A Joker: kétszemélyes téboly a film első részének kritikáira és hatására reflektálva szándékosan megy szembe a nézői elvárásokkal. A kulturális jelképpé váló Joker tündöklését Arthur Fleck földhözragadt kisember karakterének tragédiája váltja fel, miközben a hollywoodi reneszánsz bűnfilmjei helyett ezúttal az 50-es évek musicaljei szolgálnak tematikus inspirációként.
Miután Arthur (Joaquin Phoenix) kegyetlen ámokfutása során Jokerré átlényegülve egyenes adásban gyilkolta meg Murray Franklin talkshow-sztárt, a hatóságok az Arkham Elmegyógyintézetbe zárták a tárgyalása kezdetéig. Az embertelen környezetből kizárólag a szomszédos pszichiátriai szárny énekkurzusai jelentenek menekvést. Arthur itt talalkozik Lee-vel (Lady Gaga), aki csakis azért vonult be önként az intézménybe, hogy a férfi közelében lehessen, szándékai azonban idővel megkérdőjelezhetővé válnak. Kettejük ellentmondásos kapcsolata ugyanis egy olyan álomvilágot kínál, amely a Joker-alteregó kiteljesedését és a felforgató példakép egyre népesebb rajongótáborának fantáziáit szolgálja ki, míg Arthur valós énjét fokozatosan háttérbe szorítja. A hasadt személyiségek váltakozó dominanciája pedig egészen különböző lehetséges sorsokat vetítenek elő a zavarodott, mentálisan instabil főhős számára.
A konfliktust már a teljes történet összefoglalását kínáló nyitány is egyértelműsíti. Az expozícióként szolgáló, klasszikus Warner Brothers animációk stílusában készült rajzfilmbetét ugyanis a korhatáros történet nézőinek kritikus infantilizálása érdekében mesefiguraként képzeli újra a saját árnyékával viaskodó Arthurt, aki a saját személyisége feletti kontroll megszerzéséért küzd. A róla kialakult nyilvános kép ugyanis közel sem fedi a tényleges valóságot: a züllött társadalmi rend és az általános elégedetlenség elleni (jogos) lázadás jelképévé avanzsáló antihős nem kíván követendő példa lenni, sokan mégis félreértelmezik tetteit és rajonganak érte. A Joker-karakterre és a korábbi filmre adott különböző nézői reakciókat Jack (Brendan Gleeson), az Arthur fegyházi jólétében kiemelt szerephez jutó börtönőr és Lee toxikusan rajongó csábító alakjai képviselik. Előbbi – munkatársaival együtt – a korrupt intézményrendszerek megbízhatatlanságát testesíti meg: hagyja ázni az esőben a rábízott foglyot, fizikailag bántalmazza és szórakozik az állapotán, ha pedig néha segít rajta, azt is önös érdekből teszi. A marcona őr pusztán azért viszi el Arthurt az énekcsoportba, hogy ezalatt a foglalkozásokat tartó tanárnő közelébe kerülhessen.
A korábbi filmben szintén megjelenő kollektív elnyomásra azonban egészen más reakció érkezik a főhős részéről. Arthur a társadalmi egyenlőség elérésében eredménytelennek bizonyuló lázadás és a káosszítás helyett megpróbál beilleszkedni, szedi a gyógyszereit és a fennálló keretek között keresi az egyéni boldogságot, Lee szerelme és a zene, vagyis a kapcsolatok, a művészetek, a szépség momentumainak a segítségével. Ezek azonban hamisnak bizonyulnak és úgyszintén cserben hagyják, mivel a nő Joker többi követőjéhez hasonlóan ugyancsak kizsákmányolja a beteg férfit, akin keresztül mindössze saját elégedetlenségeiket és általános feszültségüket kívánják levezetni rajongóként, nem törődve a valódi emberrel, csak a zavart személy tetteibe belelátott jelképpel. Ez az elvakult sztárolás, haszonleső kisajátítás és meg nem értés ráadásul ugyan azt a bűnbohóc perszónát hívja életre és táplálja önmagát gerjesztő dühvel, aki az intézményesült rendszerek kudarcából született. Arthur idővel mégis rádöbben, hogy ez a felvett szerep nem ad lehetőséget a változásra, csak további zűrzavart teremt.
Ennek megfelelően a történet első fele az előző részben megjelenő problémákat modellezi a börtön zárt szituációjában, hogy a második felvonás ezt követően egy tárgyalótermi dráma közegére cserélje a korábbi talk-show miliőt, továbbra is az igazságot keresve a házigazda helyett az ügyvéd-szerepkör felvételének színpadias alakításán keresztül. A bíróságon tehát a 2019-es Joker történései kerülnek ítélőszék elé, mintha a film önmaga utólagos önreflexív ideológiai kritikáját nyújtaná a folytatás során. Még egy tévés produkció is említésre kerül, ami az eredeti Joker történeten belül létező verziója, a visszatérő szereplők pedig a tanúk padjára lépve fejtik ki, ők hogyan élték meg Arthur erőszakos cselekedeteit, illetve vérengzését.
Bűnös-e vagy áldozat? – Todd Phillips: Joker
Képregényfigura eredettörténete még sosem volt ilyen komor és emberi, mint a vígjátékairól ismert Todd Phillips karrierfordító rendezésében. Joaquin Phoenix pedig nemcsak saját maga korábbi alakításit múlja felül, de megindítóan emberivé teszi az ikonikus gonosz figuráját.
Így az új perspektívák megismerése más megvilágításba helyezi az eseményekről alkotott benyomásokat, bemutatja az eddig elhallgatott járulékos következményeket, az együttérzés hiánya szülte borzalmakat. A Joker: Kétszemélyes téboly ugyanis a korábbi filmet ért leggyakoribb kritikákra reflektálva tagadja meg az erőszakból fakadó katarzist a közönségtől: az ikonikus smink és a jellegzetes öltözet felöltése végül nem jár anarchista ikonná való átlényegüléssel, ezek a rajongói vágyálmok mindössze előadott produkciókként értelmeződnek újra, ami a film musical-jellegében is kifejeződik.
A hagyományosan giccses és mesterkélt formák érvényesülései az elképzelések fikciós voltát erősítik, a társadalmi áthallásokat igyekeznek fantáziaképekké formálni. A korábbi stilizált realizmus, Gotham City 70-es évekbeli Now York-kot idéző mocskos utcái és fülledt légköre, A komédiai királya mintája után az álomképek díszletvilága, gondosan beállított képei és begyakorolt tánckoreográfiái olyan klasszikusokat elevenítenek fel, mint az Egy amerikai Párizsban, a Cherbourgi esernyők vagy az Egymásnak születtünk (Swing Time). A szokatlan műfajkohézió megalkotásán túl ráadásul a készítők folyamatosan építik a feszültséget az utolsó felvonásig, ami egy elégikus, akcióktól mentes, irónia nélküli tragikus lezárással kerekíti le Arthur történetét, hogy a személyéről leválasztott Joker-alak egy másik úton indulhasson el. Az újrakezdést előkészítő cselekmény egy korábbinál is intimebb, teljes alakos portrét mutat az arcfesték mögötti karakter tragédiájáról, ami éppen a kitörés lehetetlensége, a bűnbocsánat hiányának biztosra vétele miatt válik reménytelenül keserűvé.
A Joker: Kétszemélyes téboly dekonstruktív absztrakciói azonban önkritika helyett sokkal inkább a rajongó közönség felé tartott görbe tükörként funkcionálnak. A film kamaradarab-jellegű megvalósítása, epizodikus, gyakran evidenciákat ismétlő dalbetétei és elnyújtott dramaturgiája, valamint lassú ritmusa a kortárs képregényfilmek sablonos megvalósításmódjának alternatíváját kínálják, ugyanakkor a befogadás élvezetét is megnehezítik. Mindezek mellett Todd Philips rendezése nem kontextualizálja a felvázolt világ történéseit, nem mutatja be a háttérben zajló krízishelyzetek okait vagy az azokra adott reakciókat, így Arthur hasadt személyiségű karakterportréja másodszor már nem képes fenntartani az érdeklődést az aktuális Gotham-interpretáció iránt. A művészfilmekre jellemző esztétika kasszasiker blockbusternek szánt produkcióra alkalmazása olyan intézményellenes fricska, ami valódi kuriózumként hat a kortárs filmvilágban, a megvalósításmód meglepő frissessége az önreflexív tematikán túl mégsem képes érdemben árnyalni a korábban prezentált ellentmondásokat vagy kifejteni a cselekmény felszíne alatt megbúvó morális kérdéseket az anarchián keresztüli igazságszolgáltatás, a jogos önbíráskodás dilemmája, a mentális betegek kiszolgáltatottságának kérdése vagy a jelképpé váló hősök felelőssége kapcsán.
