Filmek kicsit sem ideális szülőkről: elhagynak, kitagadnak, képtelenek elfogadni, és megváltoztatnák a megváltoztathatatlant. Az idén (is) kapcsolatközpontú TIFF versenyében szereplő alkotások a sok felvonultatott kérdéskör mellett variációk egy témára: a problémás családokra.

Laura Ferrés: Permanent Picture /  La imatge permanent

A Permanent Picture hat év munkájának gyümölcse, Laura Ferrés író-rendező bevallása szerint azért, mert az ő fejében konkrét kép élt az alkotásról, amelyet pontosan az elképzelései szerint akart kivitelezni. Ugyanakkor a casting is sok időt vett igénybe – főleg azért, mert amatőr színészek alakítják a karaktereket. A film Antonia (Rosario Ortega) életéből emel ki két időszakot: tinédzserterhességét és az ötven évvel azutáni történéseket. A lány tizenkét éves volt, amikor életet adott gyermekének, és még csecsemőkorában elhagyta őt, így Carment (María Luengo) a nagymama sajátjaként nevelte, és sosem árulta el neki, hogy nem ő a vérszerinti anyja. Abban a hitben tartotta, hogy azon a bizonyos permamens családi fényképen a nővére szerepel, aki elhagyta a családot, de anyagilag hosszú időn keresztül támogatta a távolból. A fotográfia post mortem szellemfotó, megörökíti a nagyanyát, Antoniát és annak elhunyt apját. Az alkotás elején bemutatott, elszigetelt és anyagilag szűkölködő vidéki lét bemutatása nem csap át nyomorpornóba, és nem is idealizálja ezt az életformát. Annak ellenére, hogy a történet szempontjából az első, a futamidő alatt végig precízen látványos operatőri munka szempontjából a második kategóriába eshetne, ügyesen egyensúlyoz az esztétikai buktatók fölött.

A film első részében a kamaszkorba lépő Antoniát a lázadó tinédzser képében látjuk: kritikus véleményének sokszor hangot ad, terhesen cigarettázik, képtelen megbékélni a status quóval. Ötven évvel később azzal keresi kenyerét, hogy utcai árusként parfümökkel kereskedik. Így talál rá Carmen, akinek munkaköri leírásához tartozik, hogy olyan személyeket keres és interjúz meg, akik a városba költözésük hogyanjairól beszélnének.  Főnökeitől azt az utasítást kapja, hogy mindenképpen keresse fel a lencsevére kapott Antoniát (aki már az első találkozásnál rájön a kettejük közti kapcsolatra) – és így is cselekszik. A potenciális interjúalany vacillál, hogy vállalja-e a felkérést, de kettejük élete mégis egybefonódik. A lány otthont ad anyjának, annak ellenére, hogy a film nagy részében fogalma sincs arról, hogy ő lenne a vendége teste és vére. A Permanent Picture kifejezetten preferálja a szimbólumokkal való munkát, ami egyrészt segít a nézőnek eligazodni a hiányos, feldarabolt és elliptikus történetmesélésben, másrészt néha túl egyértelművé tesz egyes mozzanatokat. Ilyen pl. az, hogy Carmen az emberek arcait kutya, ill. madár címszavak szerint csoportosítja. Neki kutyája van, Antonia madarat tart, amiből egyértelműen a kettejük közti alaptermészetbeli különbségre következtet a közönség. Lényeges ezen kívül a fiatal Antoniához köthető két motívum: a tenger és a banán. Az ötven évvel későbbi jelenetekben az utóbbi többször is visszatér, és láthatjuk, hogy az elképzelésekkel ellentétben az sem teremt ideális életet, hogyha az ember megengedheti magának déli gyümölcsöt. 8/10

David Volach: Daniel Auerbach

Szintén a TIFF első versenyfilmes napján, szombaton vetítették először azt a 2023-as, fiktív elemekkel tűzdelt önéletrajzot, amelyet akár az izraeli Nyolc és félként is emlegethetnénk. Az író-rendező Fellinihez hasonlóan önmagáról formálta karakterét (csakhogy Volach egyértelműbbé teszi ezt azáltal, hogy ő alakítja a címszereplő Danielt), aki kreatív válságát nyögi, miközben a nyakába lihegve várják, hogy alkosson végre valamit. Metszéspont ezenkívül a művész megjelenítésének formája, a karizmatikusnak számító, ám lelke mélyén zavart férfi alakja, aki szüleivel való kapcsolata és az erős vallási neveltetése miatt képtelen menedzselni emberi kapcsolatait (főleg a romantikusakat), és a szexualitáshoz való viszonya sincs közvetlen kapcsolatban az egészségessel. Itt is szolgáltat a mű egydimenziós nőalakot, akit nevezzünk jobb híján és némi túlzással a férfi szerelmének (Gloria Bess). Hosszú ideig csak két személyiségjeggyel bír a lány: fiatal és nevet mindenen – még azon a teoretikus kérdésen is, hogy melyik rosszabb, megölni vagy megerőszakolni valakit. Aztán tőle is kapunk egy olyan kiakadást, amilyent moderáltabban az Anouk Aimée által 1963-ban megformált Luisától.

A Daniel Auerbach a szerzői önkényesség mintapéldánya, amelyben a vallását elhagyó író-rendező kihasznál minden alkalmat arra, hogy magánfilozófiáját a szereplő szájába adja. Daniel alkotási folyamata közben hangfelvételeket készít, amelyekben a zsidó vallást (s főleg annak intézményesített rendszerét) kritizálja, de civilként is több ízben kifejti véleményét. Elhangzik például, hogy  problémás azzal traktálni a fiatal generációt, hogy kiválasztottak, azaz másoknál különb néphez tartoznak, ahogyan az is, hogy a hagyományokat nem szigorral, hanem felszabadítóbb érzésekkel kellene egybefonni. A filmben Daniel életének három fejezetébe nyerünk betekintést: kamaszkorába, amikor ráeszmél a dogmák ellentmondásosságára és saját szexualitására; húszas éveibe, amikor kitagadja a családja, közben egyre szilárdulnak nézetei, és feltehetően először éli meg a szerelmet; végezetül a jelent láthatjuk, a kiforrott és élete több területén is frusztrált, anyagi gondokkal és alkotói lapszussal küszködő férfit. Az alkotás nem menti fel főszereplőjét, hiszen a rendező nemcsak a teológiai téziseket, hanem önmagát is nyersen kritizálja. 7/10

Carolina Markowicz: Pedágio / Toll

A brazil-portugál koprodukcióban született Toll egy sokszor abszurd humorral, máskor filmes közhelyekkel operáló családi és bűnügyi dráma. A történet középpontjában Suellen (Maeve Jinkings), és fia, Tiquinho (Kauan Alvarenga) áll, akiknek kapcsolatát a 17 éves gyermek szexuális orientációja árnyékolja be, hiszen az anya nem tudja elfogadni, hogy fia nemcsak megéli, de a közösségi hálón nyíltan felvállalja homoszexualitását. Hogy a legjobbat hagyjuk utoljára, kezdjük a filmes közhelyekkel. A szegényes körülmények között élő családban jelen van az anya párja, Arauto (Thomas Aquino), akit a gyermek nem tolerál. Hozzátartozik a képlethez az is, hogy Arauto ékszereket lop, amelyeket titokban barátnőjénél tárol, és ez később szakításhoz vezet. Nem tart sokáig a mosolyszünet: a helyzetét reménytelennek ítélő Suellen visszatalál szerelméhez, és pénz szükségében, a határátkelőnél dolgozó nő munkájának rejtett előnyeit kihasználva segít az illegális akciókban. Már-már nevetségesen klisés a meleg fiú ábrázolása, aki mintegy dívaként értékesít termékeket online videókban. Ilyen módon öltözékének kihagyhatatlan kelléke a rózsaszín felső és a szobáját is ez a szín árasztja el, amikor lipsync (egyszerűen és magyarul: zenére tátogó) videókat vesz fel magáról. Az sem meglepő az ábrázolásban, hogy Tiquinho szeret szerepelni, ami az internetes jelenléten kívül táncban is megnyilvánul.

Szórakoztatóbb vizekre evezve ismerkedjünk meg a bűnügyi történet gyújtózsinórjával. Suellen az egyik munkatársától kap egy tippet: a fia kigyógyítható a homoszexualitásból egy vallási programmal, amelyet borsos áron értékesítenek. Mivel az anya nem lát más megoldást a helyzet kezelésére, szövetkezik párjával, és a lopott értékek megteremtik az anyagi fedezetet a „kezelésre”. Isac lelkész (Isac Graça) szemináriumai annyira bizarrak, hogy nem lehet nevetés vagy legalább grimasz nélkül végignézni. Hogy csak egy példát emeljünk ki: a vallási elöljáró azzal szeretné a meleg fiatalokat kigyógyítani állapotukból, hogy nemiszerv formájú gyurmákat helyez eléjük, amelyeket a fiúknak női, a lányoknak férfi nemi testrésszé kell átformálniuk – és ez még csak a jéghegy csúcsa. A film humorát enyhén tetézi egy (viszonylag) comic relief karakter, az anya említett munkatársa (Aline Marta Maia), akiről vallási fanatizmusa mellett azt is érdemes tudni, hogy bort iszik és vizet prédikál. Annak ellenére, hogy a Toll többször is képes megnevettetni a nézőt, nem oldja fel a kilátástalan, reményvesztett hangulatot. A felvillanó poénoknak és abszurd helyzeteknek nem rendeltetésük feledtetni az anyagi gondokat, a törvényen kívüli pénzszerzést vagy az elfogadás, kiegyezés hiányát, mindössze egy plusz élt adnak az egyébként is sötét alaptörténetnek. 7/10