Jankovics Marcell Toldiját jó felnőttként nézni: az összesen több mint kétórás animációs sorozat hatására újraértékelődik és felfrissül az egykor iskolai kötelezőként olvasott, vizsgahelyzetek kedvéért agyonrágott elbeszélő költemény, ráadásul az animáció eszközeinek köszönhetően szinte tapinthatóvá válik Arany zsenialitása, sziporkázó humora.
A Toldi méltó zárása egy életműnek. Jankovics Marcell a 70-es évek óta csupa nagy lélegzetű, a magyar történelemből, népi hagyományvilágból, szépirodalomból eredező alkotáson dolgozott: alig csúszott be rövidfilm a János vitéz, a Magyar népmesék, a Fehérlófia, a Mondák a magyar történelemből, az Ének a csodaszarvasról és Az ember tragédiája közé (igaz, hogy az azonnal az Oscar-jelölésig – Sisyphus – vagy az Arany Pálmáig – Küzdők – repült), és ezt az ízig-vérig magyar, népi és mű mese- és mondavilágot átfogó életműből, úgy érezhetjük, tényleg csak a Toldi hiányzott. A széria 2021 elején lett kész, Jankovics Marcell május végén elhunyt, utolsó művét pedig aztán szeptember-októberi hétvégéken vetítette premierként a Duna Televízió, és a széria ingyenesen elérhető maradt a Médiaklikk oldalán.
Jankovics irányításával ismét okosan értelmező adaptáció született: hű az irodalmi alapanyaghoz, ugyanakkor elegánsan kiemeli a cselekmény ívét, a leíró szövegrészek egy (kisebb) része pedig a médiumváltás lehetőségeit kihasználva képpé olvadt. Korábbi adaptációitól eltérően azonban most az egész sorozatban ott bujkál valami nagyon mai kikacsintás, huncut mosolyú továbbgondolása az eredeti alapanyagnak, pedig az ahhoz való hűség a film elsődleges erénye.
Az alapvetően kézirajzos technikával készült Toldi megtartja az eredeti mű előhanggal ellátott, énekekre bontott szerkezetét, és az énekeket Aranynál felvezető Ilosvai-idézeteket is, ugyanakkor kihasználja, hogy filmként dallammal egészülhet ki az alkotás: a középkori kódexek iniciáléit animáló főcím alatt Korzenszky Klára csodálatos énekhangján helyezi legendai kontextusba a történetet Ilosvai bevezetője, majd Selmeczi György zenéje kíséri végig az egész folyamot.
Széles Tamás (Az ember tragédiája Ádámja) remek narrációja révén az archaikus szöveg maivá és élővé válik, úgy, hogy mindeközben Arany sorainak régiesen csengő bája mit sem torzul. Az eredeti szöveg művészi eszközei, metaforái, hasonlatai látványosan átalakulnak, a hátterek, „jelmezek” korhű kontextusba helyezik a szöveget, ugyanakkor olyan hagyományok is megidéződnek, amelyek az eredeti műben nem szerepeltek (pl. Miklós késével keresztet rajzol, mielőtt a kenyeret „megszegi”). Az animációs eszköztár ugyanakkor egy sor apróságot hozzáad az eredeti alkotáshoz, pl. Arany jó eséllyel nem „thumbs up!”-kézmozdulattal búcsúztatta a Miklóst parasztnak néző vitézeket, viszont egy ilyen jelzés fontos, mert ismerős lehet mai (fiatal) nézője számára. Bence, az öreg, hű szolga olyan, mintha Hófehérke nyolcadik törpéjeként már láttuk volna valahol, a (szőke) Toldi Miklós indulattól fel-fellángoló hajkoronájával keményebb, mint bármelyik Marvel-szuperhős, ábrándosabb és még kevésbé e világra való, mint Luke Skywalker, és méltó ellenfele bárkinek, gerinctelen bátyjának, a (vörös és szeplős, mert a hagyomány szerint „vörös ember egy sem jó”) talpnyaló Györgynek vagy a tagbaszakadt cseh vitéznek. Archaikus szövegbe, dalokba és a fősodortól eltérő cselekménysíkok esetén régies – a főcímhez hasonlóan a középkori kódexet idéző – képi megoldásokba csomagolva igazi, modern coming of age sztorit láthatunk: Miklós a „hé paraszt” suhancból a szemünk előtt érik bajszos, felnőtt férfivá, cserzett arcú, kipróbált bajnokká.
Az adaptáció során felerősödnek az eredeti mű tragikus pillanatai – a félárva öccsét szekáló György szemétkedése, már-már naturalista ábrázolást és tarantinói árnyalatot kap a gyilkosság, szinte érezhetően fájdalmasak lesznek a farkasokkal vívott küzdelem utáni sebek, megrázó erejű a fiait sirató anya jelenete stb. –, ugyanakkor felerősödik Arany János humora is, amit anno talán nem is fogtunk fel teljes finomságában, mert túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy éppen leckét / kötelező olvasmányt tartunk a kezünkben. Igen, valóban nem barnulhattak egyenletesen a naphosszat péncélingben lovagló vitézek, az üres gyomor bizony korog, aki álmából felriadva pattan lóra, az megeshet, hogy gatyában üli meg a lovat, György az igazságos király színe előtt végképp karikatúrává folyik szét stb.
Az elbeszélő költemény írója mindvégig megmarad az animációs sorozat mesélőjének: átlátszó, szellemszerű narrátori alakja végigkíséri a képsorokat, sőt maga is „megéli” az eseményeket (ld. „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?”). És nem csak az átlátszó Arany János meséli újra Ilosvai regéjét: az animációs film alkotói is joggal – és ritka szép tisztelgő gesztussal – belerajzolhatták magukat a filmbe. (Ha kissé meglepő a szellem-Arany felbukkanása és nélkülözhetetlen jelenlétéhez nézőként hozzá kell szokni, ugyanígy meglepő, de hasonlóképpen elfogadható az ismert animációs filmesek bádogruhába rajzolt alakja is.)
Kedves diákok, rossz hírem van számotokra: ahogy annyi más esetben, az adaptáció ezúttal sem helyettesíti a háziolvasmányt, Jankovics Toldija nem segít elmutyizni az iskolai feladatot, továbbra is érdemes elolvasni Arany János változatát. Cserébe viszont Jankovics verziója szépen illusztrálja a 200 éves mesét, közelebb hozhatja hozzátok és apró hozzádott részleteivel még szórakoztatóbbá teszi az olvasottakat.
A televíziós bemutató után az animációs Toldi utóéletének következő fejezete az, hogy az eredeti terveknek megfelelően egészestés moziváltozat készül belőle, várhatóan Jankovics Marcell születésnapjára, 2022 októberére. Kár, hogy a két folytatásból (Toldi estéje, Toldi szerelme) már sosem készülhet hasonló, sziporkázó Jankovics-féle adaptáció.
