Cannes-ban versenyzett, öt Golden Globe- és hat Oscar-jelölést kapott, de a Carolról már most kijelenthető, hogy aluldíjazzák. Cannes-ban csak Rooney Mara nyert (megosztva), Arany Glóbuszt egyet sem kapott, és nem jelölték se legjobb filmnek, se a legjobb rendezés kategóriájában, pedig a díjakat sem sajnálnám tőle.

New York, az 50-es években. Therese (Mara) fiatal eladó egy áruházban. Átlagos melója, élete, pasija van, egyetlen egyedi vonása, hogy a fotózás a hobbija. Egy nap a boltban megismerkedik Carollal (Cate Blanchett), aki idősebb és gazdagabb nála. A nagyvilági, válófélben lévő anya sokkal szórakoztatóbb beszélgetőpartner Therese számára a pasijánál, noha az idősebb nőnek is megvannak a maga problémái. Férje még mindig szereti, amivel viszont el is nyomta, már csak ezért sem csoda, hogy Carol inkább nők karjaiban kereste a boldogságot. Nemsokára Therese és Carol is viszonyt kezd egymással, amit a férj arra használ fel, hogy a kislányuk kizárólagos felügyeletének megszerzésével zsarolja (ex)feleségét.

Mindezt viszont nem egészen ebben a sorrendben tálalják az alkotók. A film flashforwarddal kezdődik, vagy flashback-szerkezettel folytatódik – nézőpont kérdése. Remek mesélői ötlet, hogy egy vadidegennel azonosulva ismerjük meg Carolt és Therese-t, akik épp egy kávézóban beszélgetnek. A kamera hosszú követőfelvétellel kísér egy férfit, aki felismeri Therese-t, akivel távoli ismerősök. Mi, nézők is csak belecsöppenünk a két nő találkájába. A férfi megzavarja őket, talán mert nem tudja, mibe botlott, ahogy akkor még a közönség sem. Csak a fináléban derül ki, hogy miről is beszélgetett akkor Carol és Therese, amikor már az ő nézőpontjukból látjuk az eseményeket. Ez a narratív trükk nem csak keretbe zárja a filmet, de az érdeklődésünket is felkelti: már a nyitányban befejezetlenül hagy egy ügyet mind a főhősök, mind a néző számára, amit aztán megold a zárójelenet.

Therese és Carol kapcsolatát a fiatalabb nő visszaemlékezéséből ismerjük meg. Közvetlenül a nyitány után Therese elkezd merengeni a múlton, a fináléban meghozott döntése pedig épp ennek a mérlegelésnek a konklúzióján alapszik. Gondolatfolyamot látunk, bár javarészt kronologikus formában. Semmiképpen nem öncélú, szappanoperás flashbackről van tehát szó. Therese-zel azonosulunk, mivel Carolt csak fokozatosan ismerjük meg. Ami már csak azért is helyénvaló, mert a fiatal lányon amúgy sincs mit megismerni: passzív, reaktív karakter, amitől tökéletes avatár a nézőnek. Carol pedig kiforrott és komplikált személyiségű nő, tartalmas élettel maga mögött. Előbbi tanítvány, utóbbi mester, pláne a leszbikus szerelemben. Therese nemcsak kora, de jelleme miatt is alkalmas azonosulásra: mimózalélek, amit jól példáz, hogy mindent mer fotózni, csak embereket nem. Végül eszmélésen, ébredésen esik át, és épp a Carolról készített fotóival válik sikeressé a szakmában, a fotózás ráadásul önkifejezés és önmegvalósítás is számára, nem úgy, mint a robot az áruházban.

Therese szűz szemén keresztül bonyolódunk bele Carol életébe. A lány és a néző egyaránt szemlélői az anya és férje fájdalmas, Kramer kontra Kramer-szerű válásának. Persze látunk olyan szcénákat is, amikben Therese nincs jelen, de az ezekben közölt információt a lány később is megtudhatta Carolról. A közönség kíváncsiságát az a két nyitott kérdés csigázza, hogy van-e jövője Carol és Therese románcának, és hogy elnyeri-e a gyereke felügyeletét az anya. A megoldás nem fog csalódást okozni, mivel ellene megy az elvárásoknak. A két főhős kellően különböző személyiség, ellentétek, viszont Carol jelleme is tud hová fejlődni. Eleinte bármit megtenne a gyerekéért, de végül tovább emancipálódik leszbikus nőként. És legvégül kettejük kapcsolatában is felcserélődnek a szerepek, ahogy Therese felnőtté válása csúcsra ér. A karakterek színeváltozása – helyesen – nem egyik pillanatról a másikra következik be, hanem sok visszaeséssel jár. Nemcsak kettejük bimbózó, de sérülékeny viszonya generál drámai konfliktusokat, hanem az is, hogy homoszexualitásukat korukban kevésbé nézték jó szemmel, mint ma.

Az alkotók viszont nem az éra homofóbiájának ábrázolására és a toleranciára ösztönző üzenetre hegyezik ki a történetet, a melegellenesség inkább csak egy akadály, ami a főhősök útjában áll. Az alkotók a korabeli homofóbiát azzal jellemzik a legjobban, hogy alig jellemzik: sokat elmond az éráról, hogy senki fel sem veti, hogy talán nem kellene elvenni egy anyától a gyerekét csak azért, mert a saját neméhez vonzódik. Ez épp annyira feminista film, mint queer, mivel mindkét nő egy-egy domináns és meglehetősen állatias pasi kontrolljától szenved.

Ez a film tehát fősodrású, univerzális románcként is olajozottan működik. Viszont, talán a meleg témának köszönhetően is, művészfilmként is versenyképes. Sablon- és giccsmentes, alulrendezett. Képekkel mesél, és sosem szájbarágós, az például sokáig nem egyértelmű, szerelmes-e bármelyik főhős, vagy csak a csábításról szól a történet. Az alkotók a nagyregényes hangalámondásos narrációt is csak egyszer vetik be, és az sem Therese-től származik, hanem Caroltól, és egy levél felolvasása.

A film részletgazdagságát és hitelességét megmagyarázza, hogy Patricia Highsmith önéletrajzi botrányregényéből készült, a neves írónő jóbarátja, Phyllis Nagy adaptálta filmre és egy queer direktor, Todd Haynes rendezte. A filmet executive producerként is jegyző Blanchett olyannyira tökéletes a szerepre, hogy az már szinte a film legnagyobb kliséje, mivel már megint elegáns felső osztálybeli negyvenes nőt játszik a Blue Jasmine után. Mara ugyancsak találó választás a szerepre fiús babaarca okán. Nem a diverzitás miatt, de a Carol megérdemelte volna a legjobb filmért és rendezésért járó jelölést is, de a díj legfeljebb a zenéért és az adaptált forgatókönyvért jár.