A magyar függetlenfilm egyik meghatározó csoportja, a Közgáz Vizuális Brigád idén negyvenkét éves. Az alábbi interjúban Czabán György mesél a kezdetekről, és arról, mit jelentett függetlenfilmesnek lenni a 80-as és 90-es évek Magyarországán. Az interjú a Magyar Független Film és Video Szövetség (MAFSZ) nyolcadik kerületi szervezetében készült Budapesten.
Czabán György közgazdász, fényképész, filmrendező, producer, szerkesztő, író. A Közgáz Vizuális Brigád és a Mediawave fesztivál alapítója, a Tilos Rádió műsorkészítője, a Pergő Képek című folyóirat főszerkesztője (1999-2012), a Magyar Független Film és Videó Szövetség (MAFSZ) elnöke.
Sok minden fűződik a nevedhez, a Közgáz Filmklub, a Vizuális Brigád, a MAFSZ, a Mediawave… Hol és mikor kezdődött el mindez?
Ez az egész negyvenvalahány éve kezdődött, 1977-ben a Közgáz filmklubban, gimnazistaként. Olyan csodásnak tűnt az egész, sok jó arcú ember, jó filmek, így amikor bekerültem az egyetemre, akkor is természetesen elmentem a filmklubba – de akkor már mint egyetemi polgár. Ott ültek az emberek egy nagy előadó bejáratánál, és mondtam, hogy én szívesen segítek, és akkor azt mondták, hogy nagyon jó, mert ők épp végeznek, és rám hagynák az egészet. Körülbelül két hét alatt megmutatták, hogy honnan kell hozni a filmet, elmondták, hol van a 35-ös vetítő, mert akkor még ilyen nagy fizikai tárgyakat kellett mozgatni, összeszerelni, fölállítani a nagyelőadóban, a hangfalat hozzákötni, ilyenek. Persze próbáltam ismerősöket befűzni, hogy gyertek, csináljuk együtt. Akkor minden héten egy nap, mondjuk minden kedden volt vetítés. Nagyon népszerű volt a Közgáz filmklub, nagy előadónk volt, befért körülbelül 500 ember, de még nagyobb volt az igény. Ezért egy idő után már heti kétszer vetítettünk, kedden és csütörtökön, de még ez sem volt elég, és azután már hatkor és nyolckor is volt film, szóval heti négy filmet vetítettünk – tehát egy féléves filmes kurzus 40 film volt, ami elég brutális.
Honnan szereztétek be a filmeket?
A Filmarchívumból, ez volt az egyetlen hely Magyarországon, ahol voltak 35-ös filmek. Ez még a 80-as években volt, akkor még ezeknek a jogai „szürkék” voltak, egy adott filmnek vagy volt joga, vagy nem, ezért a külvilág felé zártkörűnek kellett mutatni magunkat, elvileg nem lehetett hirdetni. Egyébként még most is ott vannak az archívumban ezek a kópiák, de azóta sokkal szigorúbb a rendszer, de akkor még ki lehetett hozni ezeket. És mivel nagyon jól ment a klub, bármit levetíthettünk, kubai, jugoszláv, román, vagy bármilyen filmet, a jegyek, a bérletek mindig elfogytak. Utána elmentünk sörözni kisebb társaságokban, mert az egyetemen a nagyelőadó nem működött úgy, hogy a filmekről lehessen beszélgetni. Huszonéves fiatalok voltunk, nem volt senkinek munkája vagy családja, élveztük az egyetemi polgári létet.
Hogyan kezdtetek el filmeket csinálni?
Mivel mindenkit imádta a mozgóképeket – én személy szerint már gimnáziumban is fotóztam, nagyítottam, hívtam, tehát a képkészítéssel már volt valami viszonyom – egy idő után azt gondoltunk, hogy annyi filmet láttunk már, hogy mi lenne, ha mi is csinálnánk. Ezért aztán kiraktunk az egyetemen egy papírt a büféhez, hogy akit érdekel a filmkészítés, az jöjjön kedden. Erre a felhívásra akkor megjelent vagy 20 ember. Ezzel párhuzamosan kijártam a Kőbányai Amatőr Filmklubba, ez kint volt egy lepusztult művházban, és 8-10 ember csinált ott filmeket. Én is beléptem a klubba, heti egyszer volt foglalkozás, és megnéztem, mit csinálnak. Akkor egyetlenegy elérhető technika létezett, a Super 8 – ez olyan, mint a dia, egy darab kópia készül belőle, azt kell befűzni a vetítőbe, de nem sokszorosítható, nincs negatív. Hangsáv sincsen ezeken, ezért általában külön szalagos magnóról ment a hang, ami aztán vagy szinkronban volt, vagy nem.
Soha nem akartatok „profi” filmesek lenni?
Aki filmes akart lenni, annak egyetlen egy útja volt: a főiskolára bejutni rendezői szakra, ahová úgy nyolc embert vettek fel, és lehet, hogy csak kétévente indult új osztály. Gyakorlatilag szinte nulla esélye volt egy messziről jött embernek, hogy bekerüljön, az egy nagyon zárt világ volt. A magyar állami filmgyártás legfontosabb eleme a Filmgyár volt, abban volt négy vagy öt stúdió, ahol 35-ös vagy 16-os filmre forgattak. Ezek a filmek persze mind állami pénzből készültek, és aki ott dolgozott, annak munkakönyve is volt. Ha a 80-as években te azt mondtad, hogy nekem van egy kurva jó ötletem, van egy forgatókönyvem, és azt bevitted volna a Filmgyárba, egyszerűen nem jutottál volna túl a portán se. Aki ezt a főiskolai utat nem járta be, annak az maradt, hogy Super 8-as filmeket csináljon, és megmutassa tíz barátjának. Nem volt forgalmazható, nem is lehetett fesztiváloztatni. Egy kib*szott tekercs létezett a műből, de azt meg nem szívesen adta ki az ember a kezéből, nem adta postára, mert nem szokták visszaküldeni – ez volt a tapasztalat. A filmedet maximum a barátaidnak, vagy a családodnak tudtad megmutatni, esetleg benevezted egy MAFSZ-szemlére.
Ezen kívül volt még a Balázs Béla stúdió, ami egy ilyen átmeneti valami volt. Nekik valahogy sikerült elérniük azt, hogy kaptak egy évre körülbelül egy játékfilmnyi összeget, úgy, hogy az itt készült filmeknek nem volt bemutatási kötelezettsége, ezért ezeket nem is kellett a cenzúrabizottság elé vinni. Az elején ott is főleg a filmfőiskolán végzett fiatalok kötöttek ott ki: Jeles, Bódy, és még mások. A maradék pedig, aki Super 8-ra csinált filmet – tehát amatőrfilmes volt –, az meg ment a MAFSZ-szemlékre, ami akkor már megint jól működött. Azért „megint”, mert a háború és az ötvenes évek paranoiája miatt egy ideig nem működött a MAFSZ, de a hatvanas években újjáéledt. Voltak tájegységi szemlék, Kelet-magyarországi, Nyugat-magyarországi, Budapest is egy külön tájegység volt, és persze volt az országos. Voltak tematikus szemlék is, például a „Mosolygó kamera”, ahol vicces filmek voltak, de voltak képzőművészeti, néprajzi szemlék is. A lényeg, hogy a lelkes amatőr, ha csinált egy filmet, akkor megtalálta előbb-utóbb ezt a közeget. Ide bárki nevezhetett, teljesen nyitott volt. Nem volt előzsűri, sem műfaji korlát, az volt a lényeg, hogy ha beneveztek egy filmet, akkor azt le kellett vetíteni, és csak a vetítés után volt zsűri és konzultáció. A klasszikus amatőrfilmesek akkor még olyan filmeket csináltak Super 8-cal, hogy „a nyaralásom a családdal Bulgáriában”, vagy „az Üllői úti fák”. Szóval olyasmiket, amiket ma az emberek a telefonjukkal készítenek, és aztán kitesznek valami social media felületre.
Aztán a 80-as években megjelent egy generáció – ezek a „Kőbányások” [a Szomjas György vezette Kőbányai Amatőrfilm Klub tagjai], meg rajtuk kívül is még jó néhány ember –, akik azt mondták, hogy mi filmeket akarunk csinálni, de nem ilyen családi, amatőr dolgokat, hanem függetlenfilmeket. Beszivárgott az amerikai függetlenfilm, például Jonas Mekas, vagy Andy Warhol művei. A kőbányaiak átnevezték magukat non-professional film studio-nak, ami azt jelentette, hogy nem is profi, de nem is amatőr. Nyilván ez játék a szavakkal, de akik oda jártak Kőbányára, azok komolyan vették ezt, ebből aztán a két legismertebb név az Ács Miklós és a Szőke András lett. Az Ács csinált 1987-ben Super 8-ra egy 85 perces filmet, a Sőn és grószt, amit később felnagyított 16-osra a Balázs Béla stúdió, ez egy egészestés független alkotás volt, ami formailag nagyon érdekes, témájában meg eléggé punk volt. A Kőbánya eleve egy ilyen „szoció” dolog volt, de ők tényleg filmesek akartak lenni, mondjuk szemben a közgázosokkal, ahol ez inkább játék volt, vagy buli. Aki elkezdett akkor filmezni, előbb-utóbb valami klubban, vagy társaságban találta magát, és akkor sok ilyen volt az országban, az ELTE-nek is volt egy, ami egy ilyen kifejezetten értelmiségi-médiatudatos társaság volt, de az egész országban voltak ilyenek, például a Győri Amatőr Filmklub. Meghívtuk egymást, megnéztük egymás filmjeit, beszélgettünk róluk, aztán beléptünk a MAFSZ-ba.
Melyik volt az első filmetek a KVB-vel?
A Vizuális Brigád a Közgazdasági Egyetem klubjához tartozó, jogi forma nélküli informális csoport volt, ami aztán 1989 után egyesület lett, és ahogy már említettem, olyan 20 ember lehetett benne az elején. Vettünk két Super 8-as kamerát, ami már akkor se volt tétel, és a Super 8-as filmek is tök olcsók voltak. Megbeszéltünk egy kirándulást Szentendrére, hogy valami inspiráció is legyen, vittük a kamerákat, és akkor mindenki játszott velük, mint a gyerekek. Ellőttünk vagy 15 tekercs filmet, ami aztán pár évvel később lett „megremixelve” – ez lett a Csók című film. Utána minden kedden találkoztunk, és mindenki csinált ezt-azt, próbálkozott, egyre több film készült, beneveztük ezekre a független filmszemlékre, egyre izgalmasabb dolgok születtek.
Az első film, amit én csináltam, az a Berlin volt. Kimentem Nyugat-Berlinbe, vittem a kamerát és ami érdekes volt, abból próbáltam összehozni valamit.
Közben kezdtek hozzánkcsapódni emberek, megjelent a Szőke, aztán a Pálos, ekkor már 15-20 ember körül volt az aktív tagok száma. Nagyon izgatott mindenkit a film, szakirodalmat olvastunk, tanulmányoztuk például Eisenstein montázselméletét, volt olyan film, amit harmincszor is láttunk, ekkor már tudsz figyelni arra, hogy milyen a kameramozgás, a vágás, milyen a világítás, nagyon sokat tanultunk, szóval amolyan önképzőkörként is működött – meg persze a barátságok és a buli.
Kik hatottak rátok? Minden film eljutott akkoriban a 80-as években Magyarországra?
Inkább azt mondanám, hogy sok minden. A hivatalos filmforgalmazásban persze cenzúra volt. Volt egy filmátvételi bizottság, és minden filmet, ami fesztiválokon ment, és lehetett tudni, hogy érdekes, azt bekértek, elhozták ide még filmszalagon, és megnézte a bizottság. Aránylag jó volt a filmforgalmazás, ha elkészült például egy új Fellini-film, akkor egy év múlva a moziban is volt. Sokan jártak moziba, még nem volt videó, nem volt DVD, és mondjuk egy Jancsó-filmet akár egymillióan is megnéztek. Ha valami miatt nem vettek át filmeket, annak két oka volt: elég prűd volt a rendszer, tehát amelyik alkotás pornográfia-gyanús volt, az eleve kiesett, illetve az olyan filmek sem voltak láthatóak, amelyeknek direkt politikai tartalma volt. Volt például Warren Beatty filmje, a Vörösök (Reds), ami az októberi szocialista forradalomról egy kicsit más képet mutatott, mint amit tanultunk, azt értelemszerűen nem vették át. Meg mondjuk Az utolsó tangó Párizsbant, vagy az Osima Az érzékek birodalma című filmjét sem, mert azokban meg szex volt. De ha ezek nem is kerültek bele a forgalmazásba, a filmátvételi bizottság azért lehúzott róla egy másolatot, ha már itt volt a kópia, így ezek megvoltak a filmarchívumban, és a filmklubokba ki lehetett őket kölcsönözni.
Említetted, hogy beszivárgott Magyarországra az amerikai függetlenfilm, Warholtól például láttatok valamit?
Ilyen típusú rövidfilmeket nem lehetett látni. A videó előtt voltunk, ezért inkább csak hallani lehetett ezekről, vagy olvasni a Filmvilágban, vagy a Filmkultúrában. A Balázs Bélában készült filmeket néhol meg lehetett nézni. Huszárik Zoltánnak voltak rövidfilmjei, azokból moziforgalmazásra is került három-négy, ezek közül a leghíresebb az Elégia volt, szerintem az is ilyen low budget, 16-os, Balázs Béla Stúdiós film volt. De Andy Warhol-filmet nem láttunk, csak olvastuk, hogy mondjuk Az alvás című film arról szól, hogy egy csávó 8 órán keresztül alszik.
Hogyan pozicionáltátok magatokat végül a filmes világban?
A MAFSZ-on belül sok ambíciózus alkotó verődött össze, és ezek azért egymásra is hatással voltak a 80-as évek végén, akkor írtunk is valami kiáltványt, hogy mi nem amatőrök vagyunk, hanem függetlenek. Érdekes, hogy kik írták ezt alá, például a Szőke, meg az Ács, Pesti Laci (aki azóta más irányba ment), a Bollók Csaba is talán, szóval, akik ebben a körben mozogtak. Ekkor már egy csomó fontos ember eljött zsűritagnak a MAFSZ-szemlékre, Peternák Miklós, Beke László, Márta István, vagy akár a 180-as csoport körüli értelmiség, jó beszélgetések voltak, és egy komoly továbbképzés is volt ez mindenki számára.
Olvastam, hogy néha botrányosak voltak a MAFSZ-szemlén a vetítések… hogyan kell elképzelni egy ilyen eseményt?
Persze, volt sértődés, kiabálás, botrány, dehát ettől volt élő az egész. Úgy kell elképzelni egy ilyen filmszemlét, hogy mentek a bulgáriai nyaralós filmek, és közben meg ezek a kísérletiek. Van vagy kétszáz ember, van egy vita, ki van rakva egy mikrofon, hozzá lehet szólni, hogy „mi ez a szar”, „mit képzelnek ezek”, és akkor a másik oldalon meg, hogy „istenem, ez a film!” Magyaráztuk, hogy kik vagyunk, és mit akarunk – ilyenekről voltak intenzív viták. Akkor a MAFSZ elnöke Simó Sándor volt, akinek volt valami tévéműsora, és a Független Filmszemle után bementünk a tévébe – ami akkor nagy szó volt –, ahol volt egy beszélgetés Simóval meg Ganczer Sanyival, amire a MAFSZ részéről én mentem be, és közben filmrészleteket is levetítettek. Akkoriban ami a tévében lement, az akkor tényleg létezett, szóval ez ilyen hitelesítő dolog volt. Úgy képzeld el, hogy csináltam a filmjeimet és anyámnak levetítettem a szobámban, hogy „ezt vettem fel Berlinben”. Akkor azt mondta anyám, hogy ez nagyszerű, egyébként felkészültem-e már a vizsgámra. És aztán egyszer csak a Fehér néni, aki ilyen klasszikus szomszédnéni volt, átjött hozzánk, és elfúló hangon mondta anyámnak, hogy „a Gyuri a tévében van, a Gyuri a tévében van!” – és akkor 40 percig a magyar televízióban voltam este 8-kor, és akkor ami addig léhaság volt, az már akkor hűha.
Milyen visszhangja, hatása volt ezeknek a kísérleteknek a szakmában?
A Sőn és grósz például azért is érdekes, mert Ácsnak volt a csapatból a legnagyobb ambíciója. Elvitte a filmet a Fekete Lyukba, de levetítették más klubokban is. Kőbányára kijárt mentorként Szomjas György, de ő nem szólt bele semmibe, csak mint egy facilitátor vagy moderátor volt jelen. Ha megnézed a Sőn és grószt és utána megnézed a Szomjas filmjeit, mondjuk a Falfúrót, akkor láthatod, hogy azok a Sőn és grósz filmnyelvét is használják. A Roncsfilmben én is feltűnök Pálossal együtt, aki a standfotós is volt. Szomjas a 80-as évekbeli független filmnyelvet beemelte az állami filmgyártásba, ezt nehéz lett volna tagadni, de föl is vállalta, hogy sokat tanult ebből. Meg például Bódytól A kutya éji dala is hasonló filmes nyelven beszél.
Sok zenés rövidfilmet csináltál (Tavaszi zsongás, Állami Bábszínház, Kikészítőgyár), mi a kapcsolat a filmjeidben a zenével?
Nem nagyon lehetett szájszinkront csinálni, ezért ezekben a filmekben inkább nem is beszélnek az emberek, emiatt mi inkább némafilmeket csináltunk zenével. Létezett hangos Super 8-as film is, de ezeknél vagy lejött a hangcsík, vagy nem, de az is rossz minőségű volt. Volt egy tekercs, amiben a film volt, meg mellé egy szalag, amin a zene volt, ezek pedig párhuzamosan futottak. Az sem volt biztos, hogy a zene készült el a filmhez, hanem lehet, hogy a zenéhez forgott a film. Például a Berlin című filmemben Williem Breuker Live in Berlin című lemezét használtam.
Szerveztél zenei klubot, fesztivált is, ezek hogyan alakultak?
Az egyetem elvégzése után vagy tíz évet dolgoztam még ott klubvezetőként. Kaptam fizetést, iszonyú jó volt, mert ez volt a munkám. Később felújították az egyetem épületét, így a filmklubot sem tudtunk már ott csinálni. A Kinizsi moziba költöztünk, amit azóta lebontottak. A Ráday Kollégiumnak is volt egy nagy pincéje, valami bútorraktár, kitört lábú székek voltak oda behányva. Először kitakarítottuk, felszereltünk lámpákat, és ott kezdődött egy klub, ami aztán Ráday Klub néven lett ismert, alternatív zenékkel, például az Európa Kiadó is játszottak ott. A következő állomás a Kinizsi utcai kollégium alagsora volt, azt is rendbe hoztuk, ott meg jazzklub lett. Ezeket mind több embert csinálta, de valaki mindig kell legyen, aki kvázi felelős. Én a jazzklubot szerettem a legjobban, az volt a legközelebb hozzám: nyitott, kortárs jazzkoncerteket szerveztünk, Peter Brötzmann, Steve Lacy, Christian Marclay, és a 180-as csoport is fellépett ott.
87-ben bejött a videó, akkor szereztünk valahonnan egy kamerát – lehet, hogy valami pályázaton nyertük. Az akksik még külön voltak egy táskában, meg külön a kamera, ezeket egy drót kötötte össze és az egész nagyon nehéz volt. Az egyik első videó, ami megvan, a Christian Marclay filmje. A Közgáz Jazz Klubban forgattuk, és ez valójában egy performance volt, négy lemezjátszóval. A csávó nagyon híres képzőművész lett, mindenféle lemezekkel kapcsolatos szobrokat csinált, kiállításokat, zenélt is, filmeket is készít, fődíjat nyert a Velencei Biennálén 2011-ben és a Time Magazine a világ legbefolyásosabb emberei közé választotta 2012-ben.
Ti mennyire voltatok tűrt vagy tiltott kategória? Azokban a korai KVB-filmekben, amiket eddig láttam, elég erős irónia, sőt szarkazmus van.
Semmi jelentősége nem volt, ez a „tűrt-tiltott” nem volt kimondva hivatalosan sehol. Emlékszem ilyen beszólásokra, hogy a sötét teremben megy a film az országos fesztiválon, és akkor valaki beszólt, hogy „na, mindjárt jönnek a rendőrök és visznek el titeket”. A 80-as években még mindenhol voltak emberek, akik jelentettek. Biztos érdekes lenne kutatni a MAFSZ és az állambiztonság kapcsolatát. Csak nem érdekel, meg nem is szeretnék találkozni barátaim nevével ilyen iratokban. Még a KVB megalakulása előtt, 82-ben akartunk az egyetemen csinálni egy független diákszövetséget a KISZ mellett, ami nem politizál, csak szabadidő, kultúra, sport – ilyesmi. Nagyon titokban kezdtük el szervezni, hogy majd az egyetemi és főiskolai napokon jelentjük be, és tényleg nem telefonáltunk, semmit nem írtunk le, csak sétálgattunk, hiszen mindenhol van poloska. De egy héttel előtte lecsapott a BM ránk, bevittek. Nyilvánvaló volt – mondjuk 6-8-an lehettünk a belső körben – hogy köztünk is volt besúgó. Nem tudom, hogy ki, de nagyon nem is érdekel. Most meg már minek? Behívtak, fenyegettek, hogy mindenhonnan kitiltanak, tönkreteszik az életemet, de amúgy sokat is tudnak segíteni, nagyon jó ösztöndíjak vannak, itt kéne aláírni. Egyébként aki ezt a kihallgatást vagy raportot vezette a budapesti KISZ-titkárságon, úgy hívták, hogy Gyurcsány Ferenc.
És milyen volt a Gyurcsány ebben a szerepben, hogy emlékszel rá?
Mézesmázosan előadta, hogy csodálatos ösztöndíjak vannak mindenhová, meg azután is sokat tudnak segíteni. De ha nem működök együtt, akkor mindenhonnan kitiltanak, az összes iskolából Magyarországon. Nagyon messzire ér a kezük, mindenkinek nagyon szar lesz.
Téged is be akartak szervezni?
Ilyenkor mindig. A katonaságnál is ez volt. A „mézesmázos” részen azt mondják, hogy nagyon jó, amit akarsz, gyere! Gyere be a KISZ-be, és legyél ott KISZ-vezető, és akkor ott csináld. Vagy eltaposni, vagy beemelni, hogy a KISZ-en belül legyen, ez volt a stratégia, hogy a kultúrát, a sportot, satöbbit adaptálni, beszippantani, domesztikálni, kontrollálni kell. Vagy pedig ha ez nem sikerül, akkor nagyon szar lesz nekünk, mert függetlenül nem lehet csinálni, egyetlen diákszervezet van és kész. Apám is mindig ezt mondta. Mondtam, hogy „ez szar, az szar, amaz szar”. Erre ő meg, hogy „igen, az elvek jók, de vannak hibák, de ha te jobban tudod, akkor csináld jobban. Lépjél be a pártba meg a KISZ-be, meg a f*szomba, és akkor belülről bomlaszthatsz”.
Ez a 82-es diákszervezetesdi úgy végződött, hogy mindegyikünket külön behívtak, hogy a többi már mindent bevallott. Ezek a szokásos blöffök. Az akkori klubvezetőt, Jobbágy Gyulát kirakták az országból, kapott egy útlevelet, amivel nem térhetett vissza, Kanadába ment, van is egy könyv erről egyébként. Minket meg rendszerellenes szervezkedéssel vádoltak meg, azzal, hogy mi a KISZ-t meg akartunk dönteni. A KVB-t viszont sosem akarták betiltani, vagy nem volt ilyen fenyegetés, talán azért, mert bizonyos fokig az egyetem azért védettséget is adott.
Mennyire tartottátok magatokat ellenkultúrának?
Biztos nagyon azt gondoltuk, hogy mi nagyon ellenkulturálisak vagyunk. Jóval előbb jelent meg az Üvöltés című antológia, amiben volt Ginsberg, Ferlinghetti, azt akkor mindenki olvasta ebben a körben. Anyám nem olvasta, meg a magyartanárom sem, persze. Akkor szakadt szét nálunk a mainstream és az ellenkultúra. Jimi Hendrixet, meg Miles Davis-t hallgattunk, Kerouactól mindenki olvasta az Útont, az összes magyarul föllelhető ellenkulturális terméket kerestük. Megjelent a moziban az Easy Rider, mindenki, akit ismertél, megnézte vagy ötször, vagy a Ha (If...) című filmet is Lindsay Andersontól, amiben a végén a diákok géppuskákkal lemészárolják a tanárokat. Vagy Antonionitól a Zabriskie Pointot – az az amerikai diáklázadásokról szól –, abban is két gyerek fölrobbant mindent. Ezek abszolút „kult” dolgok voltak, és biztosan azt gondoltuk, hogy mi nem a Táncdalfesztivál nemzedéke vagyunk, hanem a Jimi Hendrixé.
Hosszú hajunk volt. Olyanok voltak ezek az irodalmak, meg ezek a zenék, mint egyfajta belépő az életbe. Ha ezt valaki nem ugrotta meg, akkor nem tudott belelépni abba az egyébként egyáltalán nem zárt és nagyon diffúz közegbe, amit úgy hívtak akkor, hogy kortás kultúra, klubhálózat. A film volt a legkonkrétabb ebből, szívtuk magunkba ezeket a filmeket, és azt éreztük, hogy akkor nekünk is így kéne élni. Részben ennek a terméke volt később a Tilos Rádió. Akkor a Tilos Rádió kifejezetten egy ilyen underground, illegális, menekülős, Amszterdamból behozott adóval működő dolog volt. Már említettem a Chistian Marclay-koncertet, nos, azon ott ült az első sorban Palotai Zsolt, és utólag azt mondta, hogy ezért lett ő DJ.
Az ellenkultúra nagyon lényeges volt mint identitás, mint kulturális sarokpont. Talán nem is az a fontos pont, hogy ellenkultúra, hanem inkább az, hogy más, tök más, mint a mainstream, vagy az állami hivatalos kultúra. Arról szólt, hogy szabadabban szeretnénk létezni.
Ennek része volt a kábítószer is, ami bár nem volt Magyarországon hozzáférhető, de természetesen nagyon szerettük – de csak mint fikciót. Ilyen iszonyú izék voltak, virágmagból, meg mákból főzött szerekkel próbált mindenki otthon valami kábító hatást elérni. Az idegnyugtatók vodkával elég jók voltak. Volt egy Parkán nevű gyógyszer [eredetileg Parkinson-kórosok kezelésére alkalmazták], amit aztán betiltottak, na, az is nagyon jól működött vodkával, Anti barátommal háromméteres óriás hangyákkal küzdöttünk a Blaha Lujza téri aluljáróban. De rendes marihuána, hasis nem volt, nem lehetett hozzájutni, ez inkább a ragasztó hőskora volt. A Palmatex, a zöld-fehér csíkos, amit ha egy nejlonzacskóba benyomtál – attól szintén el lehetett szállni. De aztán kivonták a forgalomból ezt is, és onnantól kezdve a nagyon szar minőségű Technokol Rapidot szívták a gyerekek a falu szélén. Már az sincs. Attól taknyuk-nyáluk összefolyt, meg egyszerűen nagyon csúnyák lettek ezek az emberek. Nekem az első ilyen élményeim az űrodüsszea, a csillagok, a világegyetem. De mindent kipróbált mindenki, mindenkit az érdekelt, hogy hogyan lehet valami pszichedelikus élményre szert tenni. Az Easy Rider közepén van az a rész, amikor a temetőben betripeznek – ott van egy ilyen utazás, amit mindenki nagyon szeretett volna megélni.
A rendszerváltás hogy ért el titeket?
Hát nem tudom. Volt, aki katartikusan élte meg, izgalmas volt. Előtte már egy-két évvel nagyon érdekesek voltak az újságok, csomó jó cikk volt, meg nagyon pörgött minden. Nekem az irodám a Közgázon egy kis folyosón volt, ismertem a KISZ-eseket, meg a HÖK-öseket, meg mindenkit, ott dolgoztam. Indulok a büfébe, kijön a KISZ titkár és mondja, „jaj, helló, szia, figyelj, holnaptól nem ez lesz a munkám, mert megvettem egy forintért az újpesti cérnagyárat”. Most gondold el, azon a területen azóta biztosan van egy iszonyú nagy lakópark, és biztosan milliárdos a csávó. A remény az kurva jó volt, hogy hát akkor most majd más lesz. Az úgynevezett egyesülési törvény tette lehetővé azt, hogy lehetnek magáncégek, csinálhatsz egy KFT-t, egy BT-t, egyesületet, alapítványt, és akkor egy év alatt csináltunk egy csomót. Akkor alakult meg a Mediawave Alapítvány, a KVB, mint egyesület, csináltunk egy lemezkiadót, Adyton Records néven, Drescht, Grencsót, Szabadost adtunk ki. Iszonyatos robbanás volt, de egy csomó minden azóta megszűnt, vagy kommercializálódott. A Mediawave tulajdonképpen haldoklik, a Tilos Rádió még él, a KVB vegetál.
De akkor jött létre a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) is, a szakmai szervezetek összeálltak és megfogalmazták a saját céljaikat, és azt mondták, hogy azzal, hogy az állami filmgyártás fölbomlik, akkor most lehetne egy alapítványt létrehozni, ami ad pénzt játékfilmre, kisjátékfilmre, kísérleti filmre, könyvkiadásra, oktatásra, forgalmazásra, mindent összeszedtek, aminek valamilyen módon van köze a filmkultúrához, és azokból kis kuratóriumok alakultak és sikerült elérni, hogy az összes filmre szánt pénzt – vagy a zömét – ez az alapítvány osztotta el. Egészen az Andy Vajna-korszakig.
Az MMK az állami költségvetésből kapott x milliárd forintot, az alapító szakmai szervezetek pedig maguk választották ki a kurátorokat, nem a miniszterelnök mondta meg, hogy ki legyen a vezetője. Húsz szervezet összejött kétévente vagy gyakrabban, és amikor lejárt egy kuratórium mandátuma, akkor megszavaztuk az újat – mi filmesek. Ezek folyamatosan rotálódtak, tehát nem az volt, hogy húsz éven keresztül ugyanazok döntöttek, hanem ez is demokratikusan működött. Ezt a Fidesz nyírta ki 2010-ben vagy 2011-ben.
Szóval mi a rendszerváltás után abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy írtunk egy forgatókönyvet, meg mellé a pályázat összes elemét, és beadtuk. Jancsó is beadott, meg mi is, meg Sándor Pali is, meg a ki tudja még, ki – és akkor nyertünk rajta pénzt. Persze nagyon kevés pénzt kaptunk. Az Országalma tizenkét millió volt, A kenyeres lány balladája és a Feri és az édes élet is aprópénzekből készültek el, de megnyílt az lehetőség, hogy elvileg bárki pályázhat. De megelőzte ezt még egy ilyen no-budget kiáltvány, mert a függetlenfilmet az elején nem is vették figyelembe. Ezt a kiáltványt KVB írta – az volt a lényege, hogy egy magyar film költségvetését osszák föl low budget filmek között. Ez a terv hozzácsapódott volna a játékfilmes programhoz. Ennek egy későbbi változata lett az Inkubátor Program. Akkor még nem ismertük a Dogma csoportot, de ez szellemiségében nagyon hasonló volt a Dogma-kiáltványhoz.
Önmeghatározásként benne van a független abban, amit csináltok? Azért kérdezem, mert az állami támogatás teljes hiánya mára sok rendezőt kényszeríthet erre a pályára.
Igen, abszolút, persze, ott van a független. Az volt a különbség, hogy a Fidesz behúzta ezt a politikai erőtérbe. Akkor ez nem volt így. Tényleg, beadtunk egy forgatókönyvet, leforgattuk a filmet, beneveztük a játékfilmszemlére, ott voltunk – a Feri és az édes élet például a legjobb forgatókönyv díját nyerte. Nem szóltak bele, nem volt forgatókönyvfejlesztés, hanem szabadon meg lehetett csinálni azt, amit akartál. Ez az illúzió volt a levegőben a 90-es években. A KVB-nek komoly előnye volt, mert az összes filmünket mi gyártottuk, mi voltunk a producerei. Ezt egyébként hárman csináltuk, a Pálos Gyuri, a Győri Csilla és én. Nem tudom már, mi volt kiírva, hogy ki volt a forgatókönyvíró, a gyártásvezető, a producer, vagy a rendező – de együtt csináltuk. Egyébként a korai KVB-filmekben nem is voltak kiírva nevek, csak az, hogy KVB és az évszám. Így ebben a független szcénában mi talpon tudtunk maradni, mert egy nagyon racionális gyártási modellt dolgoztunk ki, a filmekhez az összes kib*szott könyvelést, elszámolást, mindent a KVB Egyesület – később Kft – nevű cégen belül csináltunk, a Csilla brutálisan jó volt ebben.
Mással nem próbálkoztatok, például reklámfilmmel?
Nem érdekelt. Figyelj, az egy nagyon kemény világ, oda bekerülni nem könnyű. Tök jó, sok pénz, dehát ez nem úgy van, hogy akkor mi csinálunk egy reklámfilmet az OTP-nek, mert az egy nagyon zárt világ. De nem is mozdultunk rá. Csomóan elmentek bérmunkásnak az alkalmazott film területére, meg a marketinges világba, de úgy jöttek ki ezekről a helyekről, mint a zombik. Mindig akartunk reklámfilmeket csinálni, de mindig formabontót, kicsit ilyen Dogma-reklámfilmeket, hogy mit tudom én, hónalj sprayt reklámozzunk idősekkel, mondjuk anyámmal. De volt egy műsorunk Bakács Tibivel és Pálossal egy TV3 nevezetű televízióban, ami egy nyitott dolog volt – de aztán az is csődbe ment. Volt egy heti kulturális magazinunk, a Kékharisnya, ami hihetetlenül laza volt, az egyik úgy indul, hogy egy tévéstúdióban áll a bemondó, a Bakács, és nincs rajta ruha. A másikban meg ki van vetítve egy green boxszal a Pálos, szuperközeli a szeme, beszél a Bakács, a Pálos pislog mögötte. Nagyon laza formai kísérletezés volt ez, iszonyatos szabadságfokkal.
Amiket említettél – az Országalma, a Feri és az édes élet, A kenyereslány balladája – már egészestés, sokszereplős filmek. Hogy zajlott egy ilyen forgatás?
Mindig az volt az alapmegállapodás köztünk, hogy mindenki egyenlő, de aki az alapötletet hozza egy filmhez, az a legegyenlőbb. Ha vita volt, hogy most ez ne ilyen hosszú legyen, vagy másmilyen, vitatkozzunk értelmesen, szavazzunk, és ha így nem eldönthető, akkor a „legegyenlőbb” szavazata dönt. Én például arra emlékszem, hogy annyira élveztem ezt az egészet csinálni, hogy semmilyen más igényem nem volt, mint hogy ne legyen rajta igazából költségem. Most, hogy így visszagondolok a forgatásokra, nagyon-nagyon játékosan sikerült, sok vidámsággal – bár amikor dolgoztunk, akkor az nagyon kemény volt. Kegyetlen egy forgatás, mondjuk 30 napig tényleg napi 16 órát dolgoztunk, előtte meg egy fél évet előkészítettünk. Mindig barátokkal, ismerősökkel forgattunk, mert amellett, hogy az volt a fő szempont, hogy mindenki nagyon jó legyen abban, amit csinál, kellett, az is, hogy még szerethető is legyen.
Fontos volt mindig, hogy mindenki jól érezze magát, és ezért nagyon sokat is tettünk: oda volt készítve a két láda hideg pezsgő poharakkal, és minden stábbuliban volt kaja. Lehet, hogy egy amerikai produkció tízszer annyit fizetett, de az azért jó esetben érződik a kész filmjeinken is, hogy nem szakmunkásnak tekintettük a munkatársainkat, hanem alkotótársnak és barátnak, akiknek hagytuk kibontakozni a kreativitását.
Vannak alkotótáboraitok is, hogyan kapcsolódnak ezek a munkátokba?
A KVB-vel 94-ben már csináltunk egy alkotótábort, az úgy kezdődött, hogy a Szőke meg a Badár becsatlakozott a csapatba. Ismertem már Szőkét a Kőbányai non-professional stúdióból. Szőke és Badár ugye Szentesen végeztek a Horváth Mihály gimnáziumban, aminek volt egy színház- és médiatagozata. Ekkor kiderült, hogy nincsen használható technikájuk. Akkor azt találtuk ki, hogy csináljunk nyáron egy filmes tábort, Szentes egy kisváros, aki akar, az jöjjön oda, levisszük a videókameráinkat, meg viszünk filmeket a moziba, este filmvetítés, beszélgetés. Az maga volt a paradicsom, mert volt ezerféle helyszín, ezerféle fény, meg víz, meg természet. Ott találkoztunk először a Tóth Vidamon Mátéval, aki most valahol Ázsiában top operatőr, vagy Ruszev Szilvivel, aki később Németország legjobb vágója lett és most éppen Angliában tanít.
Ezeket a táborokat máig csináljuk, lehetőleg izgalmas helyszíneken. A hangsúly persze eltolódott a filmkészítéstől egyfajta encounter csoportba oltott szabadegyetem felé.
Ha összegezni kellene, miket emelnél ki, mi mozgatja ezt a függetlenfilmes világot?
Kicsit ugrunk, de ez ugyanaz, mint a jazzklub – az is ugyanígy működött. Magyarországra azért kib*szott jó zenészek jöttek el gombokért, de amikor megjöttek, akkor anyukámat megkértem, hogy főzzön valami finomat, és hazavittem őket. Töltött káposztáztunk, macska, pálinka, apám, nemtudommi, utána mentünk a jazzklubba. A koncert után meg buli. Volt, hogy négy kaliforniai szaxofonos ült egy Trabantban, meg a sofőr. Majdnem meghaltak a röhögéstől, amikor mondtuk nekik, hogy az autó papírból van, de a Bartók ezrest nagyon bírták, mondták hazaviszik és bekeretezik.
A szabadság erősebb motiváció, mint bármi: ha az adott, akkor mindenki megy segíteni, dolgozni, csinálni. Hogyha egyszer össze kellene foglalni, akkor olyanokat kellene írni, hogy az érdeknélküliség és a függetlenség az mindennél fontosabb volt. Meg a jó érzés. Soha nem kellett kompromisszumot kötni. Úgy értem, hogy nyilván kellett ezret – de a lényeges dolgokban nem. Az a szerencse, hogy a nyolcvanas években kezdtük, kicsiben. Aztán a 90-es években erre jött a nyitás, egy csomó párhuzamos aktivitás, a szinergiák.
Tulajdonképpen a beszélgetésünk végig arról szólt, hogy egy nagyon komoly baráti, szakmai kapcsolatrendszert építettünk ösztönösen és folyamatosan, és nem csak a film világában. A KVB egy arisztokratikus HUB sok minden között. Csak most már össze kéne gereblyézni azokat a dolgokat, amik még láthatóak, hallhatóak, felújítani a filmeket, összegyűjteni a rengeteg fotót, dokumentálni a dokumentálhatatlant, és keresni hozzá formákat, amibe beleférnek.
Fényes Szellő Fesztivál
A 42 éves Közgáz Vizuális Brigád fesztivált szervez május 16-17-án a H13-ban: 1085 Budapest, Horánszky utca 13.
