A nyolcvanas években a tévézés számomra az esti mesére, a Mihaelára korlátozódott. Később aztán bővült a program. Viorica Bucur bevezette vasárnap délutánonként a Tom és Jerry-t, majd Stan és Bran, a két nevetéskaszkadőr mutatványait.
Izgalommal vártam a hét utolsó napját, hogy kedvenc hőseim a szűkre szabott műsoridőben újabb adag válogatott kalanddal varázsoljanak el. A hétköznapokat az iskola taposómalma töltötte ki, a matekházik elsiratása, bizonyos tantárgyakkal szembeni közömbösség, az irodalomórák tompa bája, amint az alkoholista-gyanús tanárnő alapvető esztétikai fogalmak ismertetésével próbál színt lopni a nyikorgó iskolai padokba szorult kisdiákok lelkébe.
Aztán egyszer csak megpillantottam Gene Kelly-t. Nem láttam a film elejét, mivel a vasárnapi terített asztal mellől pattantam fel, az apai szigor nem bizonyult elég nyomatékosnak ahhoz, hogy az ebéd végét kivárjam. A cselekményre sem emlékszem teljes összefüggésében, csak arra, hogy milyen hatással volt rám, a Vl. B osztály átlagos képességű tanulójára Gene Kelly táncából áradó, megfoghatatlan szabadság. Megelevenedett a festett háttér, a tér táncosokkal telt meg, a szökőkút vize csobogott, a fiú s a lány egymásra talált. A zenekar pedig szárnyalt, a hangszerré avanzsált korabeli autódudák tülköltek, csodás produkció született. A darab végén a kedélyek lecsillapodnak, a díszlet ismét a festett tér, a szökőkút már nem körbetáncolható, a fiú egyedül maradt; a látomás valódiságát a földre dobott vörös rózsaszál erősíti meg. Mivel nagyon megihletett a látvány, gyorsan lerajzoltam grafitceruzával egy füzetlapra. A díszletből főként egy magas kovácsoltvas kapu ragadott meg.
A napokban újra megnéztem a Duna TV-ben az Egy amerikai Párizsban hangversenytermi előadását. A zenekar szárnyalt, a hangszerekké avanzsált autódudák tülköltek, a karmester salapált, ahogy nagyanyám mondaná, a produkció mégis teljesen néma maradt. Nem a zenekar eladásmódját akarom ezzel minősíteni, csupán arról van szó, hogy nem volt ott Gene Kelly, hiányoztak a szárnyaló ugrások, pörgések, széles mosolyok. Az sem segített volna, ha felragasztom a képernyőre a régi rajzomat, amelyen fémesen csillogott a zárt kovácsoltvas kapu.
