Idén augusztus végén immár 81. alkalommal nyitotta meg a kapuit a Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica Velencében. Rég nem tapasztalt, fullasztóan párás hőség várta a fesztiválozókat az idén kicsit talán lassabban és csendesebben induló fesztiválon, ahol az első napok sajtóvetítésein még foghíjasok voltak a széksorok.
Pedig a fesztivál idén is igyekezett szórakoztató és nagy érdeklődésre számot tartó alkotással nyitni a fesztivált, ezért is eshetett Tim Burton Beetlejuice Beetlejuice című filmjére a választásuk. Burton már jó egy évtizede azt nyilatkozta, egyetlen filmjéhez készítene szívesen folytatást, és ez nem más, mint az 1988-as Beetlejuice – Kísértethistória.
Sírkő sírkövön nem marad – Tim Burton: Beetlejuice Beetlejuice
Tim Burton huszadik(!) nagyjátékfilmjét látva tűnik csak igazán hihetetlennek, hogy a különc rendezőzseni idén töltötte be a 66-ot. Az elmúlt másfél évtized sorozatos kudarcai után kevesen mertek hinni benne, pedig a Beetlejuice Beetlejuice legalább olyan fesztelen, őrült és imádnivaló szórakozás lett, mint az 1988-ban bemutatott kultikus előd.
A Tim Burton-rajongók nem csak az 1988-as alkotás és vele együtt Beetlejuice (Michael Keaton) újraélesztésének örvendhettek, de az is látszott, mennyire maivá tud válni az új színekkel Burton kísértethistóriája – bár sokan éppen azt kifogásolták, hogy inkább egy Beetlejuice-memorabilia az egész a régi, jól bevált karakterekkel és viszonylag kevés újdonsággal. Hogy ki melyik állásponttal ért egyet, döntse el maga, a magam részéről nyitófilmnek remek választásnak tartottam könnyeden szórakoztató Beetlejuice Beetlenjuice-t, és különösen tetszett, ahogy az egyik jelenetben Burton megfricskázza az influenszereket, akik csak úgy hemzsegtek idén is a fesztiválon, egyre nagyobb teret követelve maguknak a vörösszőnyeges bevonulások alkalmával is.
Az idei versenymezőny huszonegy nagyon különböző alkotásból állt, sorsukról pedig az Isabelle Huppert által vezetett nemzetközi zsűri döntött. A zsűri tagjai között volt James Gray, Andrew Haigh, Agnieszka Holland, Kleber Mendonça Filho, Abderrahmane Sissako, Giuseppe Tornatore, Julia von Heinz és Zhang Ziyi is. Huppert a versenyfilmek támogatására minden egyes premieren megjelent a vörös szőnyegen, de Zhang Ziyi is előszeretettel mutatkozott elegáns ruhakölteményeiben ezeken az alkalmakon. A kínai színésznőbe és a zsűri tagjaiba is rendszeresen bele lehetett futni a fesztivál meeting pointjának számító Excelsior luxusszállóban a fotósok és az arra járó újságírók legnagyobb örömére.
Cannes-ban és Velencében is régóta megfigyelhető, hogy a zsűrielnök személye mennyire rányomja bélyegét a díjazottak kiválasztására – különösen a fesztivál fődíjának odaítélésében érhető ez tetten. Huppert korábban már vezetett zsűrit Cannes-ban, akkori zsűritársai nem rejtették véka alá, hogy milyen vasakaratúnak és kompromisszumot nem ismerőnek bizonyult a törékeny alkatú színésznő, pláne az Arany Pálma odaítélésekor. Velencében is érezhető volt a francia színésznő kézjegye, különösen, ami a legjobb színésznőnek és a legjobb színésznek odaítélt Volpi-kupát illeti. Isabelle Huppert-et 2001-ben az akkori cannes-i zsűri egyöntetű szavazattal választotta legjobb színésznőnek Michael Haneke A zongoratanárnő című filmjében nyújtott, számos tabut feszegető alakításáért – várható is volt, hogy ha női alakításról van szó, akkor a francia színésznő leginkább a merészséget díjazza majd. Nem okozott tehát meglepetést, hogy Nicole Kidman kapta idén a Coppa Volpit a Babygirl című filmben nyújtott sokszínű és sok határt átlépő alakításáért.
Tágra zárt erkölcsök – Halina Reijn: Babygirl
A Babygirl olyan, mintha A szürke ötven árnyalata arthouse verziója lenne: a társadalmi nemek elavult értékrendszerét meghaladva próbál releváns álláspontra jutni a hatalom dinamikájának kortárs működése kapcsán, de csak az erotikus thrillerek kliséit fogalmazza újra a #metoo hatásaira reflektálva.
Kidman se átvenni, se felhőtlenül örülni nem tudott a díjnak, aznap kapta ugyanis a szomorú hírt, hogy édesanyja váratlanul elhunyt, így a díjat a film rendezője, Halina Reijn vette át helyette. A holland, színésznőből lett rendező, Halina Reijn filmjében Kidman egy kiegyensúlyozott családi hátterű, befolyásos cégvezetőt alakít, akinek bár látszólag minden megadatott, szexuális életét mégsem érzi igazán teljesnek. Egy napon egy fiatal gyakornok, Samuel (Harris Dickinson) azonban mintha csak olvasná Romy gondolatait, ráérez a nő vágyaira és a köztük lévő korkülönbség és hierarchia ellenére gátlástalanul rástartol főnökére, felrúgva minden írott és íratlan szabályt – és nem utolsó sorban a nő addigi életét. Kidman sosem volt ugyan szégyellős, ha akár a teste, akár a lelke lemeztelenítéséről volt szó a kamerák előtt, de ilyen messzire, mint a Babygirlben még sosem ment, bátorsága pedig nem maradt elismerés nélkül. Díjat ugyan nem kapott, de a férjét alakító Antonio Banderast is mindenképp meg kell említeni, aki szintén sokat adott a Babygirl sikeréhez.
Aligha okozott meglepetést az sem, hogy Huppert honfitársának, Vincent Lindonnak adta a legjobb színésznek járó kupát. A 65 éves Lindon azon kevés színészek egyike, aki a munkásosztály tagjait ugyanolyan meggyőzően formálja meg, amint a felsőközéposztály vagy akár az arisztokrácia képviselőit. Ezúttal egy kamaszfiait egyedül nevelő apát alakít Delphine és Muriel Coulin Jouer avec le Feu / The Quiet Son című filmjében. Miközben kisebbik fia a Sorbonne-ra készül, a nagyobbik egy radikális szélsőjobbos csoporthoz csatlakozik. A Coulin-testvérek filmje a maga némileg szájbarágós módján egy nagyon is aktuális problémára, a szélsőjobb erősödésére és radikalizálódására hívja fel a figyelmet. Ha már férfi alakításról van szó, számomra a mezőnyben sokkal izgalmasabb volt Justin Kurzel The Order című filmjében Jude Law karakterformálása. A hetvenes években egy radikális szélsőjobbos csoport ellen küzdő FBI-ügynök szerepében Law komplexebb és tőle jóval inkább szokatlan alakítást nyújt. A The Order megtörtént eseményeket örökít meg egy árja fajvédő közösségről és az abból kiszakadó terroristacsoportról – bár időben négy évtizeddel korábban járunk, a film üzenete most is rendkívül aktuális, és nem lehet nem észrevenni a politikai áthallásokat.
A hetvenes években a latin-amerikai országokban sorra hatalomra kerülő katonai diktatúrák kegyetlenségeit már megannyi film feldolgozta, az egyik legismertebb talán A halál és a lányka (r.: Roman Polański, 1994) vagy a legutóbb két éve Velencében versenyző Argentina, 1985 (r.: Santiago Mitre). Idén Brazília legsötétebb korszakaiba vitt vissza bennünket Walter Salles I’m Still Here című valós személyeken és megtörtént eseményen alapuló filmje, mely a legjobb forgatókönyv díját kapta. Murilo Hauser és Heitor Lorega forgatókönyve Marcelo Rubens Paiva regényén alapszik és egy volt képviselőről, nem mellesleg apjáról, Rubens Paiváról szól. Paivát egyik nap letartóztatják és elhurcolják, majd később feleségét is vallatásnak vetik alá, de őt hamarabb kiengedik. Az asszonynak onnantól fogva két célja van: felkutatni férjét és tartani a lelket öt gyerekükben. A cselekmény több évtizeden át mutatja az elszánt asszony küzdelmét, hogy összetartsa a családját és bizonyosságot szerezzen férje haláláról. Számára a férje halotti bizonyítványa nem csak jelképes lezárása hosszú évek bizonytalanságának, de egyben a rendszer bűneinek elismerése is.
Az örmény származású Dea Kulumbegashvili April című filmje a jelenben játszódik, mégis az az érzésünk lehet, mintha évtizedeket mentünk volna vissza az időben. A különös formai megoldásokkal és hosszan kitartott jelenetekkel dolgozó alkotásában egy egyedülálló szülész- és nőgyógyász orvosnő (Ia Sukhitashvili) küzd a tudatlanság, a felvilágosítás hiánya és a vallási dogmák ellen. Egy terhesgondozás hiányában nem sokkal a szülés után elhunyt csecsemő, egy házasságon kívül megesett tinilány, egy tizenhat évesen már férjhez adott, de szülni még nem akaró iskoláslány – csak pár eset azok közül, amivel a doktornő nap, mint nap találkozik. Legjobb szándéka ellenére elsősorban a megvetéssel, kiközösítéssel, sőt egy hivatalos vizsgálattal is szembe kell néznie. Az orvosnőn keresztük a film jól mutatja, hogy Örményország vidéki területein mennyire nincs megfelelő szexuális felvilágosítás, fogamzásgátlás és orvosi felügyelet, pedig mennyi tragédia lenne elkerülhető általuk. A harmincnyolc éves rendezőnő stílusa sokszor túlzottan művészieskedő, még ha kétségtelenül izgalmas megoldásokat mutat is, 134 perces játékideje miatt többen feladták, ennek ellenére az April megérdemelten kapta meg a zsűri különdíját. Hogy mennyire volt megérdemelt a Maura Delpero Vermiglio című alkotásának ítélt Ezüst Oroszlán, azaz a zsűri nagydíja, nem tudom megmondani, mert idén ezt az egy versenyfilmet nem láttam – azt viszont tapaszaltam, hogy különösen az olasz újságírók mutattak lelkesedést iránta a sajtókonferencián.
Bíró Boróka különdíjat kapott Velencében
Kevéssel a hivatalos díjkiosztó előtt átadta díjait a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál filmkritikusi zsűrije.
Szívem szerint Brady Corbet nagyszabású, több évtizedet felölelő fiktív életrajzi drámájának, a The Brutalistnak adtam volna a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. A valós történelmi eseményekbe ágyazott kitalált brutalista építész, Tóth László (Adrien Brody talán legjobb alakítása eddig) életét követi végig, ahogy a koncentrációs táborból szabadulva Amerikába viszi az útja, hogy ott próbáljon szerencsét. Bútorkereskedő rokona, Attila (Alessandro Nivola) segít szállást és munkát adni az egykoron a Bauhaus iskolán nevelkedett építésznek, és neki köszönheti László az első komoly megbízását is, egy milliárdos (Guy Pearce) könyvtárának újraépítését. A milliárdos hamarosan egy hatalmas építési projektet bíz Lászlóra, aminek köszönhetően még Carrarában, a márványbányában is megfordulnak, ám az események itt váratlan fordulatot vesznek, és ez az egyre inkább ópiumfüggő László későbbi pályájára is kihat. Ha csak ezt a lenyűgözően fényképezett, remek színészi alakításokkal teletűzdelt, számos magyar alkotó, köztük Jancsó Dávid vágó közreműködésével készült nagyszabású történet láttam volna idén Velencében, már megérte volna kiutazni a fesztiválra.
Jóval kevésbé voltam elájulva Perdo Almodóvar első angol nyelven készült nagyjátékfilmjétől, a The Room Next Doortól, mely idén a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt kapta [külön kritikánk holnap jelenik meg a filmről – a szerk.]. A Tilda Swinton és Julianne Moore főszereplésével készült melodráma Almodóvar filmjeinek minden jellegzetes vonását felvonultatja, ami az utóbbi időben már ritkán volt csak érdekes számomra, viszont a téma – és legfőképp az, ahogy ezt Almodóvar a két remek színésznő segítségével feldolgozza – mégis nagyon fontos. Míg Wong Kar-wai a melodrámáiban mindig a szerelemről beszél, Almodóvar előszeretettel emel be komoly társadalmi vitákat generáló kérdéseket a filmjeibe, mindamellett, hogy a szerelem, a barátság és a szülő-gyerek kapcsolatok is fontos szerepet kapnak nála. Az eutanázia kérdése manapság az egyik legvitatottabb szociális téma, a melodrámák koronázatlan királya pedig remek érzékkel mutatja be, miként lehetne meghitt, baráti körben, kulturáltan búcsúzni az élettől olyan esetben, amikor valakin már nem segít semmiféle orvosi beavatkozás. Ha nem is tetszett maradéktalanul a forma, a tartalom és főleg annak érzelmi megközelítése mindenképp díjat érdemelt.
Bár jó filmekben tavaly se volt hiány, az SAG-AFTRA-sztrájk miatt a sztárok hiánya alaposan rányomta a bélyegét a fesztiválra. Idén ebben a tekintetben aligha lehetett panasz a velencei filmfesztiválra. Brad Pitt itt mutatkozott először hivatalosan kéz-a-kézben új barátnőjével, Ines de Ramónnal (nem sokkal azután, hogy a rajongók válófélben lévő feleségét, Angelina Jolie-t éltették a vörös szőnyegen, aki Pablo Larraín Maria című filmjében alakította Maria Callast). A Clooney-házaspár évről-évre visszatérő vendégnek számít, ahogy lassacskán már Lady Gaga is, aki először a Csillag születik kapcsán járt a Lido di Venezián, idén pedig a Joker 2.: Kétszemélyes tébolyt kísérte el, nem kis tébolyt okozva ezzel a tűző nap ellenére is hosszú órákat várakozó rajongók körében.
A bűnbohóc hattyúdala – Todd Phillips: Joker: Folie à Deux / Joker: Kétszemélyes téboly
A Joker: kétszemélyes téboly a film első részének kritikáira és hatására reflektálva szándékosan megy szembe a nézői elvárásokkal. A kulturális jelképpé váló Joker tündöklését Arthur Fleck földhözragadt kisember karakterének tragédiája váltja fel, miközben a hollywoodi reneszánsz bűnfilmjei helyett ezúttal az 50-es évek musicaljei szolgálnak tematikus inspirációként.
