Akar ön úgy élni, mint a tokiói vécépucoló? – Wenders, Jarmusch és a többiek

Egyes filmjelenetek beleégnek a gyermeki tudatba. Alighanem azért, mert formálódó érzékenységünk alapvető érintkezési pontjait érintik, és valami titokzatos összefüggést szikráztatnak fel.

Öltönyös indiánok, cowboy-kalapos lányok – Taylor Sheridan újragondolt westernmeséi

Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.

A Cinema Paradiso, egy öregedő „siculus” szemével nézve – Tornatore Szicíliája

Nem is az édes-bús, nosztalgikus íz miatt szeretem, szinte a rajongásig, Tornatore filmjét, hanem Szicília miatt, pedig a Cinema Paradisóban Szicília sosem tolakodik előtérbe, mindvégig megmarad háttérnek, diszkrét „kontextusnak”.

Kissé öncélú játék – Poe rendkívüli meséi

Az a bajom a filmes adaptációkkal, hogy általában rosszabbak, mint a könyv. Jó, megvárom, míg kimennek a felháborodottak, uram, itt felejtette a záptojását és a rohadt paradicsomát.

Éppen Alaszka, de miért? – R. Jay Roach: Miért éppen Alaszka? / Northern Exposure

Anyámék inkább Isaurát, vagy valami egyebet néztek volna legszívesebben indulásból, de aztán úgy odaragadtak, hogy csak az ismétléseket néztem meg, amikor csend volt a lakásban. No, igen, ha betéved egy rén a kamera elé, akkor sok minden megtörténhet még!

Rosencrantz és Guildenstern. Holott...

1. szín

Filmtett, X oldal, Sz és Cs jőnek

Téli alvók

Tél van. Mozdulatlanság és lebegőállapot egy bajor kisvárosban. Hegyek hordozta sorsszerűség – végzet. Mindent betemet a hó. Emberi sorsok fonódnak össze, észrevétlenül.

B-terv

A Filmszemle után – ahol is Szántai kollégával összefutottunk, antrénak ennyit, pardon – lehet, illő volna a magyar mustrán bemutatott új alkotásokról beszélnem, de ezt most, kérem, hagyjuk. Éjszaka van, késő van (háromnegyed egy), közeledek határidőm felé, s csak egy bontott palack rozém van cikkem mellé. De rendjén is van ez, nem panaszkodom; beosztom, beosztjuk – rendben? Nos, a lényegre! Mennyei szerelem címmel a kilencvenes évek közepén láttam először filmemet (1989-ben készült, ez talán fontos), mely, ha minden igaz, We never dance-ként található – ha igen; bízom nagyon – a tékákban. E lineárisan épített, s mondassék ki, irigylésre méltó könyv szálát érdemes e helyütt cölöpösíteni.

Kétszeres „Ilyen hosszú távollét”. – (ismert-ismeretlen barátoknak OTT szeretettel)

Henri Colpi filmjének – címét lásd címünkben – az 1950-es és 1960-as fordulóján komoly szakmai sikere volt, ám „sikerült” elkerülnie a közönség lelkesedését. Holott a téma közkeletű, az emlékezetvesztésből adódó már-már tragikus alaphelyzet, az emberközi reménytelenség (lélektől lélekig) példázása… Sok hasonlónak kikiáltott művet ismer a filmre figyelő mai (gondolkodó vagy kevésbé gondolkodó, inkább csak érzelmi állítottságú) ember.

Madarak

Darvak, gólyák, vadlibák húznak a vérbe. Zenére.
Lelkek keringőznek a végtelen táncparketten. Nézzük ketten.
Nézd meg, tollas a hátam? A madarakat is lelövik, ugye?