lenni?

Nem, nem. Először ügyvéd akartam lenni, majd fotózni akartam. Még a középiskola alatt kaptam anyukámtól egy fényképezőgépet, és hamar az lett a hobbim. Régebb analóg „szappantartóval” játszottam, de a hobbifotózás már egy kis digitális Canon-kamerával történt, már a modelljére sem emlékszem. Nagyon kicsi zoomja volt, ezzel egy ideig elszórakoztam. Rájöttem, hogy nagyon tetszik nekem a fényképezés, és egy érdekes életút lehet belőle. Megkértem anyukámat, hogy „csinálja úgy valahogy”, hogy szerezzen nekem egy Canon DSLR-t – vagy valami hasonlót.

És szerzett?

Igen. Onnantól indult be komolyabban a fotózás. Már nem csak hobbi volt, hanem szenvedély. Lényegében ez volt az, amit tovább szerettem volna tanulni: a fotózás. Csak nem találtam olyan egyetemi szakot, amelyik tetszett volna. Akkor mondta az egyik barátnőm, hogy talán illene hozzám a film is. Még a líceumban eléggé gyakran szerveztünk filmnézős esteket, amikor videóról vagy DVD-ről néztünk filmeket, mint például a Taxisofőr, a Fight Club. Elkezdtem keresni a megfelelő filmszakot. Így felvételiztem Szapira [a Sapientia – EMTE kolozsvári karán található Filmművészet, fotóművészet, média szak] is, meg az UNATC-re is [a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem: Universitatea Națională de Artă Teatrală și Cinematografică „I.L. Caragiale”] – végül az utóbbit választottam.

Miért döntöttél az UNATC mellett?

Mert főváros. Meg anyukám is inkább arrafele irányított – úgy gondoltuk, hogy Bukarestben több esélyem lesz a szakmában.

Nem féltél, hogy csíkszeredaiként elveszel Bukarestben a nyelv miatt?

De. Viszont többen mentünk Bukarestbe az osztályunkból egyetemre. Öten voltunk, ami elég nagy arány Székelyföldhöz képest. Az osztályomból egyébként még jött egy barátnőm ugyanarra az egyetemre, koreográfia szakra.

A nyelv miatt tényleg féltem, a felvételire például szótárral mentem. A szóbeli vicces volt, mert látták a tanárok a szótárt az asztalon – mondták is, hogy aranyos vagyok, de a nevem alapján megértik. Volt viszont két előzetes, kizáró jellegű vizsga fizikából, illetve románból. Nos, a román írásbelin el akartak vágni. Az egyik tanár végül felszólalt: „Nem látjátok, hogy nem román anyanyelvű, ezért ír ennyire helytelenül?”

Hogyan tudtál beilleszkedni magyarként, illetve lányként?

Annak az időnek megvolt az a varázsa, hogy lehetőségem sem volt megtudni, hogy nekem állítólag nem lehet ott a helyem, mert a lányok nem igazán lehetnek operatőrök és a kameracsapatban sincs mit keresniük. Aztán mondogatták az egyetem alatt – a tanárok kevésbé, mert ők azért szerették volna, hogy sikeresek legyünk –, de forgatásokon gyakran hallottam a csapattársaktól, sőt, még három-négy évnyi folyamatos másodkamera-asszisztensi tapasztalat után is, hogy „lányként soha nem fogsz érvényesülni ebben a szakmában, tanulj inkább sminkesnek”.

Ezt így az arcodba mondták?

Igen. Az osztályban, az egyetemen viszont nem volt ilyen beilleszkedési probléma egyáltalán, hiszen sokan voltunk lányok. Mi voltunk az az első operatőri osztály [2008–2011], amelyikben már szinte fele-fele arányban voltak lányok. De amúgy nem éreztem előítéleteket a kollégák részéről. A nyelv viszont sokáig eléggé nehézkesen ment. Az első félévben nagyon nehezen értettem az előadásokat, főleg az akadémiai nyelvezetet. Gyakran el kellett kérjem a kollégáim jegyzeteit, mert nem tudtam követni. De pár hónap után belejöttem, amiben sokat segített a bentlakási élet is, ahol tényleg nem volt akivel magyarul beszélni.

Kik voltak a mentoraid Bukarestben, akire fel tudtál nézni?

Az operatőr osztályvezetőnk, Florin Mihăilescu mindenképpen – ő egyébként a Sapientián is tanított –, ő nagyon jó tanár volt. Mellette Alexandru Sterian, az asszisztense is sokat segített nekünk, vitt néha magával forgatásokra. Akitől még sokat tanulhattam, az az operatőr, aki először hívott el egy nagyjátékfilmre asszisztensnek, Tudor Mircea. Utána pedig mindegyik „főnökömtől” volt alkalmam tanulni. Szerencsére több hazai és nemzetközi operatőrt – Phedon Papamichael ASC, Peter Menzies Jr. ASC ACS, George Steel BSC, John Mathieson ASC, Simon Chaudoir stb. – láthattam közelről forgatni, mivel sokat dolgoztam loaderként, második, majd első asszisztensként, ez pedig mind sok értékes tapasztalatot jelentett.

Munka közben

Az UNATC-n hogyan működik? Küldenek nagyjátékfilmekbe dolgozni, hogy szerezz tapasztalatot?

Nem, igazából nem erőltetik, viszont mi mindenképpen akartunk menni gyakorlatozni. Persze minden félév végén kellett két hetet vagy négy hetet – attól függ – gyakorlatozni, de olyan nagyon nem tolongtak a diákok. Mi viszont páran azt mondtuk, hogy tényleg akarunk menni „praktikázni”, így kerültünk be a Castel Filmnél egy nagyon nagy projekthez, ami pont akkor forgott. A projektet akkor úgy hívták, hogy Glass House, a végső címe az lett, hogy Walking with the Enemy, az operatőre Dean Cundey volt, aki a Vissza a jövőbe-t is fényképezte.

Nem akármilyen pedigré John Carpenter operatőrénél tanulni…

Vele nyilván sokat nem beszélgettem, de figyeltem, hogy mit és hogyan csinál – bár akkoriban sok mindent nem értettem. Nem volt különösebb feladatom eleinte, de amit lehetett, azt csináltam: homokzsákokat meg kockákat cipeltem. Pár hét múlva előléptettek csapózni, ami már komoly dolog volt. Maga a film egy elég nagy költségvetésű, kösztümös film volt, bármerre néztél, érdekes volt. A kéthetes gyakorlatból szinte egész nyár lett, amíg befejeződött a forgatás.

Nektek még kellett filmre forgatnotok az egyetemen?

Sőt, az UNATC-n még most is forgatnak filmre. Érdekes időszak volt, mert pont elkaptuk ezt a nagy változást, amikor az idősebb operatőrökben már benne volt a félsz, hogy eltűnik a film, minden digitális lesz – ezért próbáltak arra nevelni, hogy legyünk képesek filmre is forgatni. Annyiban mindenképpen jó volt, hogy megtanultuk a filmes munkafolyamatot, ami sokkal szigorúbb, és úgy vélem, hogy sokkal jobb is, hiszen bizonyos dolgokat nagyon pontosan megtanulsz és megterverzel. Viszont pont amiatt, hogy annyira biztattak a filmhez való ragaszkodásra, nem fogadtuk el olyan gyorsan és könnyen a digitálist. Emiatt úgy érzem, hogy egy kicsit lekéstük az indulást. Más egyetemeknek, ahol amúgy sem forgattak filmre, nagyon jól jött a digitális technológia.

Például?

Például a „Médián” [A MediaPro alapítvány Universitatea Media nevű egyeteme volt Bukarestben] – több operatőr, aki ott végzett, úttörő lett az új technológiában.

Volt lehetőséged egyetem után is filmre forgatni?

Volt, szerencsére. Azt hiszem, operatőrként utoljára 2017-ben forgattam 35 mm-es filmre, de az ugyancsak egy UNATC-s diákfilm volt. Asszisztensként viszont eléggé sokat dolgoztam filmmel, bár az utolsó talán 2013-ban volt, egy nagy költségvetésű Audi-reklám, aminek Barry Ackroyd volt az operatőre.

És ilyenkor mi volt a feladatod?

Másodasszisztensként, ha nem volt külön loader, akkor főként a tekercsek befűzése, cserélése, a slating [csapózás], meg a felszerelés karbantartása, cipelése, összerakása, a fókuszpuller segítése.

Az Anul nou care n-a fost forgatásán

Van olyan rendező, akinek jobban áll, hogy meg tudja tartani ezt a „filmes szigorúságot”, amit említettél, vagy a mai, fiatalabb rendezők már csak digitálisan gondolkodnak?

Úgy láttam, hogy azok a rendezők, akik filmen tanultak – tehát főként az én generációm – még ilyen stílusban dolgoznak: nagyon előkészítenek mindent, csak utána forgatnak. Ez ad egy bizonyos figyelmet és tiszteletet a munkafolyamatban az egész csapatnak.

Forgattál filmre is, digitálisan is – dokumentumfilmet is, reklámot is csináltál. Miben különböznek számodra ezek a munkamódszerek, és mi a kedvenced? Hol érzed magad a legotthonosabban?

Számomra a legotthonosabb a fikció. Bár az „otthonos” nem a legjobb kifejezés, mert mindig nagy és új kihívásokkal jár, de ezt szeretem a leginkább. Nagyjátékfilmet mindeddig kettőt forgattam, ebből az első eléggé kísérleti volt, úgyhogy nem mondhatnám magam nagyon tapasztaltnak, de úgy gondolom, hogy ez a kedvencem. Kisjátékfilmekben is jól érzem magam, csak ott általában az a probléma, hogy nincsen költségvetés szinte semmire, így aztán a nagy része kínlódás.

A reklámokban az a vagány, hogy van költségvetés – csak ott meg idő nincs, és nagyon pontosan megszabják a határokat, ezért kevesebb a lehetőség a spontán kreativitásra. Dokumentumfilmet viszonylag keveset forgattam, de amit forgattam, az is nagyrészt „fikciós” hibrid volt, pontosabban több előre megtervezett vagy rekonstrukciós része volt.

Ezek szerint nem szereted különösebben az improvizációt?

De, szeretem. Csak jobban szeretem, hogyha van egy kerete az egésznek és ha valamennyire előre tudok tervezni, anélkül, hogy merevvé válnék.

Pont ma derült ki, hogy a Gopo-díjra jelölték az Anul nou care n-a fost-ot, operatőrként külön téged is. Már kaptál egy Gopo-díjat pont tíz évvel ezelőtt, ami a fiatal reménységeknek szólt. Neked számítanak ezek az elismerések, vagy csak cicoma?

Nekem személyesen is számítanak, de főleg anyukámnak jelentenek sokat, ő a legnagyobb rajongóm :) Ebben a szakmában nagyon sok a bizonytalanság, a legtöbben folyamatosan megkérdőjelezzük a kreatív döntéseinket, ezért mindenképp számít minden elismerés. Vannak, akik a díjakat komolyan veszik, felfigyelnek rá – de más projektet mégsem hozott az az első Gopo. De azt nem hozott a szarajevói Talent Campus sem, meg a berlini Talent Campus sem, pedig úgy gondoltam, hogy ha egy ilyen nagyobb elismerést kapok, az vonzani fogja a következő projekteket.

És az Anul nou care n-a fost?

Hozott, de csak kisebb projekteket, nagyjátékfilmet még nem. Viszont megkerestek miatta egy színházi projekttel, amin a rendező kihangsúlyozta: nagyon örül, hogy felfedezett a díj miatt, és amiatt nézte meg a munkáimat – tetszett, amit látott és azért szeretne velem dolgozni.

Hozott még egy dokumentumfilm-projektet is, de nem vagyok abban biztos, hogy pont a film sikere miatt lett volna – de lehet, hiszen annak is a kommunizmus a témája.

Az Anul nou care n-a fost forgatásán

A film olyan szempontból is érdekes, hogy bele kellett építeni egy korábbi kisjátékfilmet, amit még nem te forgattál. Ez hogyan történt? Próbáltál igazodni a meglévő anyaghoz?

Igen. Egyrészt a kameramunkát nem volt nehéz követni, mert amúgy is szeretek hasonlóan forgatni – több projektet is forgattam már ilyen intuitív, kézikamerás stílusban. A „zoomolgatás” volt egy kicsit furcsa eleinte, úgy érzem, hogy pár zoom nincs annyira helyén – de azok a történetek, amiket én forgattam, nem is voltak annyira feszültek, mint az eredeti, 2018-as Cadoul de Crăciun.

Már az első beszélgetéseken eldöntöttük a rendezővel, hogy mivel több, különböző hátterű és dilemmájú szereplőnek a történetét kell egy filmbe építenünk, nem ugyanabban a ritmusban fogjuk mindegyik sztorit és történést leforgatni, hanem például már az eleve egy kicsit „csendesebb” történetszálakat kicsit stabilabban vesszük fel. Mindenik történetszálat az adott szereplő irányítja, az ő perspektívájából követjük. Sokat adtak persze hozzá a helyszínek és díszletek is, meg a szereplők közötti dinamika.

Különös szilveszter – Bogdan Mureșanu: Anul nou care n-a fost

2024. szeptember 30.

Bogdan Mureșanu első nagyjátékfilmje fél lábbal a kommunista történelemben, másik sarkát a román filmes hagyományoknak támasztva próbálja meg hozzátenni a maga részét Románia máig legfrissebb társadalmi traumájához.

Olvasd tovább  

A film világításán ugyanazzal a gafferrel [fővilágosító] dolgoztunk, mint a rövidfilmen, ami megkönnyítette a munkát, és nagyon jó volt, mert amúgy is vele szerettem volna dolgozni. Világításban szintén adtunk kis személyes karaktert a külön történeteknek, de vigyáztunk, hogy azért egységes legyen az egész film.

Te pont a rendszerváltáskor születtél, nem láthattad élőben a történetet… milyen vizuális referenciáid voltak a film képi világához?

Főként archív képek, fotók, filmek, meg hát a nem-vizuális referenciák, az írott vagy szóbeli elbeszélések. Ezek segítettek a legtöbbet. Sok mindenkit megkérdeztem, hogy milyen volt akkor, mit látott maga körül, milyenek voltak a fények, hogy érezte magát? Mindenki azt mondta, hogy nagyon sötét volt és nagyon hideg volt – hogy nagyon szorongtak, mindenki félt mindentől, és mindenki sietett.

Hogy tudod képen megjeleníteni ezt, hogy hideg van és szorongás?

A szorongást főként kameramozgással, zoomolással, a kamera finom remegésével. Azzal, hogy hogyan követi a szereplőket a kamera, fizikailag mennyire közelről követem őket, milyen mozdulatokat figyelek meg: például ha valaki valamit a kezével rejteget, azt érdemes követni, mert áthozza a megfigyeltség érzését. Többször használtunk olyan kompozíciókat is, ahol valami mögül vettük fel a szélesebb beállításokat, például ajtókon, ablakokon keresztül. A hidegség-érzést pedig szerintem inkább a fény és a színek adták, a kép atmoszférája, de főleg a jelmezek.

Az idős hölgy, Margareta történetében nagyon fontosak voltak a helyszínek. A házát sokáig kerestük és így is kissé át kellett alakítani, volt egy beépített ajtó, amit visszaalakítottak. Így létrejöhetett ez a labirintusszerű hely, ahol a szereplők elveszítik és újra megtalálják egymást. Nagy hangsúlyt kapott itt a hideg-meleg színkontraszt is: kint nyers, hideg fény van, bent pedig pár gyenge, de meleg égő, tűz vagy gyertyafény. A nehéz elengedést főleg az éjszakai jelenet támasztja alá a konyhában, ahol bár elveszik az áramot, gyertyafénynél még maradnak a szereplők.

Az Anul nou care n-a fost forgatásán

Egy másik operatőri szempontból érdekes helyszín a filmben: a tévéstúdióban játszódó jeleneteket egy zenei stúdióban, az Electrecordnál vettük fel, azt alakítottuk át díszlettel tévéstúdióvá. Nagy szabadságot kaptunk annál a jelenetnél, izgalmas volt, hiszen „360 fokban” kellett forgatni, a kamera teljesen körbejárja a helyszínt, mindent be kellett világítani – ebben segített az, hogy a tévéstúdiók világítása is pont ilyen. A kontrollszobában így tudtunk egy sötétebb, „titokzatosabb” atmoszférát megteremteni. Ott a monitorfal díszlet, viszont a díszletben látható tévékészülékek igaziak, és tényleg a tévés kamerákból jövő „élő közvetítést” mutatják (kivéve az archív felvételeket).

Számítottatok ekkora sikerre?

Éppen ekkora sikerre nem számítottunk. Gondoltuk, hogy jó film lesz, de nem gondoltunk például arra, hogy beválogatják az egyik legnagyobb fesztiválra, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra, sőt, még utána is sok más nemzetközi fesztiválon szerepelt, és sok díjat hozott haza. Az itthoni sikere is meglepett, rengetegen beszéltek róla, nagyon sokáig vetítették a mozikban is. Több vetítés végére bementünk beszélgetésekre és nagyon sok könnyekig meghatódott nézővel találkoztunk.

Hogyan fogadták Nyugaton? Mennyire értették, mennyire érezték át ezt a történetet?

Nagyon érdekes volt a velencei nézők reakciója, ott például nagyon átérezték. Több mint 15 perces álló tapsot kapott a film, és nem láttunk senkit, aki kiment volna, pedig teltház volt. Többen mondták, hogy csak kívülről követhették a román kommunizmust és nagyon érdekes volt most ilyen emberközelről, belülről látni. Azt láttam, hogy olyan országokban szerették nagyon a filmet, ahol „nehezebb” rendszer volt vagy van – ennek ellenére Franciaországban is több fesztiválon, sőt, Amerikában, Palm Springsben is kapott díjat.

Az Anul nou care n-a fost forgatásán

A kairói filmfesztiváltól kaptunk egy nagyon szép, hosszú értékelést a filmről, de legutóbb pl. a luxemburgi filmfesztiválon Mohammad Raszulof volt a zsűrielnök, ő nagyon szerette a filmet, és külön kiemelte a képi világot, pont a szorongás bemutatását méltatta benne. Engem egyébként főként a zoomokról szoktak kérdezni, ami azért érdekes, mert az idősebb generációk nem kérdeztek rá, többen is mondták, hogy felismerték és átérezték a szorongást, és tényleg ilyen volt, csak szürkébb. A fiatalok viszont többször rákérdeztek, hogy miért van ez a „The Office-os stílusa” a filmnek.

Ezt a zoomolást a rendezővel együtt találtátok ki?

Eléggé intuitívan jött. Voltak olyan jelenetek, ahol előre megbeszéltük, hogy kire zoomolgassak, hogy létrejöjjön a feszült hangulat, főleg azoknál a jeleneteknél, amelyek pont a 2018-as rövidfilm előtt vagy után lesznek a nagyjátékfilmben – máshol viszont csak reagáltam a színészre. Persze attól még simán lehet, hogy a vágásnál olyan változatot fognak beilleszteni a kész filmbe, ami szerintem nem sikerült olyan jól. Ebben a filmben is előfordult, hogy egy szépen kitalált, megkoreografált, kilenc perces jelenetet végül szétvágtak, mert így jobban működött a ritmus. És persze sok jelenet nem is került be a filmbe.

Három éve tanítasz Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Milyenek az oktatói tapasztalataid?

Kérdés volt, hogy milyen lesz majd szót érteni a nagyon fiatal generációval, akik főleg a nagyon rövid formátumokhoz vannak szokva – de könnyebb, mint gondoltam. Sokat tanulok tőlük, főleg a különböző újabb technológiai megoldásokról, mint a több és kisebb felszerelés, vagy például a Notion, ami egy olyan platform, ahol csoportos projekteket tudsz szervezni. Szeretem, hogy sokan szabadabban gondolkodnak, mint az én korosztályom, és hogy magabiztosabbak. Nagyon dolgosak, figyelnek, érdekli őket az óra, főleg a gyakorlatok. Az első évben rettenetesen izgultam, alig mertem felnézni a laptopból. Főleg a nyelv miatt, mert a szaknyelvet románul meg angolul tudom, meg amúgy sem vagyok bőszavú – aztán meg amiatt is aggódtam, hogy eléggé értékes-e az információ és az előadásmódom. Mostanra már kicsit talán könnyebb lett.

Forgatnál telefonnal?

Attól függ, hogy mit. Komplikált olyan kamerákkal forgatni, amelyek nem standardizáltak valamilyen szinten – neked kell mindent kitalálni, ami nagyon sok mindenben limitál, ezzel pedig sok időt el lehet vesztegetni. Szóval projekttől is függ. Magával az iPhone-reklámmal is ez volt, amit ugye pont iPhone-nal vettek fel: ha megnézed a werkfilmet, egy hatalmas költségvetésű forgatást látsz, egy nagy daruval, aminek a végén ott egy kis telefon, amivel sokat kínlódhattak, hogy oda „felriggeljék”. Valószínűleg beletelt egy hétbe csak a technikai előkészülés. Bizonyos dolgokat fel lehet venni telefonnal, igen, de sok időt kell arra fordítani, hogy felkellékezd, hogy ne akadályozzon a forgatási folyamatban.

Mindenki félti a munkahelyét a mesterséges intelligenciától. Az operatőrök is?

Az operatőrök egy ideig úgy gondolták, hogy védve vannak. Egészen addig, amíg meg nem látták, hogy milyen videókat tud generálni az AI. Utána már ők is elkezdték félteni a munkájukat. Én még annyira nem gondoltam bele, de szerintem bizonyos munkák úgyis megmaradnak, mert az embereknek szüksége van arra, hogy valós embereket és valós történeteket lássanak. Viszont valószínűleg az AI-ból is lesz egy külön ipar. Például kisebb dolgokhoz, ételreklámokhoz már lehet, hogy nem is kell ember. Én forgatáson még nem használtam.

Van-e álomprojekted?

Nagyon sok. Inkább rendezők vannak, akikkel szívesen dolgoznék. Sok kortárs rendezőnőt csodálok, ilyen pl. Céline Sciamma, Andrea Arnold, de Enyedi Ildikó is. Ruben Östlund és Joachim Trier filmjet is nagyon szeretem. Izgalmas korszaknak tartom a mait, hiszen egyre több a női rendező, eléggé más szemszögeket mutatnak, mint amiket megszoktunk, sokuk újító.

Ki a példaképed?

Robby Müller [Wim Wenders, Jim Jarmusch és Lars von Trier operatőre] és Roger Deakins [a Coen testvérek és Denis Villeneuve operatőre], Nestor Almendros (Days of Heaven), Ed Lachman (Carol). A nők közül Rina Yang (The Fire Inside) és Kate Arizmendi (Swallow, Dune) munkáját követem leginkább, de Hélène Louvart (La chimera), Claire Mathon (Portrait of a Lady on Fire), Natasha Braier (Neon Demon) és Kate Raid (Marcella) is nagy kedvencem.

Mi a következő projekted? Nehéz munkát találni mostanában?

Az utóbbi két évben eléggé nehéz, igen.

Miért? Úgy tűnik, nagyon beindult a román és a magyar filmgyártás is, kasszasikerek is vannak…

Egyrészt az ipar bizonyos részei átalakultak. Mivel a felület sokat változott, a tévé háttérbe került, kevesebb a nagyobb, vagy legalább elegendő költségvetésű reklám és egyre több a „kontentszerű”, nagyon kis költségvetésű online reklám, amihez sokszor operatőr sem kell.

Filmek terén pedig talán a gazdaság miatt van, de kevesebb filmterv kap finanszírozást, mint ezelőtt három-négy évvel. Az infláció sem segít. Ha megnyertél egy bizonyos összeget, amiből két-három éve még el lehetett készíteni a filmet, ma már szinte lehetetlen.