Dargay Attila szerelemprojektje ötven év után végre megvalósult: mese készült Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjéből. De vajon felér-e a néhai rajzfilmrendező-zseni örökségéhez?
A mai gyerekek számára egészen meglepő lehet azzal szembesülni, hogy volt idő, amikor évente több magyar rajzfilm is debütált a mozikban. Persze az idén 111 éves múltra visszatekintő magyar animáció (a pionír, 1910-es években készült kópiák nagy része az első világháború áldozatául esett) rendezői nem kifejezetten a gyerekközönségnek készítettek filmeket, sőt! Hiába vált a magyar animációs film egyik legjelentősebb irányzatává a meseanimáció – Macskássy Gyulának és az 1951-ben alapított Pannónia Filmstúdiónak köszönhetően –, számtalan olyan mese született, ami nem feltétlenül a gyermeknézőkkel harmonizált.
Pedig – miután a rendezők a mai napig előszeretettel fordulnak inspirációként a magyar irodalom felé – az animációs film kézenfekvő lehet arra, hogy hidat építsen a kötelező olvasmányaikkal küzdő (kis)iskolások és az irodalom közé. Jankovics Marcell János vitézét (1973) vagy Richly Zsolt Kőműves Kelemenjét (2009) a stílusuk miatt elsősorban felnőttfejjel tudjuk igazán értékelni – nem úgy a Fazekas Mihály költeményét feldolgozó Lúdas Matyit (1977), a Fekete István Vukját adaptáló klasszikust (1981) vagy épp a Jókai Mór A cigánybáró című regénye ihlette Szaffit (1985).
Ezek mind-mind a „magyar Walt Disney”-ként is emlegetett Dargay Attila nevéhez fűződnek, aki a meseanimáció egyik legjelentősebb képviselője volt. A Macskássy-iskola követőjeként Dargay egész estés rajzfilmjei a „magyar animáció atyja” mesefilmjei (mint A kiskakas gyémánt félkrajcárja vagy A telhetetlen méhecske) által felállított irányelveket követte. Azaz a cél a gyerekközönség megszólítása volt, tiszteletben tartva a mesei alapokat, technikailag a lehető legtökéletesebb eredményre törekedve, gyakran klasszikus irodalmi műveket adaptálva. Az 1970-es években Dargay tervei között Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének mesei feldolgozása is szerepelt, azonban a projekt akadályokba ütközött, így végül a rendező életében már nem valósulhatott meg. Ötven évvel később azonban Dargay rajzait felhasználva a mester egy tanítványa, Máli Csaba, valamint Pálfi Zsolt rendezésében mégis megszülethetett a Csongor és Tünde.
A rajzfilm nemcsak a figuratervek beépítésével tiszteleg a 2009-ben elhunyt rendező előtt: Vörösmarty tündérmesei köntösbe öltöztetett drámai költeményét egy skicc keretezi, amelyben Dargay Attila alakja (és aláírása) jelenik meg, ahogy leül megrajzolni a történetet. A történetet, ami a felszínen egy egyszerű mese egy tündér és egy királyfi szerelméről, akiket a gonosz boszorkány megpróbál szétválasztani, a sorok között azonban egy szimbólumoktól hemzsegő elmélkedés az élet értelméről és a boldogságkeresésről.
Előbbi könnyedén interpretálható, ahogy az Balassa Krisztián forgatókönyvén is jól látszik. Azonban Vörösmarty jelképrendszerét már nem ilyen egyszerű tolmácsolni – pláne nem gyerekeknek szánt rajzfilmen. A vizualitás ebben kiválóan működő partner. Ám az olyan többletjelentésű jelenetek, mint a hármas útelágazás és a találkozó a Kalmárral, a Fejedelemmel és a Tudóssal (Mikó István) csupán egy szépen ábrázolt, ám indokolatlan közjátéknak tűnhetnek Balassa változatában az előzetes ismeretekkel nem rendelkező gyerekek – azaz a célközönség – számára. Megjelennek, majd eltűnnek, pont úgy, ahogy az ördögfiak. Az őket megszólaltató Geszti Péternek, Vida Péternek és Csőre Gábornak esélye sincs az artikulálatlan üvöltésen túl kibontakozni, hiszen jelenlétük éppen annyira nincs alátámasztva a Csongor és Tünde rajzfilmvilágán belül, mint a karakterek általános motivációi. Azok ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy rossz ritmusban derülnek ki, így Csongor (Czető Roland), Tünde (Eke Angéla), de még a játékidő nagyobb részét uraló Mirígy (Menszátor Magdolna) is pusztán felületes szereplő marad. A helyzeten Speier Dávid dialógusai sem segítenek. Az egyik legjobb filmfordítónkról van szó, mégis a Csongor és Tünde szövege humoros helyett erőltetetten vicceskedő (még a poénfelelős, Balga / Szabó Győző is inkább visszataszítóan szexista, mint szerethetően oktondi), Vörösmarty örökségét megidéző helyett kínrímek tömege lett.
Talán ebben is Dargay útmutatását kellett volna követni (özvegye és egykori alkotótársa, Henrik Irén szerint ugyanis a néhai rajzfilmrendező valószínűleg ragaszkodott volna az eredeti szöveghez) ahelyett, hogy arra koncentrálnánk, hová lehet beékelni a „fürge róka lábak”-kifejezést. Ugyanakkor a figurák legalább nem óvodás versikélésben szólalnak meg: Eke Angéla lágy, kedves orgánuma kerek egésszé teszi Tünde alakját, Czető Roland pedig rajzfilmkirályfik életre keltésére született, mégis Mikó István tapasztalt zsenialitása marad a legemlékezetesebb alakítás.
Biztosak vagyunk benne, hogy a Csongor és Tünde meseszép képi világa lenyűgözi majd a gyerekeket, hiszen valóban sikerült megragadni Dargay Attila stílusának esszenciáját. A hagyományos, 2D animációt képviselő rajzfilm Dargay legszebb munkáit idézi, azonban a mester előtti tisztelgés elvette a fókuszt a lényegről. Arról ugyanis már nem vagyunk meggyőződve, hogy a tündér és a királyfi szerelme elég erős ahhoz, hogy a kizárólag a drámai költemény ismeretében érthető forgatókönyv és a furcsán modernizált, mégis ódivatúnak ható szöveg ne veszítse el a gyerekközönséget. Abban pedig pláne nem, hogy Máli Csaba és Pálfi Zsolt Csongor és Tündéje képes lesz úgy közelebb hozni (sőt: megszerettetni) az iskolákkal a kötelező olvasmányt – mint tette azt Dargay Attila többek között a Vukkal.
